Elolvastuk a Mossack Fonseca kiszivárgott iratait feldolgozó újságírók könyvét, a nemrég magyar nyelven is megjelent Panama-iratokat. A könyvben részletesen bemutatják, hogyan dolgozták fel a több millió dokumentumot, valamint több olyan esetet, amiről eddig csak kevés hírolvasó hallott: szó esik arról az emberről, aki gyermekprostitúcióból származó pénzét menekítette Panamába, ahol az ügyvédi iroda falazott neki. Olvashatunk arról, hogyan segítették a német állami bankok is az adócsalásokat, és hogy melyik országokban lett következménye a szivárogtatásnak, és hol intézték el annyival az ügyet, hogy a szivárogtatók nyilván amerikai ügynökök.
Hirdetés
Egy este a Süddeutsche Zeitung újságírója, Bastian Obermayer rejtélyes e-mailt kapott a következő rövid szöveggel. „Helló. John Doe vagyok. Érdeklik adatok? Szívesen megosztom.” Ezzel vette kezdetét az a hónapokig tartó nyomozás, amiben a világ számos országából több tucat újságíró, valamint programozók, kiberbiztonsági szakemberek és pénzügyi szakértők is részt vettek, és amelynek az eredménye a közelmúlt legnagyobb offshore-botránya lett.
A múlt héten magyar nyelven is megjelent az említett Bastian Obermayer és kollégája, Frederik Obermaier könyve, a Panama-iratok. A két német oknyomozó újságíró volt az, akikkel először vette fel a kapcsolatot az a személy, aki kiszivárogtatta az offshore-ügyleteket intéző Mossack Fonseca (Mossfon) panamai ügyvédi iroda bizalmas dokumentumait. A szivárogtató valódi nevét a mai napig még a két újságíró sem ismeri. A kutatás során nyilvánvalóvá vált, a szivárogtató halálos veszélybe kerülne, ha kiléte esetleg nyilvánosságra kerülne, hiszen a dokumentumok nemcsak vezető politikusoknak és nagyvállalatoknak, de nemzetközi szervezett bűnözői köröknek, háborús bűnösöknek, diktátoroknak és bizalmasaiknak is kellemetlenséget okozott. Ennél is aggasztóbb, hogy a könyv alapján ezek között a csoportok között több az érintkezés, mint korábban gondolhattuk.
Panama-iratok – Egy világraszóló leleplezés története
Frederik Obermaier – Bastian Obermayer
Park Könyvkiadó, 2016, 438 oldal, 4266 forint
Amikor „John Doe” (az angolban az ismeretlen személy megnevezése, olyasmi, mint a magyarban a Gipsz Jakab) felajánlotta a Süddeutsche Zeitung újságíróinak a Mossack Fonsecáról szóló dokumentumok, azok már tudták, hogy értékes információkra bukkanhatnak bennük. Az ügyvédi iroda korábban többször is a sajtó látókörébe került. 2013-ban Néstor Kirchner volt argentin elnök és beosztottjai buktak le azzal, hogy postafiókcégeken keresztül játszottak át a saját kezükre állami pénzeket. 2015-ben a német Commerzbankot gyanúsították azzal, hogy pénzmosó üzelmekhez nyújtottak segítséget, szintén postafiókcégek segítségével. A cégeket mindkét esetben Panamában jegyezték be, a Mossack Fonseca ügyvédi iroda segítségével. Az iroda már a botrányok kirobbanása előtt több helyen is feketelistára került, nyílt titok volt, hogy titoktartási feltételei miatt a csalók és pénzmosók kedvelt partnere.
Cégtörténet
Az ügyvédi irodával már a 2016 tavaszán kirobbant botrány előtt is foglalkozott a német sajtó, hiszen annak alapítója, Jürgen Mossack maga is német állampolgár. Mossakcnak már a családi története is igen érdekes: apja, Erhard Mossack a II. világháborúban a Waffen SS Totenkopf hadosztályban szolgált. Amerikai levéltári dokumentumokból kiderült, hogy a háborút követően az amerikai titkosszolgálat megfigyelte (náci szimpatizánsként, potenciális ellenállóként tartották számon), majd be is szervezte. Erhard Mossack 1961-ig Németországban élt, majd (az akkor 13 éves Jürgennel együtt) Panamába költözött, ahol ismét kapcsolatba lépett a CIA-vel, felajánlotta, hogy Kuba ellen kémkedik.
Magáról Jürgen Mossackról ennél jóval kevesebbet tudtak kideríteni. Az ügyvédi iroda honlapján csak egy rövid életrajz található róla, illetve itt-ott egy fotó, az egyiken például a Brit Virgin-szigetek elnökével együtt láható (a szigetország Panamához hasonlóan közismert adóparadicsom). Mossack már 1970-ben megismerkedett az offshore-ozással, ügyvédbojtárként az Arosemena Noriega & Castro nevű irodánál dolgozott, ami később szintén offshore-botrányokkal vált ismerté, majd hamarosan maga is irodát nyitott Panamában. Mossack ügyvédi irodája Manuel Noriega tábornok juntája alatt gyarapodásnak indult. Ekkoriban kötötte egyik első húzósabb üzletét is, Noriegához hasonlóan Mossack is egy drogbárónak segített Panamába menekíteni a pénzét. 1985-ben a mexikói Caro Quintero elfogása előtt, közvetítőkön keresztül céget alapított Panamában, ahova vagyona nagy részét átvezették.
Színes egyéniség a Mossack-Fonseca másik névadója, Ramón Fonseca Mora is, akivel együtt Jürgen Mossack 1986-ban hozta létre az elhíresült ügyvédi irodát. Fonseca Panama egyik legbefolyásosabb politikusa, a mai napig a panamai elnök tanácsadója és a kormánypárt elnökhelyettese. Befolyását jelzi, hogy panamai sajtóértesülések szerint Juan Carlos Varela panamai elnök még közbiztonsági miniszter Mossackkal ellentétben Fonseca egyébként nem kerüli a nyilvánosságot: Facebook-odalára rendszeresen posztol, helyi hírességekkel és politikusokkal fotózkodik, a Twitteren politikai ellenfeleinek üzenget, egyiküknek például felajánlotta, hogy intézzék el ököllel a vitájukat.
Miután a Süddeutsche Zeitung újságírói megkapták a forrásuk által ígért anyagokat, hamar nyilvánvalóvá vált, hogy azok kielemzésére kettejük munkája nem lesz elég. Az anyagok együttesen 2,5 terabájtnyira rúgtak, a gyűjtemény mintegy 11,5 millió egyéni dokumentumot tartalmazott, köztük szerződéseket és kiszivárgott e-maileket. Végül az International Center for Investigative Journalism (ICIJ, az Open Society alap által támogatott nemzetközi oknyomozó újságírói szervezet) központjához fordultak, akik igen hathatós támogatást nyújtottak nekik: egy egész nemzetközi csapat, mintegy 200 ember dolgozott azon, hogy a dokumentumok tartalmát ki tudják értékelni, és hogy egy kereshető adatbázist hozzanak létre.
A munkában részt vettek a The Guardian, a BBC, a Le Monde és több más újság szerzői is. A kutatásban résztvevő újságírók megegyeztek abban, hogy mindent megosztanak egymással arról, éppen mit kutatnak, vagy, mint találtak. Mint írták, el akarták kerülni, hogy valaki a saját szakállára próbáljon adatokat gyűjteni, hiszen a cél az volt, hogy közkinccsé tegyék az iratok tartalmát.
Nehézségeik azonban így is akadtak: a kutatást megkönnyítendő szerették volna, hogy az archívum kereshető legyen, ugyanis a dokumentumok jó része képfájl, vagy képformátumú PDF volt. Először saját irodai gépeiken próbáltak kereskedelmi forgalomban kapható írásfelismerő szoftverekkel szöveggé konvertálni a scannelt iratokat. Be kellett azonban látniuk, hogy a meglévő eszközeik erre nem elegendők: a gépek már a folyamat elején kifogytak a memóriából és a tárhelyből, ráadásul a programok sem ismerték fel a szövegek nagy részét. Az ICIJ támogatásával végül saját gépparkot és kifejezetten a kutatás céljaihoz elkészített optikai karakterfelismerő szoftvereket szereztek be. A dokumentumokat és az azokból kinyert adatokat egy közös adatbázisban tárolták, később ez lett az alapja a nyilvános online archívumnak, ami ma az offshoreleaks.icij.org-on található.
A könyvből kiderül, hogy a hatalmas adatmennyiség miatt megoldásokat kellett találni a könnyebb keresésre is. Olyan scripteket írattak, ami egy-egy kész adatbázis alapján kategorizálta a dokumentumokat. Az adatbázisok releváns személyek – politikusok, cégvezetők, offshore-ozással már eleve gyanúsított emberek és mindezek strómanjai – neveit tartalmazták, és a scriptek automatikusan felfedezték a hozzájuk köthető iratokat. Rengeteg energiát fektettek a belső adatbázis és a levelezéseik (köztük az eredeti forrással való kapcsolattartás) védelmére is.
Az érintkezést többszörösen titkosított csatornákon keresztül folytatták, sőt, kreatív módszereket eszeltek ki arra is, hogy ellenőrizzék, nem fér-e hozzá valaki fizikailag a számítógépeikhez, adathordozóikhoz. A számítógépek csavarjait például csillámos körömlakkal kenték be, hogy lássák, nem nyitja-e fel valaki a gépházat, hogy valamilyen megfigyelő-berendezést szereljen be. Ahogy a Süddeutsche Zeitung szerzői írják a könyvükben, korábban soha nem fordult elő, hogy ennyire ügyelniük kellett a kiberbiztonságra. „Egyik napról a másikra nerdökké váltunk” – fogalmaznak.
A Panama-papírok kapcsán a legnagyobb nyilvánosságot persze olyan esetek kapták, ahol vezető politikusok buktak le, hogy ők is a Mossack Fonsecán keresztül jegyeztek be cégeket. Közöttük volt például David Cameron volt brit miniszterelnök is. Pedig Cameron és mások adóoptimalizáló cégbejegyzései még a legenyhébb esetek között voltak. A Mossfon a legkeményebb bűncselekmények elkövetőinek is tudatosan segített abban, hogy panamai cégeken keresztül mossák tisztára a pénzüket.
A legmegdöbbentőbb ügy talán Andrew M. amerikai-orosz kettős állampolgár esete, aki a Mossfon segítségével a Virgin-szigeteken jegyzett be saját céget, aminek a tevékenységét nem jelölte meg. Később egy bűntársa jegyezte be a Berenika.org néven futó, úgynevezett „társkereső” oldalt, amely valójában fiatalkorú lányok (akikről meztelen fotókat is közzétettek) „bérbe vételére” szolgált, akiket találkozók megszervezése után egy moszkvai bérházban rontottak meg.
Mivel a gyermekprostitúcióval foglalkozó bűnszervezetnek amerikai kliensei is voltak, a Berenika.org üzemeltetői ellen az Egyesült Államokban eljárás indult. A nyomozók M.-ről kiderítették, hogy ő maga is részt vett a bűnszervezet finanszírozásában és ő tette zsebre a haszon egy részét is. Miután M. Oroszországban is a hatóságok látókörébe került azután, hogy maga is megerőszakolt három 13-14 éves kislányt, ellene és bűntársai ellen nemzetközi elfogatóparancsot adtak ki. 2008-ban végül az Egyesült Államokban letartóztatták, és vádalku keretében 8 évre ítélték. Tavaly óta ismét szabad, és egy új cégével most is a Mossfon ügyfele.
Már a nyomozás során kiderült, hogy Andrew M. a gyermekprostitúcióból befolyt pénz a Mossfon keresztül mentette külföldre – az ügyvédi iroda ekkor azzal védekezett, hogy M.-mel nem álltak kapcsolatban, ő csupán a cégek igazgatója volt, nem tulajdonosa. A kiszivárgott iratok azonban ezt cáfolták: a fedőcégek egyedüli részvényese is az elítélt M. volt, akivel kapcsolatban már 2002 óta élt a pedofilgyanú, ennek ellenére semmilyen módon nem ellenőrizték a tevékenységét, sőt, mint kiderült, még falaztak is neki a hatóságok előtt.
A könyv szerint a Mossfon ügyfélkörében az alábbi bűnözőtípusokat találni a legnagyobb számban: pénzügyi csalók, drogbárók, maffiózók, fegyvercsempészek, szankciósértők és adócsalók. Bár a mocskos pénzek kifehérítése a Mossack Fonseca szakterülete volt, a tortából nemcsak ők, de jó hírű nagyvállalatok is részesülni szerettek volna.
A Panama-iratokban több mint 20 német bank neve bukkan fel különböző összefüggésekben, a hét legnagyobb német bankból hat kapcsolatba került a Mossfonnal. A Deutsche Bank például mintegy 400 offshore-céget közvetített ki svájci leányvállalatán keresztül, többek között adócsaláshoz nyújtva segítséget. A német bank ilyen szolgáltatása annyira köztudott volt, hogy még amerikai üzletfeleik is voltak. Ennél is érdekesebb, hogy a Mossfon ügyfelei között volt több állami fenntartású bank is, például a BayernLB, az LBBW és a HSH Nordbank. A szerzők szerint kijelenthető, hogy az offshore-ozás a német bankrendszer egyik alappillérévé vált.
Külön kategóriát képeznek azok is, akik a valódi vagyonukat szerették volna eltitkolni. Köztük a Mossfon legfontosabb partnere Vlagyimir Putyin volt. Putyin a nyilvánosság előtt inkább egyfajta népvezérként próbálja eladni magát, semmint oligarchaként, azonban sokan gyanítják, hogy strómanjain keresztül valójában Oroszország egyik, ha nem a legvagyonosabb embere. Az iratok között azonban egy szerteágazó postafiókcég-hálózat bontakozott ki, csupa, az orosz elnökhöz köthető személlyel.
A hálózat központjában a Putyin legjobb barátjaként emlegetett csellóművész, Szergej Roldugin állt. Roldugin az orosz médiában szintén azt hangoztatta, hogy nincs nagy vagyona, nem „üzletember”. Az iratokból azonban kiderült, hogy három saját, Panamán bejegyzett cége 100 millió dollárnyi vagyont kezel, többek között részvényeket orosz hadiipari cégekben, médiavállalatokban és a Rossiya Bankban is. Ez utóbbi cég kulcsszerepet játszott abban, hogy az orosz állami vagyonokat az offshore-cégeken keresztül magánzsebekbe juttassák. A Rossiya Bank rendszeresen kapott fedezetlen hiteleket a jegybanktól, majd ezeket újabb hitelek, befektetések és más látszattevékenységek formájában fedőcégekre vagy titkos svájci bankszámlákra juttatták. Az üzleteket, panamai és Virgin-szigeteki fedőcégek bejegyzését a Mossfon, valamint egy svájci ügyvédi iroda emberei szervezték.
Nem Roldugin volt az egyetlen személy Putyin környezetéből, aki felbukkant az iratokban. A céghálóban megjelent Putyin unokatestvére, két dzsúdóstársa, volt KGB-s kollégái, illetve Aliser Uszmanov, Oroszorszáh egyik legnagyobb oligarchája, egyben az Arsenal legnagyobb részvényese. A felfedezéseknek Oroszországban eddig nem lett következménye (annak ellenére, hogy Putyin korábban elítélte, hazafiatlannak nevezte az offshore-ozást), igaz, az Európai Unió a cégháló több tagját is később szankciós listára helyezte.
A könyv szerzői többször is hangot adnak megdöbbenésüknek a Mossfon embereinek gátlástalanságán. Mint fogalmaznak, azt gondolták, a belső e-mailezésüket olvasva néha-néha találkoznak majd a megbánás, beismerés jeleivel. Ehhez képest, írják, a levelezésekből mindenhol csak a hideg profizmus érződött, annak ellenére, hogy Jürgen Mossack és beosztottjai nyilvánvalóan tudták, hogy pénzmosásban, állami pénzek elsikkasztásában segédkeznek.
A könyv végkicsengése ellentmondásos: mint írják, a szivárogtatás nyomán több száz ember ellen indult nyomozás, több tucat bankot pedig arra kényszerítettek, hogy adják ki a Mossfonnal kapcsolatos minden iratukat. Felsorolják, hány országban volt politikai következménye az oknyomozásnak: Izlandon a kormányfő, Spanyolországban az iparügyi miniszter kényszerült lemondára, Nagy-Britanniában, Pakisztánban, Máltán tömegtüntetések indultak a botrány hatására.
Egyes országokban viszont csak azok jártak rosszul, akik beszélni mertek a Panama-botrányról. Kínában egyetlen hongkongi lap hozta le a hírt, a főszerkesztőt pedig pár óra múlva pénzügyi okokra hivatkozva elbocsátották. Venezuelában kirúgták azt az újságírónőt, aki segítette az iratokat kutató csapat munkáját, Ecuadorban pedig az elnök az interneten közzétette a projektben résztvevő helyi újságírók neveit. Hasonlóan jártak azok az orosz riporterek is, akik részt vettek a kutatásban. Putyin szóvivője (akinek felesége szintén offshorecég-tulajdonos) először arról beszélt, hogy Oroszországot „támadás érte”, amiben „titkosszolgálatok képviselői is részt vettek”, majd később az állami tévében bemutatták a riporterek fényképét, ügynöknek és amerikai propagandistáknak nevezték őket. Azt azonban az orosz elnök is kénytelen volt elismerni, hogy az iratok tartalma „megfelel a valóságnak”.
A szerzők hosszan írnak arról is, a hétköznapokban mi a jelentősége az olyan botrányoknak-mint a Panama-ügy. Mint írják, a szegények és gazdagok közötti, egyre növekvő szakadék egyik legfőbb oka „a súlyos, mindennapi korrupció”. Mint írják, mind a média, mind a politikai, jogi elit kudarcot vallott az offshore-lovagok elszámoltatásában, ami világszerte milliárdos károkat okozott a köznek. „Ezek a kudarcok társadalmunk erkölcsi hanyatlásához vezetnek, végül pedig olyan rendszerhez, amely, bár kapitalizmusnak nevezzük, valójában nem más, mint gazdasági rabszolgaság” – írják.
Zubor Zalán
Ha tetszett a cikk
Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszó munkáját havi 1000 forinttal! Függetlenségünk záloga a közösségi finanszírozás.
Négymillió forintos uniós bírság és 70 millió forintos uniós visszatérítési szankció kiszabása után nyomozás indult a sokat vitatott érdi óvodaépítések...
A minap írtunk arról, hogy a megjelent ellenzéki programvázlatban a romák helyzetével foglalkozó részt sikerült egy gazdag indiai családról készült,...
Komposztáló üzemet akart építeni Pátyon Soltész Miklós államtitkár fiának cége, de végül a fideszes polgármester jegyzője akadályozta meg a beruházás...
