Bezárás
Egyéb

Bikinigyanta és defláció, avagy hogyan futtassuk fel egy ország gazdaságát

Fontos gazdaságtörténeti dolog történt Magyarországon május közepén, ugyanis a rendszerváltás utáni piacgazdaság történetében először csökkentek az árak éves összevetésben – olvashattuk a hírekben. Utoljára 1968-ban volt ilyen, így nem csoda, hogy odafigyeltek rá a szakemberek, hiszen az árak csökkenése az úgynevezett defláció érkezését vetítheti előre. De mit is jelent mindez a hétköznapi emberek számára? Ez akkor most az infláció ellentéte? Ha csökkentek az árak, akkor olcsóbban élünk, nem? De hiszen akkor ez jó, kevesebbe fog kerülni az élet. Nos, nem egészen. Ez a kérdés ennél sokkal bonyolultabb, az azonban biztos, hogy igazán sok kedvező fejlemény nincs a háttérben.

A 2008-ban kezdődött gazdasági válság számos akadályt állított a kisebb-nagyobb országok gazdaságpolitikusai és szakemberei elé. Európában ehhez jött még plusz teherként az eurózóna válsága, Magyarországon pedig az, hogy a rendszerváltás óta sem sikerült egyik politikai kurzusnak sem megtalálnia a megfelelő gazdaságpolitikai irányt. Az eddig is jelen levő problémák mellé most felsorakozott a defláció is, amelyről jóval kevesebb szó esik, mint az inflációról, pedig jelentősége nem kisebb. A magyarul alflációnak is hívható jelenség során az általános árszínvonal egy bizonyos időtávon csökken, vagyis az árak évről évre alacsonyabbak lesznek. A deflációnak nagyon káros következményei lehetnek, ha a szakemberek nem találnak rá megoldást: tönkreteszi a keresletet, elintézi az adósokat és a beruházásokat, vagyis súlyos csapást mér a gazdasági fejlődésre. Nem túl fényes kilátások.

Tim Harford közgazdász, újságíró és rádiós már régóta foglalkozik nem csak a deflációval, de a makrogazdaság egészével is. A Financial Times kolumnistája, régóta futó, The Undercover Economist (az oknyomozó közgazdász) című cikksorozatából született meg első könyve, ugyanezzel a címmel, bár valami érdekes fordulat útján magyarul A leleplezett gazdaság címet kapta. A világszerte 1 millió példányban eladott könyv folytatása a The Undercover Economist Strikes Back: How To Run – or Ruin – an Economy, vagyis Az oknyomozó közgazdász. További magyarul megjelent könyvei Az élet rejtett logikája (The Logic of Life) és Az alkalmazkodás logikája (Adapt).

AZ OKNYOMOZÓ KÖZGAZDÁSZ

Hogyan virágoztathatjuk fel vagy tehetjük tönkre egy ország gazdaságát?

Szerző: Tim Harford

Fordította: Bojtár Péter

2014, HVG Kiadó Zrt., Budapest, 319 oldal, 3900 Ft

Harford célja cikkeiben és könyveiben, hogy rávilágítson a mindennapos gazdasági események mögötti nagyobb összefüggésekre, és hogy közelebb hozza az olvasókhoz a makroökonómia fogalmát. A szerző Az oknyomozó közgazdászban olyan módon próbálkozik ezzel, hogy dialógus formájában magyarázza el „egy érdeklődő olvasónak”, milyen gazdaságpolitikai lehetőségei vannak egy ország vezetőjének, milyen lépéseket kell megfontolnia, mielőtt meghozna egy döntést és hogy a különféle lépéseknek milyen következményei lehetnek. Természetesen minden eshetőségre nem lehet részletesen kitérni, hiszen erre közgazdászok egy egész életet szánnak a világ számos kutatóintézetében és egyetemein. Arra azonban alkalmas a könyv, hogy érzékeltesse, a mikroökonómiai tapasztalatokat nem lehet egy az egyben átültetni a makroökonomiába. Vagyis azok a döntések, amelyek egy háztartás vagy egy kisvállalkozás esetén működhetnek, egészen más hatást válthatnak ki egy ország, egy kontinens, de akár a világgazdaság esetében is. Ezért is nehéz egy laikus számára elmagyarázni, hogy a defláció lehet, hogy első pillantásra jó hírnek tűnik, de ha már azt is hozzátesszük, hogy az árak csökkenése nem csak az élelmiszer és a megélhetés olcsóbbá válását jelenti, hanem a bérek csökkenését is, akkor már egészen másképpen fog tekinteni rá. Márpedig ha a gazdasági folyamatok a jelenlegi irányba haladnak tovább, hamarosan mindenki a saját bőrén fogja érezni a deflációt.

A könyv egy új-zélandi fiatalemberrel, Bill Phillips-szel és az ő furcsa, plexitartályokból és csövekből álló szerkezetével indul, amelyet a London School of Economics egyik előadótermében mutatott be 1949-ben. A szociológia szakon közgazdaságtant is tanuló Phillips találmánya, a MONIAC (Monetary National Income Analogue Computer) tulajdonképpen egy hidraulikus számítógép volt, amellyel makrogazdasági folyamatokat lehetett modellezni. A szerkezetben áramló víz a vásárlóerőt jelképezi, amely különféle tartályok felé folyik: magánfogyasztásra, állami kiadásokra, befektetésekre, importáruk beszerzésére. Az áramlást azonban különféle nevű zsilipekkel lehet szabályozni: az állampolgárok választása, az alapkamat megváltoztatása, adózási rendszer vagy a jegybankok által kibocsátott pénzmennyiség kibocsátása. Bár Phillips a MONIAC-kal forradalmasította a közgazdaságtudományt, arra ő sem talált megoldást, hogyan lehetne a makroökonómiai gépezetet egyensúlyban tartani.

A gép működését nem egyszerű megérteni a leírás alapján, de ez előrevetíti azt is, hogy maguk a makrogazdasági folyamatok sem egyszerűek. Harford ezért úgy írta meg a könyvet, hogy úgy tesz, mintha egy laikus olvasóval beszélgetne, aki sosem tanult közgazdaságtant, de hirtelen egy ország vezetőjévé válik, akinek ki kell vennie a részét a képzeletbeli gazdaság irányításából. Az oknyomozó közgazdász tehát egy beszélgetés a szakértő újságíró és a közgazdaságtanhoz nem értő laikus között. Azt azonban meg kell jegyezni, hogy ez utóbbi elem néha eltűnik, mert viszonylag bonyolultabb gazdasági összefüggéseket és fogalmakat csont nélkül megért, anélkül, hogy Harford részletesebben elmagyarázná számára. Arról nem is beszélve, hogy egy idő után bizony jól jönne a könyv végében egy fogalomtár, már ha tényleg kezdőknek akarunk készíteni makroökonomiai kézikönyvet.

hartford

Tim Hartford (Forrás: Wikipedia)

Az elején azért még elég könnyedek a kérdések, az is előkerül például, hogy a bruttó hazai termékbe (GDP) igen változatos dolgok számítanak bele, az elfogyasztott áramtól a rizsen és a csípős csirkeszárnyon keresztül a bikinivonal gyantázásáig. Magának a GDP-nek és a hozzá hasonló statisztikai adatoknak, így a GNP-nek (bruttó nemzeti termék) és a GNI-nek (bruttó nemzeti jövedelem) Harford külön fejezetet szentel. Ez az egyik olyan rész, ahol a szerző egyértelműen véleményt formál a közgazdaságtan valamilyen elemével kapcsolatban. Harford szerint a GDP amolyan fétis, amelynek túl nagy jelentőséget tulajdonítanak, nem is beszélve azokról a mutatókról, amelyek egyetlen számmal akarják megmutatni, hogy egy ország jó irányba halad-e vagy sem. „Minden összesített adat egy statisztikai alku eredménye”, mondja Harford, „az inflációs adatok egy tipikusnak mondott fogyasztói kosár árát vizsgálják, amely sem az ön, sem az én tényleges vásárlási szokásomat nem fogja tükrözni (…) az inflációt, az egyenlőtlenséget, a munkanélküliséget és a GDP-t mérheti úgy is, hogy közben nem kell semmiféle össze nem illő elegyet gyúrnia belőlük”. Mint ahogy tették azt a boldog bolygó index (Happy Planet Index) készítői, akik egy zavaros körülmények között megalkotott boldogságmérő számot megszoroztak az adott országban várható élettartammal, majd ezt elosztották az ország ökológiai lábnyomának mutatójával. A győztes, tehát a világ legboldogabb országa, Vanuatu lett, olyan eredménnyel, amelyet ha az Egyesült Államok el szeretne érni, akkor az amerikaiaknak 439 évig kellene élniük, a születésük percétől a haláluk pillanatáig „zavartalan és orgazmikus” boldogságban. Nem túl reális cél.

Harford más esetben is megpróbálja tisztázni a félreértéseket és mélyebben rávilágítani a gazdasági folyamatokra. Az infláció és a defláció kérdése is ilyen, és az olvasó látni fogja, hogy az alapszabály nem az, hogy ha infláció van, az rossz, ha nincs, az pedig jó. A képzeletbeli kérdező például nehezen tér napirendre afelett, hogy van éppen elegendő infláció, sőt, Harford még magasabb inflációt tart kívánatosnak, mint amelyet a központi bankok célul tűznek ki. Részben azért, mert a monetáris politika nem túl egzakt tudomány, a központi bankok sem tudják mindig pontosan teljesíteni az elvárásokat. Márpedig egy nullára belőtt infláció esetén, ha valami balul sül el, akkor jön a defláció. Ezt pedig senki sem akarhatja. Harford aktuális példát hoz: lakáshitel felvétele esetén, ha az infláció alacsony, akkor a havi törlesztőrészlet fokozatosan egyre kisebb terhet jelent, mert az adós fizetése folyamatosan emelkedik, és ugyan más termékek ára is ilyen mértékben emelkedik, de a törlesztőrészlet változatlan, sőt, ezekhez képest csökken. Defláció esetén viszont mindennek csökken az ára: élelmiszer, ruha, üzemanyag, illetve a munkáé is, tehát alacsonyabbak lesznek a fizetések. A törlesztőrészlet viszont nem csökken, a többihez viszonyítva pont, hogy drágul, és egyre nagyobb részét viszi el a havi fizetésnek. Akkor talán mégis csak jobb egy kis infláció, de a példaként többször is felemlegetett, világrekordnak számító 1946-os magyarországi hiperinfláció erősen kerülendő.

Egy ország gazdaságának irányítása azonban nem áll meg a GDP-elemzésnél és az inflációs cél meghatározásánál. Harford egy-egy fejezetet szentel a recessziónak, a gazdaságélénkítésnek, a munkanélküliségnek, a vállalkozásirányításnak, de a gazdasági növekedésnek is. A bonyolult(nak tűnő) gazdasági összefüggések közé helyenként egy-egy anekdotát vagy gyakorlati példát tűz be, ami igen jó szolgálatot tesz. A munkaerő-kereslet és -kínálat, valamint a munkabérek összefüggésére kiváló példa Henry Ford detroiti gyárának esete. A könyv egészét tekintve azonban elfért volna még egy-két magyarázat, és egy tényleg teljesen kezdő olvasónak, aki eddig legfeljebb a hírekből tájékozódott a gazdasági világválság és az eurozóna válságának történéseiről, a fogalommagyarázat miatt érdemes maga mellé készítenie egy közgazdasági fogalomtárat vagy legalább a Google-t. Ez azonban senkit ne rettentsen el, ahogy az sem, hogy valószínűleg nagyon keveseknek adatik meg, hogy egyszer majd egy országot irányítsanak. Ha megértjük a folyamatokat, látjuk az azokra adott politikusi válaszokat és annak hatásait, a Happy Planet Indexnél sokkal pontosabb képet fogunk kapni arról, milyen irányba is halad a saját országunk. Ez pedig akár parlamenti választásokat dönthet el.

D. Kovács Ildikó 

D. Kovács Ildikó az atlatszo.hu újságírója, korábban a Figyelő hetilap, a Népszava és a hvg.hu gazdasági rovatának munkatársa volt. Főként közéleti-gazdasági, azon belül korrupciós és a közpénzek elköltésével kapcsolatos témákban publikál.

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom