Bezárás
Egyéb

Származás és kirekesztettség kettős örvényében – a 20. századi magyar irodalom zsidóképe

A „zsidó” szó kimondásához, pláne leírásához nagy bátorság kell manapság. Ha valaki nem kellő óvatossággal használja, könnyen megkapja az antiszemita jelzőt, vagy épp ellenkezőleg, őt magát is zsidónak bélyegzik, nem éppen hízelgő hangsúllyal. Maga a szó elsősorban származásra és vallásra utal, azonban az idők során – főként negatív töltetű – személyiség- és társadalompszichológiai jegyek képzetei is hozzákapcsolódtak a köztudatban.

Magyarországon a zsidók nem tartoznak a hivatalosan elismert nemzetiségek közé, így csupán vallási és kulturális közösséget alkotnak. A régészeti és egyéb történeti emlékek alapján már a honfoglalást megelőzően is laktak zsidók hazánk területén, és vallásilag, valamint közösségeken belül hagyományosan elkülönülve és elkülönítve ugyan, de viszonylag nyugodt körülmények között élhettek itt évszázadokig.

Az 1848-49-es szabadságharcot követő liberális politikai és társadalmi légkör, továbbá a jobb megélhetés reményében a XIX. század végén kelet-európai, úgynevezett askenázi zsidók tömegei települtek le Magyarországon. Ugyancsak az állam és a többségi társadalom befogadó hozzáállása miatt az ekkor mintegy 600 ezres lélekszámú magyarországi zsidóság jelentős része önként és szívesen asszimilálódott, vagyis tért át a keresztény vallásra. Ennek, és az ezt törvényszerűen követő vegyes házasságoknak köszönhetően a zsidóság visszafordíthatatlanul beleolvadt az egyébként is változatos (kun, sváb, szláv stb.) összetételű magyar nemzetbe. A békés együttélés azonban csupán néhány évtizedig, az első világháború végéig tartott.

„Zsidó” identitásképek a XX.századi magyar irodalomban

Szerkesztők: Schein Gábor, Szűcs Teri

2013, ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 286 oldal, 2500 Ft

A két szerkesztő, Dr. Schein Gábor Radnóti-, József Attila- , és Füst Milán-díjjal kitüntetett író, költő, műfordító, irodalomtörténész, az ELTE Modern Magyar Irodalomtörténeti Tanszékének docense, és Szűcs Teri kritikus, irodalomtörténész, A felejtés története – A Holokauszt tanúsága irodalmi művekben című tanulmánykötet (amely azt elemzi, hogy miként jelenik meg a holokauszt az azt át nem élt nemzedék alkotásaiban) szerzője változatos alkotói gárdát kért fel jelen kötetben való közreműködésre. A szerzők között vannak idősebb, szakterületükön meghatározó szerepet betöltő, és fiatalabb irodalomtörténészek egyaránt, továbbá doktori hallgatók is – mindannyian honorárium nélkül vállalták a felkérést.

A szerkesztők sajnálatára néhányan egyéb munkáik miatt nem tudtak közreműködni a kötet létrejöttében, egyes tanulmányokat pedig helyhiány miatt nem tudtak közölni; azonban a szerkesztők így is azt remélik, hogy az irodalom- és kultúratörténeti könyv nem egy kutatás vége, hanem épp ellenkezőleg, a kezdete. Véleményük szerint a kötetben bemutatott identitásképeket, és azok történeti változásait, valamint gyakran szimbolikus szerkezetét további vizsgálatoknak kell majd alaposabban feltárnia. Ahogy az antiszemita irodalom zsidó identitásképeivel is egy következő kutatásnak kellene foglalkoznia, mert azok bemutatását és elemzését a szerkesztők ebből a kötetből szándékosan kihagyták.

A magyar zsidóság deportálásának 70. évfordulójára időzített tanulmánykötet szerkesztői véletlenül sem kívánnak a náci eszmékkel közösséget vállalni, elmondásuk szerint ők nem rendelkeznek azzal a tudással, ami lehetővé tenné, hogy eldöntsék valakiről, hogy zsidó (volt) vagy sem, így nem azt vizsgálták, hogy az egyes alkotók esetleges zsidó identitása szerepet játszott-e alkotásaikban, befolyásolták-e ezzel a magyar irodalom alakulását. Tehát nem is arra a kérdésre keresték a választ, hogy létezett-e, létezik-e magyar–zsidó irodalom. A kötetben foglalt, egymástól életkorban, szemléletben, és szakmai apparátusban is különböző szerzők által jegyzett tanulmányok azt mutatják be, hogy milyennek jelenítette meg a huszadik századi magyar irodalom a „zsidót”.

A nyitó tanulmány Erdős Renée, a női vágyakat szókimondó merészséggel szavakba öntő író- és költőnő Ősök és ivadékok című tetralógiáját elemzi, bemutatva az Erdős önéletrajzi regényciklusában ábrázolt, a magyar történelmi háttérrel szorosan összefüggő identitásdillemákat. Hogy lesz egy szegény, vidéki, ortodox zsidó családban született lányból hívő katolikus, világlátott költő? Mennyire vannak rá hatással a családi hagyományok, és megőrzi-e gyökereit annak ellenére is, hogy feszélyezi saját zsidó származása, és az annak okán tapasztalt társadalmi ellenérzések? Valóban a politikailag is elvárt asszimilálódás a zsidók által követendő út?

A kötetben foglalt húsz tanulmány szerint a XX. század első évtizedeiben született irodalmi alkotások szinte mindegyikében hasonló kérdések és identitásfeszültségek kerültek ábrázolásra. Ez óhatatlanul következett abból a politikai légkörből és közhangulatból, amely a magyar történelemnek a két világháború közötti, a Tanácsköztársaságot és a Horthy-korszakot is magában foglaló szakaszát jellemezte: egyre erősödő keresztény-nemzeti kurzus és antiszemitizmus, amely elkülönítette, megkülönböztette a másodrangú állampolgárnak tekintett zsidókat a magyaroktól. Akárcsak napjainkban, az antiszemiták a múlt század elején is nemzetrontónak tartották a zsidókat, akik egy titokzatos globális összeesküvés révén Magyarország tönkretételére, és a világ uralmára törnek. Holott a hétköznapi zsidó ember csak élni szeretett volna, mint bárki más. Élni a saját életét, bár egyre nehezebben tudta eldönteni, hova is tartozik, illetve hova lenne kívánatos tartoznia.

Pap Károly elemzett novelláiban merevnek és idejétmúltnak ábrázolja a zsidó hagyományokat, ami ellen egy kisfiú küzd – szimbolikus megjelenítése ez is a zsidó önazonosságtudattal kapcsolatos újkori problémáknak. A származás egy lánc, amit ha elszakítani nem is, de legalább lazítani szeretnének az érintettek, hisz örökségüket visszaadni vagy megtagadni lehetetlen, de kényelmesen, önmaguk számára elviselhető módon szeretnének együtt élni vele. Ugyanakkor a közhangulat a zsidó mivolt teljes levetkőzését várta el, így adva hozzá újabb réteget és feszültségforrást az identitással kapcsolatos, egyébként sem kevés önmarcangoláshoz. (Pap az asszimilálódás, az átváltozás fájdalmát irreális és groteszk történetekkel jeleníti meg műveiben, akárcsak Franz Kafka tette híres novellájában.)

Minden bizonnyal a problémakör eme többszörös összetettsége az oka annak, hogy a vizsgált irodalmi alkotások szinte mindegyikében a zsidó (fő)szereplő a világtól valamiképp idegennek érzi magát. Kívülállónak, akinek nehéz sors jutott, hiszen származása miatt örök életében kirekesztett marad – mindkét oldalon. Zsidónak nem elég ortodox, túl modern, „igazi magyarnak” viszont zsidó, nem született keresztény. Az idegenség a XX.századi iskolaregényekben is megjelent, gondoljunk csak Szabó Magda máig töretlen sikerű művének, az 1944-ben játszódó Abigélnek kiközösített, saját különbözőségétől szenvedő hősnőjére, Ginára, aki a titokzatos Abigél segítségével négy társát menti meg hamis papírokkal a származásuk miatt rájuk leselkedő veszélytől. Az 1970-ben megjelent regény ugyanakkor a Kádár-korszak hivatalos diskurzusába illeszkedve mélyen hallgat a zsidókérdés összefüggéseiről és a zsidóüldözés előzményeiről, pláne következményeiről – maga a zsidó szó is mindössze egyszer szerepel benne. Ezzel szemben például a Dachaut megjárt Sásdi Sándor önéletrajzi regénye, a Fehér Kenyér, és az Auschwitzba deportált Mándy Stefánia költőnő Egy halott álmaiból címet viselő egyetlen prózai szövege a holokausztirodalom részét képezik.

Körmendi FerencMérei Vera logopédus és gyógypedagógus levelezése férjével, Mérei Ferenccel (aki többek közt az egyik legismertebb pszichológiai témájú könyv, a Gyermeklélektan, és a kisiskolások ezrei által forgatott Ablak-Zsiráf szerzője volt – társszerzője mindkét könyvben V.Binét Ágnes), Szép Ernő, Kertész Imre, és a többiek: megannyi szerző aprólékosan elemzett temérdek műve, magyarázatokkal, kitekintéssel, lábjegyzetekkel és hivatkozásokkal alaposan teletűzdelve – ezt nyújtja ez a nehéz, ám rendkívül információgazdag kötet. Egy valóban egyedülálló kutatási anyag a magyar zsidóság 1900-as évekbeli irodalmi reprezentációjáról, ami nem más, mint az örök kívülállóság különböző formákban, ám visszatérő módon való megjelenítése, és a politikai, valamint társadalmi kirekesztettség által kiváltott, a származásuk, sorsuk, és ezek befolyásolhatatlansága miatti tehetetlenségből fakadó, a lelkük mélyén dúló harcok plasztikus megjelenítése. Nem vidám olvasmány.

Erdélyi Katalin

Erdélyi Katalin az atlatszo.hu újságírója és a Vastagbőr bloggere. Többnyire politikai és közpénzek elköltésével kapcsolatos témákban publikál, de társadalmi és szociális kérdésekkel is foglalkozik.

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom