Találkoztam boldog cigányokkal is – az erdélyi gábor romák presztízsgazdasága

Gábor cigányokkal alighanem az is találkozott már, aki nem hallott róluk – Romániában élnek, főleg Maros megyében – fekete kalapos, harcsabajszú, esetleg szakállas vállalkozók, kereskedők (a fiatalok inkább fehér westernkalapot viselnek), illetve a hölgyek is felismerhetők jellegzetes, színes-pompás népviseletükről. Bár Budapesten kevésbé üzletelnek, piacoznak vagy házalnak; tartva az előítéletességtől is, inkább másokat küldenek. Összetartóak, és közösségük életében fontos szerepe van az ezüstpoharaknak.

Berta Péter: Fogyasztás, hírnév, politika – Az erdélyi gábor romák presztízsgazdasága

Budapest, MTA BTK Néprajztudományi Központ, 2014, 728 oldal.

A cím ugyan a volt Jugoszláviában a hatvanas években készült filmre utal, mely a cigányok kemény, szigorú szabályok közt zajló életéről szólt, ahol azonban a szabadságnak is helye volt.

Az antropológus szerző viszont a gábor cigányok csoportját vizsgálta több éven át a 2000-es években Erdélyben 21 településen (és a cărhar romákat is), s az eredmény egy hihetetlen – nem csak terjedelmében, az elvégzett munkát tekintve – nagy és érdekes szakmunka, mely egy olyan roma csoporto(ka)t ír le számtalan aspektusból, amely sikeres a társadalmi integráció terén és részben a gazdasági életben is.

Gábor roma asszonyok Maros megyei temetésen. (Berta Péter fotója, 2014)

A „kalapos gáborok” anyanyelve egy vlah ṙomani változat, de beszélik a regionális magyart és az államnyelvet, a románt is. Döntően a Hetednapi Adventista Egyház tagjai (a kötet erről nemigen ír, pedig van rá jó példa, hogy egy lokális roma közösséget hogyan emelhet ki egy-egy odafigyelő kisegyház vagy akár egy nagy történelmi egyház lelkes papja, lelkésze, pásztora).

A kötet fókuszában a presztízsgazdaság áll, amiről nem sokat hallhattunk eddig. De Berta Péter kutatásai során rájött, milyen fontos az amúgy nem túl nagy, úgy 14 ezer fős közösség életében az, hogy az ezüstpoharak és fedeles kupák milyen értékkel bírnak, s milyen sokan vesznek részt ezek tranzakcióiban tulajdonosként, eladóként/vevőként vagy éppen brókerként.

Ezen ezüsttárgyak, melyek az anyagi mellett hatalmas szimbolikus értékkel bírnak, gyakran konfliktusok forrásai is, s olykor társadalmi és földrajzi határokat átlépve „migrálnak”. De hogy e jelenségnek milyen szerepe van a romák kapitalizmusában, gazdasági, szociális, (helyi) politikai és szociokulturális életében azt nekünk, kívülállóknak bizony nagyon nehéz megérteni. Ám ebben segíthet Berta könyve.

A gáborok 1989 előtt főleg a hagyományos mesterségeket űzték, például fémművességgel, ilyen termékekkel házaltak, de mindig igyekeztek több lábon állni, így mondjuk tetőt fedtek, a nők meg mostak vagy épp kártyát vetettek. A gépesítés miatt aztán ők is részben a városokba kényszerültek, és közvetítő kereskedőkké váltak. A Ceaușescu-féle diktatúra és hiánygazdaság közepette új túlélési stratégiákhoz folyamodtak, így kerültek a feketepiacra, a használtruha-kereskedelembe, de az asszonyok az ott akkor tiltott fogamzásgátlószerek forgalmazásába is.

Az igazi sikerhez persze jó kapcsolati tőke kellett a rendőrökkel, fináncokkal. Mivel ruhájukról már ekkor könnyen felismerhetőek voltak, így az antibébi-tablettákat gyakran nem roma ismerőseik révén értékesítették.

A határok megnyitása után aztán igazán beindulhatott a biznisz, a gábor romák főleg a szegényebb rétegeket célozták meg olcsóbb és/vagy használt áruikkal, lehetővé téve az alkudozást is. Magyarországon már új árukat terjesztenek „kínai üzletek” révén – ha egy pesti kocsmában zoknit, parfümöt vagy kerámiakést kínálnak, nos, akkor ez alighanem ezen biznisz része.

Újabban úgy Nyugat-, mint Kelet-Európában megfordulnak áruikkal, hihetetlen mobilitásról téve tanúbizonyságot. Nyugatról meg a használtruhát hozzák kamionokkal a tőkeerősebbek. De otthon már pékséget is működtetnek, vagy épp török aranyat árulnak. A közösségen belül pénzt kölcsönöznek, azaz „kamatoznak”.

Akiknek nem megy, anyagi gondjaik vannak, azok hírnevüket és társadalmi presztízsüket teszik áruvá, azaz pénzzé – gyerekeiket, unokáikat kiházasítva tesznek szert hozományra, titokban átadott pénzre. Vagyis nincs, ami nincs, semmi sem lehetetlen.

A titkuk, hogy nem restek migrálni, menni-jönni, elutazni a világ végére; bármikor képesek profilt váltani; bizalmat építenek, igyekeznek jó benyomást kelteni, miközben elrejtik az etnicitást, azaz etnikai mimikrivel élnek, hogy a romákhoz kapcsolódó negatív sztereotípiák ne ragadjanak rájuk. Elvegyülnek a nem romák közt, magyarul beszélnek, vagy nem romákat alkalmaznak.

Politikai diskurzus egy temetés délelőttjén. (Berta Péter fotója, 2010)

A közösség integrálásához, sikerességéhez elengedhetetlen az összetartás a különféle szabályok, logikák, politikák mentén, a hierarchia kialakítása révén. E helyütt nincs mód ismertetni azt, amit a szerző hétszáz nagy oldalon tesz meg, de emeljük ki a presztízstárgyöröklés logikáját, ahogy ő is teszi: a legértékesebb ezüsttárgyat a legidősebb fiú örökli, aztán így tovább.

A férfiak még a virrasztókban is úgy politizálnak, hogy a felmenőkről, azok sikereiről diskurálnak, épp az ezüstkupák történetei révén (ki mit örökölt, ki kényszerül majd eladni, mert eladósodott stb.).

A legbefolyásosabb lesz a „faluvezető”, de nincs közös, gábor „uralkodójuk”. Ám ne gondoljunk bagatell ezüsttárgyakra: 1996-ban akadt, aki 300 ezer német márkát adott érte, de mivel apjának presztízse alacsony volt, róla és a pohárról keveset beszéltek. Amiket egyébként igen ritkán mutatnak meg, rejtekhelyeken őrzik, vagy éppenséggel nem romáknál helyezik el „biztonságban”.

De még nagyobb összegek foroghatnak a juss kapcsán, amit a vőlegény (!) családja kap a házasságkötéskor. A létrejövő apatársi szövetség azonban, annak felbontása után, a társadalmi távolságot termeli újra, ha szegény szülők kapnak jussot a fiukért egy gazdagabb családtól. A presztízsversenyről a szerző külön esettanulmányt is közöl.

Újabb fejezet szól a gábor roma presztízstárgyakról, a poharakról és kupákról: miképpen válhat egy tárgy presztízsértékűvé, mit jelent egy család és a közösség történetében és életében. Ezek végül is elit árucikkek, nincs is belőlük sok – a szerző úgy százról szerzett tudomást.

A kötetben szereplő legdrágább egy 1,2 millió dollár értékű, ami a megyét sem hagyta el. A legegyszerűbb, ha olyan műtárgyhoz hasonlítjuk, mint egy értékes festmény. Aki veszi, hírnévre tesz szert – aki eladja, annak helyzetét nem pozitívan fogja befolyásolni. A fényképmellékletből pedig láthatjuk, nem giccsre, bajor, vadászjelenetet ábrázoló kriglikre kell itt gondolni, hanem patinás darabokra.

Egy új ezüstkupa lehet értékes, de ettől nem lesz presztízse a gáborok közt. Az újgazdag magyar (roma) vállalkozói elit – mondjuk Győzike és famíliája – itt semmire sem menne csicsás haciendájával, luxuscuccaival és ízléstelen öltözékével.

A gábor pohár lényege az elidegeníthetetlenség is, kötődnie kell eredeti tulajdonosához, még ha gazdát is cserél nagy áron. Mert fontosak a társadalmi identitások és hierarchiák megkonstruálásában, azoknak „kulturális életrajzuk” van, ezért beszélnek sokat egymás közt ezekről, nem pedig a Ferrarikról. Ha megjelenik egy új kupa, az csak a gábor társadalombon belül új, azaz a karrierje az új, a „kezdő”, mert a (nem roma) műtárgypiacról származik, s időbe telik, amíg presztízstárggyá válik.

Ugyanakkor e poharakat lehet olyan tárgyakhoz hasonlítani, amelyek híres énekesektől, színészektől, celebektől származnak, s futnak be elképesztő (gyakran abszurd) karriert a piacon. A poharaknak a házasodási piacon is szerepük van mint biztosítéknak. De a versengő fogyasztói szubkultúrák,  így a gábor és a cărhar romák közt is. Újabban már akadnak olyanok, akik  „modernebbek”, és a pohárvétel helyett inkább hatalmas házat építenek.

A gábor roma poharak egyike. (Berta Péter fotója, 2010)

Berta Péter további száz és száz oldalon írja le, elemzi, mit jelentnek itt a bazár jellegű ügyletek és a kockázatmenedzselés, mi a szerepe a cenzárnak, azaz a presztízstárgybrókernek. Újabb esettanulmányokat olvashatunk, akár egy pohár karrierjéről egy házasodás során. Vagy arról, milyen versengő jogértelmezések vannak, mit jelent az elzálogosítás, a hitel, a szerződésszegés a gáboroknál.

Vagy egy ügyletnek mi a társadalmi utóélete, hogyan érhet valaki politikai csúcsára úgy, hogy megszerzi a három legértékesebbnek tekintett pohár egyikét, miáltal faluvezetővé lesz és lezárul két család régi versengése, konfliktusa, persze a vásárló családjának győzelmével.

A könyv számtalan értéke közül végül azt emelném ki, hogy ragyogó bizonyítéka annak, egy kis, hagyományosnak mondott vagy hitt roma közösség is képes a változásra úgy a munkerőügyi piacon, azaz a vadkapitalizmusban, illetve vállalkozni, egymással is versengeni, s hogy e mikrotársadalom nem esik szét, sem a rendszerváltás, sem a városba költözés, sem a migráció és más változások miatt; az új kihívásokra adekvát válaszokat keresnek s találnak.

A hagyományos értékek – egy pohár – éppen azt szolgálják, arra jók, hogy a közösség tagjai megőrizzék kulturális és egyéb identitásukat, történetüket, az összetartást, akár archaikusnak is tűnő szokásaikat (mint a házasodásiak). Sokoldalú kötődéseik – mint a nyelvek – révén új és új kapcsolatokra tesznek szert, ahol nem a pénzszerzés az egyedüli cél, hanem a bizalomépítés is. Úgy integrálódni a nagy társadalomba, hogy eközben továbbra is összefogják saját közösségüket.

Szerbhorváth György

Fizess elő az Átlátszóra, hogy még sok ilyen cikket írhassunk!

Havonta csak egy ezres: már csak 945 új előfizetőre van szükségünk
ahhoz, hogy az alapműködésünk közösségi finanszírozású legyen. Tudnivalók itt.