Bezárás
Egyéb

Ellenség a kapuknál – beszervezett hátvédek és kémelhárító csodacsatárok a Kádár-korszakban

2014-ben sportot szeretők, de elsősorban a focirajongók számára az év legfontosabb eseménye minden bizonnyal a Brazíliában rendezendő világbajnokság lesz. Természetesen a magyar sajtó is számos cikkben foglalkozik a témával, és ilyenkor az is elkerülhetetlen, hogy megemlékezzünk a magyar foci sajnálatos helyzetéről, miszerint megint nem sikerült kijutnunk egy világversenyre. Régen minden jobb volt, mondhatnánk, amikor még a tehetség akaraterővel párosult, voltak világverő játékosaink stb., pláne, ha visszamegyünk az Aranycsapatig. De azért mégse’ volt minden jobb akkor sem, például a politikai rendőrség különösen nagy figyelmet fordított egyes meccsekre és szurkolókra, és a beszervezett focisták rendszeresen írták a jelentéseiket a külföldről nejlonharisnyát becsempésző csapattársaikról.

A beszélgetés célja az volt, hogy segítsük a szövetségi kapitánynak válogatási gondjait megoldani (…) Sós Károly nagy megelégedéssel fogadta tájékoztatásunkat, és közölte, hogy arra a jövőben is igényt tart.”

(Összefoglaló jelentés a Magyar Labdarúgó Szövetség és a magyar labdarúgó sport operatív helyzetéről, 1969. szeptember 24.)

A rendszerváltás óta eltelt bő húsz évben ugyan a foci maradt, de az állambiztonsági iratok nyilvánosságának helyzete még mindig nem rendeződött, mert a parlamenti pártok nem tudnak egyezségre jutni a kérdésben. Miközben Schiffer András LMP-s országgyűlési képviselő a 2010–2014-es ciklusban öt alkalommal adott be törvényjavaslatot az állambiztonsági múlt láthatóvá tételéről, és egyéb más módokon is igyekezett napirenden tartani a témát a parlamentben, a megszakítás nélkül második, sorrendben harmadik ciklusát elkezdő Fidesz-kormány nem támogatja az állambiztonsági múlt teljes feltárását. A téma feltáratlanságából adódóan nagyon sok olyan vonatkozása van az ügynökaktáknak, amelyek nem, vagy csak egy-egy történeten keresztül ismertek, ilyen a futball és az állambiztonság kapcsolata is a Kádár-korszakban.

Takács Tibor 1974-ben született Nyíregyházán, 2002 óta a Történeti Hivatal, illetve annak utódintézménye, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ABTL) munkatársa. A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán diplomázott 1997-ben, 2005-ben a Debreceni Egyetemen szerezte doktori címét, fő kutatási területe az 1945 utáni magyar történelem, különös tekintettel a politikai rendőrség működésére. Több könyvet és monográfiát is szerkesztett: Szigorúan titkos ’89 – A magyar állambiztonsági szervek munkabeszámolói (2010), Állambiztonság és olimpia 1956–1988 (2008), A magyar elit természetéről (1998). Első saját könyve 2008-ban jelent meg Döntéshozók – Városi elit és városi önkormányzat Nyíregyházán a 20. század első felébencímmel.

A szerző Szoros emberfogás című könyvében a foci és az állambiztonság kapcsolatát szeretné bemutatni „különböző, egymást metsző, át- meg átjáró történeteken keresztül”, a teljesség igénye nélkül. Egyrészt, mert sok irat már, vagy még nem kutatható, a fennmaradt dokumentumok pedig az 1960-as évek focijának kutatását teszik lehetővé. Másrészt olyan hatalmas mennyiségű iratanyag áll rendelkezésre, hogy azt nem lehet egyetlen könyvben feldolgozni. Aki arra számít, hogy a könyvben elolvashatja néhány régi meccs tudósítását, az csalódni fog: maga a játék és egy-egy meccs eredménye csak ritkán fog előkerülni. A könyv sokkal inkább társadalomtörténeti, semmint sporttörténeti darab.

SZOROS EMBERFOGÁS

Futball és állambiztonság a Kádár-korszakban

Szerző: Takács Tibor

2014, Jaffa Kiadó, Budapest, 252 oldal, 3150 forint

Emiatt viszont azok számára is érdekes lehet, akik nem különösebben rajonganak a labdarúgásért, de szeretnének képet kapni a Kádár-korszak egy sajátos szeletéről. Már csak azért is, mert a sport, és azon belül a labdarúgás és a politika kapcsolata napjainkban is aktuális kérdés, igaz, más aspektusból. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy számos sportoló kezdett politikai karrierbe, például Borkai Zsolt egykori tornász jelenleg Győr fideszes polgármestere, vagy ott van Schmitt Pál volt köztársasági elnök is, aki kétszeres olimpiai bajnok párbajtőröző. De nem szabad elfeledkeznünk a köztudottan focirajongó Orbán Viktor miniszterelnökről sem, akinek – kis túlzással élve – a saját kertjében közpénzből húztak fel egy stadiont. A politikai és gazdasági elit együtt nézi a meccseket a VIP-páholyban, a tűzhöz közel álló üzletemberek pedig sportcsapatok tulajdonosai és klubelnökei.

A labdarúgásnak tehát ma is fontos szerepe van, de azért sok ponton különbözik a helyzete a Kádár-rendszerétől. Átláthatóbb például a szervezeti struktúra, amely a Takács Tibor által vizsgált időszakra nem mondható el. 1951 után „egy végletekig centralizált és hierarchizált szervezeti struktúra jött létre”, a csúcson a minisztertanács mellett működő Országos Testnevelési és Sportbizottság (OTSB) állt, amely az állampárt előírásainak megfelelően vezette a sportéletet. A bizottság elnöke Hegyi Gyula lett, államtitkári rangban. Felszámolták a hagyományos sportklubokat és a szakszervezetek, a minisztériumok és a fegyveres testületek felügyelete alatt álló országos sportegyesületeket hoztak létre. Az 1956-os forradalom után átalakították a rendszert, az OSTB-t megszüntették, feloszlatták az óriásegyesületeket és a sportkörök önállóan, de fegyveres testületi, szakszervezeti, üzemi felügyelet alatt működtek tovább. A politikai vezetés igyekezett elhatárolódni a Rákosi-korszaktól (régi nevét és színeit használhatta például az MTK és az FTC, a Dózsa is újra használhatta az „Újpesti” jelzőt), de gyorsan visszatértek a korábbi struktúrához, amely aztán a 80-as évek közepéig fennmaradt. 1957 áprilisában létrehozták a Magyar Testnevelési és Sporthivatalt (MTSH), majd a Magyar Testnevelési és Sport Tanácsot (MTST), későbbi nevén Magyar Testnevelési és Sportszövetséget (MTS). A tanács elnöke ismét Hegyi Gyula lett, aki a sportélet feletti másfél évtizednyi uralkodás után lesz majd a Magyar Labdarúgó Szövetség (MLSZ) elnöke.

A többszörös alá-fölérendeltségi viszonyt, a „nyílt felügyeletet egészítette ki az állambiztonság – elvileg – titkos kontrollja”. A mozgástér ugyanakkor elég rugalmas volt, hiszen a fegyveres testületek csapataiban, így a Honvédban játszó focisták számára védelmet nyújtott Farkas Mihály honvédelmi miniszter, de az Aranycsapat tagjainak is kivételes bánásmód járt. 1952-ben viszont Hegyi Gyula volt az, aki szembe ment az Államvédelmi Hatósággal (ÁVH) és kiharcolta, hogy számos sportolót, például Gyarmati Dezső vízilabdázót kiengedjék a helsinki olimpiára. Biztos, ami biztos a csapattal tartott három ÁVH-s megfigyelő is.

Az 56-os forradalom után bő fél évvel kezdte meg a sport ellenőrzését a kémelhárítás, mert azt gyanították, hogy „a sporteseményekre érkező személyek üzeneteket közvetítettek, és egyéb illegális megbízásokat teljesítettek”, és ebből arra következtettek, hogy a nyugati titkosszolgálatok „legális csatornaként” használják a sportokat. Ezért tájékozódtak a nemzetközi sporteseményekről, a beutazó nyugati sportolókról és elkezdték kiépíteni az ügynökhálózatot tolmácsok és idegen nyelvet beszélő sportolók, elsősorban neves labdarúgók beszervezésével.

A kémelhárítás aztán 1959 után nem foglalkozott a Nyugatról beutazó sportolókkal, az ellenőrzési szerepet az állambiztonság vette át, az ellenőrzés megszervezését Biszku Béla belügyminiszter rendelte el. 1966 júliusa után a nemzetközi sportkapcsolatok állambiztonsági ellenőrzését a belsőreakció-elhárítás vette át, bár már korábban is dolgoztak ezen a területen. A politikai rendőrség nem csak a Nyugattal való kapcsolattartás miatt kezelte potenciális veszélyforrásként a sportot, hanem a „sportvezetők, játékosok, szurkolók körében tapasztalható »ellenséges aktivizálódás«” miatt is, például ha valaki arról beszélt, hogy politikamentessé kellene tenni a sportot, a sporteseményeken pedig a népszerű személyek rendszerellenes nézeteiket nagyobb tömeg előtt propagálhatták.

A könyv tíz fejezetben tárgyalja a foci és az állambiztonság összefonódását, amelynek legérdekesebb részei kétségtelenül a konkrét eseményleírások. A könyvnek több visszatérő szereplője van, megfigyelők és megfigyeltek egyaránt. A megfigyelők közül „Nemere”, azaz Novák Dezső munkásságát követhetjük nyomon, akitől Fejér megyei, dunaújvárosi munkálkodása során azt várták, hogy majd biztosítja „az érintett terület operatív védettségét az ellenséges tevékenység, a sporterkölcsöt sértő magatartás, a külföldi túrák során jelentkező befolyásolás, esetleg disszidálás vonatkozásában”. A megfigyelteket vagy az állambiztonsági szempontból valamiért fontosnak ítélt személyeket több csoportra is oszthatjuk, bár ezek gyakran átfedésben vannak egymással.

A kötetben fontos szerepe van Puskás Öcsinek és az Aranycsapat tagjainak, külön fejezetet kapott a Vasas, vagyis „Kádár csapata”; a Ferencváros és az MTK konfliktusai, ezen belül is a pályán megjelenő rasszizmus és az állambiztonság reakciója; a Csehszlovákia megszállása utáni első magyar–csehszlovák válogatott meccs; a magyar–szovjet meccsekhez fűződő legendák; illetve az állambiztonságiak részvétele a világbajnokságokon. Szóba kerülnek a disszidált focisták, akikről időről időre felröppent a hír, hogy hazajönnek, és olyanok is, akiknek eszükben sem volt elhagyni az országot, mégis ezt terjesztették róluk, és így is kezelték őket. Aki azonban arra számít, hogy a szerző bármilyen végkövetkeztetést le fog vonni, az csalódni fog. Takácsnak bevallottan nem volt célja az ilyen irányú összegzés – ezt rábízza az olvasóra.

Szoros emberfogás ajánlott olvasmány azoknak, akik már éltek a hatvanas években, és azoknak is, akiknek az már egy letűnt kor. A focirajongók nyilván kicsit másképp fogják forgatni, főleg a Vasas-, MTK- vagy Fradi-drukkerek, de az sem baj, ha valaki magát a játékot nem is szereti. Megfigyelő és megfigyelt szempontjából ugyanis a lényeg nem a pályán történt, hanem az öltözőkben és a lelátókon, de főleg a politikai rendőrség irodáiban. Ebben a játékban a labda csupán egy kellék (volt).

D. Kovács Ildikó

D. Kovács Ildikó az atlatszo.hu újságírója, korábban a Figyelő hetilap, a Népszava és a hvg.hu gazdasági rovatának munkatársa volt. Főként közéleti-gazdasági, azon belül korrupciós és a közpénzek elköltésével kapcsolatos témákban publikál.

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom