Bezárás
Egyéb

Konrád György már csak Európában bízik – ők majd rendbe raknak minket?

Többet jelent-e európainak lenni földrajzi meghatározottságnál? Milyen elvek tartják össze az Európai Uniót, és nekünk hol a helyünk benne? Működhet-e az Unió védelmi vonalként a politikai extrémizmussal szemben? Konrád György új esszékötetében többek között ezekre a kérdésekre keresi a választ.

„1944-ben komoly esélyem volt rá, hogy elvisznek egy gázkamrába, vagy belelőnek a Dunába, mert noha igazolványom szerint magyar állampolgár és zsidó vallású vagyok, magyar voltom kétségessé vált, olyannyira, hogy ez a kétely elégséges lett volna megöletésem indoklásához. Még ma is vannak, akik bíráló gondolataim miatt kitagadnának a magyar nemzetből. Nemrégiben például egy magyar, hangsúlyozottan nemzeti érzelmű kultúrpolitikus azt mondta: fennáll az esélye annak, hogy engem külföldön magyarnak gondolnak…” – írja Konrád György legújabb esszékötetében (48. A hollét biztosabb, mint a hovatartozás) , majd elegánsan hozzáteszi, hogy „hagyjuk magára ezt az embert a dillemmáival.”

A helyzet azonban az, hogy a javaslat, amit felkínál kifejezetten rossz. Magyar értelmiségiként nem hagyható szó nélkül ez a jelenség, nem „maradhat magára” az a politikai trend, mely elfogadhatónak gondolja a magyar művészet, de akár a közbeszéd meghatározó alakjainak ezt a fajta nemtelen támadását. Kétségbe vonni valakinek a nemzeti identitását a legalantasabb és legszalonképtelenebb politikai húzás, amit el lehet követni – mégis ez lett a meghatározó a rendszerváltás utáni politikai közbeszédben, és ezért az egész magyar társadalmat terheli a felelősség.

Kertész Imre Nobel-díjas írónk e narratíva szerint nem magyar, bár hazajött Magyarországra. Abba az országba, mely egyszer már (és ez nem pátosz kedves olvasó, tessék szó szerint érteni) elküldte meghalni Auschwitzba.

Erős a párhuzam Konrád és Kertész között, mert mindketten zsidók és mindketten kritizálták(ják) a magyar kormányt külföldön, amivel összefüggésben mindketten megkapták a „nem magyar” billogot. Mindkettőjük életműve magyar nyelven született és mindketten csökönyösen ragaszkodnak Magyarországhoz – mely ország vezető politikusai néha megüzenik nekik, hogy egyébként nem tartoznak ide.

A gondolatmenet, mely ezt a politikai narrációt mozgatja roppant zsigeri. Abból indul ki, hogy ha valaki „egy idegennek” kritizálja a „magyar államot”, az áruló, következésképpen nem magyar. Érdekes, hogy ez a címkézés elsősorban a magyar liberális értelmiséget érinti, míg a politikai eseményhorizonton probléma nélkül átsuhan, ha más nemzeti érdekekért kampányol egy „nemzeti”, „szélsőjobboldali”, „neonáci” magyar párt az európai vagy a magyar fórumokon. Ha például Konrád kritizál Brüsszelben, akkor ő áruló.

Bár e recenzió írójánál sokkal kvalitásosabb publicisták foglalnak állást e kérdésben, Konrád új esszékötetének értelmezésében két dologgal mindenképp érdemes tisztábban lennie az olvasónak. Egyrészt azzal, hogy Konrád György meghatározó alakja a magyar liberális politikai filozófiának, és mint ilyen, megkerülhetetlen a modern magyar közéletben; másrészt, hogy Konrád ragyogó hazafi, akit idős korára sem hagyott nyugodni ennek az országnak a sorsa és szerepe Európában, dacára annak, hogy őt is halálba küldte már egyszer a magyar állam.

Konrád – hasonlóan Kertészhez – akkor lenne árulója a nemzetnek, ha fogná magát, szó nélkül elmenne és egy befogadóbb politikai légkörbe költözne, Magyarországot pedig többé a szájára sem venné. Mindketten megtehetnék, mert meghatározó írói/gondolkodói a XX. századi európai irodalomnak, lenne hová költözniük. De nem teszik – éppen ezért minden egyes megnyilvánulásuk, kritikájuk, mely Magyarországról szól, csak hazafiságukat bizonyítja, valamint végtelen idealizmusukat. Kritizálnak, mert úgy gondolják, van még értelme megszólalni.

Konrád esszékötetének ez a fajta idealizmus a kohéziós ereje, ez tartja össze a pár flekkes esszéket, karcolatokat. Szám szerint 146 található a kötetben, mely összefoglalja az író politikai világlátását 1984-től napjainkig.

Konrád György: Itt, Európában

Európa Könyvkiadó, Budapest 2014

ára: 3290 forint.

Konrád elkötelezett unionista – úgy is fogalmazhatnánk, hogy az elveket, melyek köré az Európai Unió szerveződött, az európai nemzetállamok kontrollját helyezi a legmagasabbra értékrendjében –, amiből a konfederáció igenlése következik. Meggyőződése, hogy az EU a garanciája annak, hogy a hitleri és sztálini diktatúrák, népirtások ne ismétlődhessenek meg, mondván az unió az európai humanizmus zászlaja alatt született. Az alatt a humanizmus alatt, melynek legfontosabb üzenete az emberi szabadságjogok és alapjogok betartása és betartatása. A kötet alapálláspontja az, hogy Európa két fele között nincs kulturális érdekellentét, hogy Európa kulturazonos.

„Az Európán átvonuló eszmeáramlatok egy-egy országot esetleg meg tudnak bolondítani, huszonnyolcat azonbab nem tudnak” – írja, de ennél jóval tovább megy. Konrádnál a nemzeti szuverenitás csak addig tart, amíg a nemzetállamok tiszteletben tartják a jogot (könyvében extrém példát, népírtást említ), ha azonban nem teszik, ideiglenesen a nemzetközi közösség is a felügyelete alá veheti a kormányzást.

Az EU működési elveit vizsgálja, szembeállítva a náci, illetve sztálinista Európával, és ebből az ütköztetésből von le következtetéseket, reflektál saját írói szerepvállalására, a zsidóság kérdésére Európában és jut el a második Orbán-kormányig, melyet az EU perspektívájából vizsgál.

Bár említés szintjén, de foglalkozik a mesterségesen kreált jobb- és baloldal élethalálharcával, de magát a magyarországi baloldali, elsősorban liberális politikai elit ellentmondásait, azt a folyamatot, mely az Orbán-kormány   kétharmados győzelméhez vezetett, nem vizsgálja. Esszéi megragadnak Orbánnál és adminisztrációjánál, az új alaptörvénynél – és annál a kérdésnél, hogy abban az esetben, ha a kelet-európai nemzeti politikusok parlamentáris teljhatalomra tesznek szert, kiépíthetik-e központosító pártállamukat vezérkultusszal és kegyenc burzsoáziával az Európai Unión belül.

Kritikai észrevételeiben kétségkívül igaza van, és esszéi segítenek konkrétan meghatározni az Orbán-kormányzat a demokratikus intézményrendszer ellen elkövetett támadásainak természetét, de mégis keserű szájízzel fejezi be könyvét az olvasó, melyet csak erősít a szerző végszava: „ Sokan reméljük, hogy a társadalom ezúttal is erősebb lesz, mint az állam.”

Konrád ugyanis társadalom alatt ebben az esetben az egész EU-t érti, így a végkövetkeztetése tragikus. Abban bízik, hogy ha Magyarországon a liberális ellenzék impotens is, nem történhet igazán fajsúlyos tragédia, mert az európai társadalom azt nem fogja hagyni.

Függetlenül attól, hogy az írónak igaza lesz-e vagy sem, elkeserítő, hogy a modern liberalizmus meghatározó gondolkodója (belülről kifelé nézve:) a külső segítségben bízik, ezt látja megoldásnak a jelenlegi politikai helyzetre, holott nyilvánvaló, hogy a magyar liberális értelmiséget ugyanannyi – vagy több – felelősség terheli.

Ezeknek a természetéről, okairól, és ami talán a legfontosabb: a lehetséges kivezető útról a magyar liberális politika válságából szinte szó sem esik ebben a könyvben, holott égető szükség lenne rá. Ennyivel pedig Konrád György mindannyiunknak tartozik.

Jászberényi Sándor

Jászberényi Sándor külpolitikai újságíró, az atlatszo.hu külső munkatársa, a Szakirodalom blog egyik szerkesztője.

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom