Kémek a tudományos porfészekben

Hogy az angol egyetemek, így Cambridge, nem csak az unalmas, száraz, elmélkedő-okoskodó, tweed zakós, pipázó, tartózkodó, szórakozott professzorok munkahelye, ahol magukhoz hasonló figurákat képeznek ki, már régóta tudjuk. Például az 1930-as években innen kémkedtek a szovjeteknek a híres-hírhedt cambridge-i „ötök”, Wittgenstein pedig úgy összevitatkozott Karl Popperrel a kandalló mellett, hogy majdnem leütötte a piszkavassal. És itt töltött az ötvenes évek végén három évet a Rockefeller Alapítvány ösztöndíjasaként a magyar zsidó származású Lakatos Imre, aki filozófiai munkássága révén tett szert világhírre, különösen a tudományfilozófia terén, ahol olyan nagyok mellett emlegetik a nevét, mint az épp most említett Karl Popper (akinek tanszékét később meg is örökölte). Vagy Paul Feyerabend, a terület fenegyereke, akire ő maga volt nagy hatással, illetve barátok voltak, s hozzájuk fűződik az újabb tudományfilozófiai fordulat. A fizikát, matematikát és filozófiát tanuló, majd oktató Lakatos azonban nem volt az a kifejezett szobatudós. Egyfelől életében alig jelent meg írása, könyve – halála után viszont annál inkább –, ám többször házasodott, folyton fűzte és elbűvölte a hölgyeket briliáns elméjével, de akkora kommunista volt, mint ide Lacháza, konspirált, besúgott, egy fiatal lányt öngyilkosságra kényszerített, tisztogatott 1945 után a magyar kollégiumokban, egyetemeken, az akadémián, aztán 1956 után Angliában sertepertélt a titkosszolgálatok körül – de minderről alant részletesebben. Szerbhorváth György recenziója.

Alex Bandy könyve a legfontosabb témában nem feltétlenül újszerű, bár akad benne újdonság is bőven. Hisz Lakatos zavaros életútjáról már eddig is sejteni és tudni lehetett ezt-azt (így kollégánk, Barotányi Zoltán is írt róla még 2007-ben a Magyar Narancsban – Lakatos Imre élete: Saját kárán, 2007/3. szám), de hogy egy géniusz mekkora rohadék lehet, azt azért Bandy művéből olvashatjuk ki leginkább. A tanulság, már ha van, éppen az, hogy épp azok az emberek tudnak mérhetetlenül gonoszak, aljasak, pitiáner bosszúállók lenni, akik egyszerűen zsenik, de a mindennapi életben is tudnak kivételesen kedvesek, barátságosak, úgymond jók lenni. De ha összeáll a kép, magát az ördögöt látjuk.

A CSOKOLÁDÉ-GYILKOSSÁG

Egy filozófus másik élete

Szerző: Alex Bandy 

2014, Akadémiai Kiadó, Budapest, 680 oldal.

Az ortodox zsidó, de nem vallásos családból származó Lakatos a német megszállás után költözik Debrecenből Nagyváradra, ott magát kinevezi a kommunista párt vezetőjének, amit sejtje el is hisz neki – már ekkor lehengerlően érvel bármi ellen vagy mellett. Karakán csávó: noha állítólag jellegzetesen zsidó arc volt, egyszer még egy német katonákat szállító teherautóra is felkéredzkedik, ne kelljen már gyalogolnia. Érdekes módon még 1944-ben is egyetemre tud járni, igaz, Lipsitzről (Liebschitzről) előbb Molnárra, majd Lakatosra magyarosítja a nevét. Nagyváradon kerülte az ottani, régebbi kommunistákat, inkább saját „fiókot” hozott létre, mely fölött teljhatalommal basáskodott. Így kerülhetett sor arra a döbbenetes esetre, mely a könyv vezér motívuma – Izsák Éva öngyilkosságára, amely voltaképp gyilkosságként értelmezhető. Lipsitz feladatokat is kiadott az önképzés terén, különféle művek elolvasását, így Taraszov-Rogyionov Csokoládé c. regényét, melynek főhőse, Zugyin értelmetlenül áldozza fel magát a szent cél érdekében. Részben Dosztojevszkij Ördögökjének túlírása ez a bolsevik tézisregény, illetve egyfajta fejlődésregény, amelyben a Cseka, azaz a szovjet államvédelem tisztjét ártatlanul halálra ítélik, ám a verdiktet elfogadja, mivel ez a párt érdeke, az pedig mindennél előrébb való.

Lipsitz feltételezhetően ennek szellemében döntött úgy, és kényszerítette ún. párttársait arra, hogy a sejt szempontjából veszélyesnek ítélt Évát a halálba kergessék. A szintén zsidó származású, még csak 17 éves lány bűne az volt, hogy nem tudták elrejteni egy újabb biztos helyen – miközben zajlott a zsidók deportálása –, ugyanakkor viselkedésével – egyszer az utcára is kirohant tiltakozni a deportálások ellen – felhívja magára a hatóságok figyelmét, és ha letartóztatják, az egész mozgalmat veszélybe sodorja. Ezért döntött hát úgy Lipsitz, hogy Éva menjen Debrecenbe és az illegalitás megőrzése érdekében legyen öngyilkos. 1944. augusztus 3-án a fiatal és a kommunizmusban feltétlenül hívő fiatal lány a debreceni Nagyerdőben bevette a ciánkapszulát. Erre „Liebschitz Imréék megnyugodtak.” Október 12-én Nagyvárad, egy héttel később Debrecen is felszabadult, de ők büszkék voltak „forradalmi tettükre”, pedig a lányt esetleg másképp is el lehetett volna „tüntetni” e pár hónapra, más településen bujtathatták volna, igaz, nem minden rizikó nélkül. Ám a történet másokat – mái napig – annál inkább megbotránkoztatott, ahogy Litván György történész fogalmazott: „A nácik és nyilasok elől menekülő lány a sztálinista embertelenség áldozata lett.” A Nobel-díjas Elie Wiesel pedig így reagált később: „Hogy zsidók ezt tették egy zsidóval! A holokauszt közepette! Egyszerűen hihetetlen!”

Egyébként a lány halálára még a szerelme is rászavazott, amely szinte teljesen hihetetlenné teszi a történetet magát, illetve megérthetetlenné a kort, amikor a messianisztikus marxizmus-leninizmus hatása alatt, a vallási szekták mániákusságához hasonlítható eszement, beteges tettek figyelhetők meg, miközben zajlik a holokauszt, folyik a világháború. A bajt bajjal tetézték, a bűnös fasizmus ellen küzdve maguk is bűnöket követtek el – nem is akármilyeneket.

Persze ne higgyük, hogy Lakatos gondolkodott egyedül úgy, hogy az efféle önfeláldozás (vagyis más életének feláldozása, nem a sajátjáé) előre viszi az Ügyet. A 20. század elején ez nagy kérdés, maga Lukács György írta 1918 novemberében: „…a bolsevizmus azon a metafizikai föltevésen alapul, hogy a rosszból jó származhatik, hogy lehetséges, mint Razumihin mondja a Bűn és bűnhődésben: az igazsághoz keresztülhazudni magunkat.” Ám akkor Lukács még azt is hozzáfűzte: ebben ő nem hisz. De idézte Hebbel Juditját is: „És ha Isten közém és a nekem rendelt tett közé a bűnt helyezte volna – ki vagyok én, hogy ez alól magamat kivonhatnám?” Úgy látszik, Lakatos számára ez nem jelentett semmiféle problémát, azaz kezdetektől végig hitt abban, hogy a rosszból jó születhet, ha kell, bűnök is elkövethetők. Így aztán nagyon nincs is min azon csodálkozni, hogy az öngyilkosságba hajszolás nála csak a kezdet volt, bár ez volt a legsúlyosabb eset. Az ún. felszabadulás után ugyanis olyasmiket tett, amit mások is és nem kevesen.

Alex Bandy két évtizedig kutatott Lakatos életútja iránt, igen aprólékosan, módszeres oknyomozó újságíróként tárja fel az ellentmondásokat, a hazugságokat, és célszemélyének igen sok kortársát is felkeresi (bár helyenként túlkomplikálja a dolgot, olyasmiket is feljegyez, amire semmi szükség, beleveszik részletekbe). Egyesek szerint Lakatos nem ördögi figura volt, hanem éppen a kor gyermeke, mások szerint viszont maga a Mefisztó, akinek háromszor gyorsabban vágott az esze, mint bárkinek, gyilkos humorral bírt, s ha vitázott, másokat gyakorta kitalált idézetekkel szégyenített meg, azaz azoktól idézett fiktív gondolatokat, akiket vitapartnere tekintélynek tartott. Lakatos szuggesztív szónok, aki bárkit meg tud győzni, szenvedélyes vitatkozó tehát, ezt senki sem tagadta – így későbbi világhírneve sem csoda. Nem tagadta zsidó származását, de nem is érdekelte különösebben, ezért is magyarosítja a nevét, ráadásul az német hangzású volt, ami meg a II. világháború után nem „hangzott” jól. Azaz elsősorban kommunista volt, identitásának ez jelentette centrális pillérét. De ennél pontosabb, ha azt mondjuk, hihetetlenül gonosz alak jelenik meg előttünk, ám arra Bandy sem tud válaszolni, személyisége hogyan vált ilyenné, hisz a kötetben először a már 22 éves Lakatossal találkozunk, 1944-ben. Hogy esetleg milyen családi vagy egyéb traumák érhették, vagy éppenséggel hogyan hatott rá a tinédzserkorától egyre inkább elharapódzó antiszemitizmus, a zsidóellenes rendelkezések, nem derül ki.

Lakatos 1946-ban kerül a fővárosa Debrecenből – de végül szülővárosában doktorál két évvel később –, s illegális kommunistából legális és hiperaktív kommunistává válik. Informátor a párt felé, feketelistákat készít, járja az intézményeket, kirúgásokat javasol, miután 1947-től a Felsőoktatási Reform Bizottság titkára. S míg az egyetemista, tudósnak készülő Lakatos „kisfiús” volt, addig a kommunista már „sátáni figura”, gátlástalan törtető. Ha túlkorosan is, bekerül az elit Eötvös Collegiumba, az itteni pártszervezetet ő köti be Révaihoz, s végül azok közé tartozik, akik tönkretették a kollégiumot – minthogy a párt nem akart egy másik, tőle független szellemi elitet látni a sajátján kívül. Egykori diáktársai manipulátornak tartották, aki a párt nevében veri szét az intézményt, mert az (még) nincs ellenőrzésük alatt. A szintén kollégista Kosáry Domokos, az MTA volt elnöke úgy nyilatkozott róla, hogy moral insanity volt, azaz erkölcsileg beszámíthatlan.

Lakatos megfordult az MTA környékén is, mégpedig éppen Gerő Ernővel együtt – aki 1949 és 1957 között szintén a Magyar Tudományos Akadémia tagja volt! – átszervezésében is részt vesz titkárként; átszervezésen itt leginkább a szintén nem MKP-hű MTA elsorvasztását kell érteni. Közben moszkvai ösztöndíjat szerez, miközben a Magyar Dolgozók Pártja színre lép (a kommunista és szocdem párt egybeolvad). Valamikor 48-49-ben már Moszkvában tanul, de idő előtt – nem tudni, miért – hazakerül. Ugyan közben tudományos karrierjét építi, de elsősorban a politikában és a nyilvánosságban harcol, így segít apósának egy Lukács György ellenes cikk megírásában. De aztán addig kombinál, hogy 1950-ben letartóztatják – azt sem tudni, végül milyen okkal, de talán ebben szerepe volt az Izsák-ügynek, ami miatt végül a trockizmus(!) vádját kapja meg. Az ávósok az iránt érdeklődnek róla másoknál, hogyan zajlott le az ominózus öngyilkosságba kergetés, de emiatt nem kell bűnhődnie. Hogy internálják, annak egyik oka az lehetett, hogy elszámította magát Révai Józseffel kapcsolatosan, aki esetében akár apafigurának mondható, s így, mint minden fiú, az apjával keményen vitatkozott. Ami akkortájt nagy szó volt, hisz Révai rettegett „kultúr”-politikus, a rendszer ideológusa volt. Révai ugyan 1949-ben majdnem Rajk László mellé került, de bebizonyosodott, hogy sokkal erősebb – így a helyére pályázó Lakatost sem volt számára nagy feladat Recskre száműzni. De ebben szerepe lehetett a zsidó származású Rákosi Mátyás jellegzetes antiszemitizmusának is; Losonczy Géza szerint a fővezér azt mondta neki: „Tudja, ha nem vigyáztunk volna, ezek a zsidó gyerekek teljesen szétszedték volna a pártot.” Azaz e körből sokan a perifériára kerültek, sőt, mint hősünk, Kistarcsára, majd Recskre, 1950. október 24-étől 1953. szeptember 2-ig. Bírósági tárgyalás nélkül, a vád pedig demokráciaellenes tevékenység és trockizmus volt; eredetileg „kémgyanús”-nak tartották , mert ha nem volt világos, mi a bűncselekmény, ezt állította az ÁVO, mivel így korlátlan ideig internálhatta a vádlottat.

Azt hihetnénk, Lakatos csalódik a rendszerben, kiábrándul a mozgalomból, de nem – ő marad marxista, sőt, sztálinista. Még a táborban is „kiértékeli” rabtársait, egyeseket osztályellenségnek nevezve; vagy éppen elszaladt az őrségre jelenteni, amikor felborult egy almát szállító teherautó, és társai igyekeztek minél többet „ellopni”, hogy valami a gyomrukba jusson. Ez az ördögi figura mintha élvezte volna e kommunista, recski poklot, ám azt se higgyük, hogy ebben is egyedülálló figura lett volna: nagyon sokan hittek az értelmiségiek közül is a kommunizmus megvalósíthatóságában, azaz „akiknek nem Isten és nem az Ész a legfőbb instancia, hanem a teleologikusan tételezett végcél: a kommunizmus megvalósulása.” – ahogy azt Hanák Péter történész írta jóval később, maga sem értve, hogyan voltak képesek az üggyel kritikátlanul és skrupulusok nélkül azonosulni, azok után is, hogy látták belülről, mi zajlik.

Természetesnek mondható, hogy az ÁVO Recsk után sem engedte el, továbbra is jelentenie kellett, de ez neki nem jelentett (erkölcsi) problémát (sem), ha a táborban hű maradt a párthoz, miért ne maradt volna szabadulása után is? Hitte, hogy az ügyében tévedés történt, s Sztálin halála után is menetelt tovább a sztálini úton.

Tudományos képességeit sosem vonták kétségbe, így hamarosan a Matematikai Kutató Intézetbe kerül, egykori fogolyként senkinek sem gyanús, így bekerül egy naponta találkozgató társaságba (melyben ott volt többek közt Csoóri Sándor, Eörsi István, Fehér Ferenc, Heller Ágnes, Konrád György, Krassó Miklós). Ő pedig immáron „Kovács Gábor” fedőnéven ügynökösködött, amit 1956-ban be is vallott – még nyugatra menekülése előtt – az őt Recskről való szabadulása után segítő Mérei Ferencéknek. Nem minden dokumentum került elő, így nem tudni, hány embernek hogyan ártott Lakatos-„Kovács”, aki az 1956-os forradalomig nem is dekonspirálódott, sőt, emigrálása után 56-osként tetszelgett, aki nagy sikerű előadást tartott a Petőfi Körben. Litván György később, már a börtönbe kerülve tudta meg, Lakatos mit miért tett, ti. hogy egyben agent provocateur is volt, aki például a forradalom előtt másokat arról kérdezgetett, hogy mit gondolnak a többpártrendszerről? Aki jókat, arról jelenthetett.

Életútnak ez is elég lenne, de még csak ezután jön Lakatos pálfordulása. 1956-ban, miután a kommunista hatalom még rehabitálja, a forradalom leverésekor Londonba megy Bécsen át. Hogy menekültként igazolják az angolok, tanúknak egykori barátait kéri meg, akiket esetleg be is súgott. 1957 decemberétől viszont már a magyar Belügyminisztérium figyeli levelezését, ekkor ő már a The London School of Economics tanársegédje. A karrierje szédületes, kulcsszerepet játszik a tudományfilozófia és -metodológia máig ható fordulatában, népszerű előadó, noha erős akcentussal beszéli az angolt, vagyis a Hunglisht. Egyik lényeges tézise, hogy nem irracionális ragaszkodni egy elmélethez akkor sem, ha léteznek az elmélettel nem összeférő tények – ez mintha az ő életére is jellemző lenne áttételesen: bármikor képes volt hazudni, hazugságokat terjeszteni, össze nem férő dolgokat összeférhetőként bemutatni.

De ha igaza van Bandynak, még ekkor sem bír a fenekén megülni, egyszerűen nem elég neki a tudományos élet, valóságos kavarógép marad. A BM emigrálása után már rögtön dolgozott rá „Zárai” néven, hátha újra beszervezhető, hisz úgy tűnik, nem ellenséges az új, kádári rendszerrel szemben. Az Izsák Éva ügy pedig folyamatosan előkerült, ha róla esett szó. A BM először úgy értékeli, hogy Lakatos nem akar többé politizálni; vagy legalábbis így akarják egyes tisztek elkerülni, hogy dolgoztassák ezt a kellemetlen, zavaros alakot, épp azt mondván, hogy nem kompromitálódott, azaz nem zsarolható semmivel. Lakatos szája sosem áll be, már láttuk, 1956-ban dekonspirálta magát, ám a magyar államvédelmet továbbra is foglalkoztatja személye, hisz látják, nem akárki ő. Nem tudni, milyen okból, de új fedőnevet kap: „Lemarie” lesz, a magyar titkosszolgálatokat segítő-felügyelő szovjet „Tanácsadó elvtárs”(ahogy az egyik jelentés fogalmaz) pedig úgy dönt, ha ügynökként nem is, mivel már dekonspirálta magát, társadalmi kapcsolatként alkalmazható. Így „Aradi” ügynök olykor elbeszélget vele kinn, aztán elmondja, miről mit gondol (ne feledjük, a hidegháború kellős közepén vannak). Ám ahogy Bandy írja: az elvtársaknak ő, akármennyire is intelligens, művelt volt, mindig a spicli „Kovács Gábor” maradt.

Angliában pedig, noha gyorsan elnyerte kollégái bizalmát, elismerését, dicsérték eszét, humorát, mégis többen kiakadtak rá – volt, akinek a feleségét inzultálta, vagy karrierjének tett keresztbe, ahol csak lehetett. Külön tragédiája, hogy 1945 után zsidó származásúként magyar akart lenni, 1956 után pedig brit – írja Bandy, de mire harmadszorra is kérvényezte honosítását, meghalt 52 éves korában. Az elutasításban az is szerepet játszott, hogy hazudozásai ellenére az angol Home Office (egyre többet) tudott vörös múltjáról. De amikor az USA-ba való emigrálása is szóba került, egy amerikai tisztviselő azt mondta neki, hogy többet tudnak róla, mint ő saját maga. E kémregény ezen a ponton már rég abszurdba fullad, s noha nem is túl bonyolult, annyira azért mégis, hogy filmet csak lecsupaszítva lehetne belőle készíteni.

Ráadásul 1964-65-ben, amikor az USA-ban töltött hónapokat, az FBI is „dolgozott rá”, és nagyon is jól látták, hogy beadott önéletrajzait kozmetikázza, magát áldozatnak tartja, akit a kommunista magyar hatóságok megaláztak, zsaroltak, bebörtönöztek. Még az FBI hírhedt igazgatójának, J. Edgar Hoovernek is jelentettek róla, de ez őt nem zavarta abban, hogy másokról ismét dehonesztálókat mondjon, ha felkeresték innen-onnan: „Lakatosnak a titkosszolgálatok voltak a gyengéje, mert úgy tűnik, ideológiamentesen, készségesen állt a rendelkezésükre, szeretett tippeket osztogatni”. De az angolok külföldiekkel foglalkozó osztályának is adott munkát, akik Lakatos után kérdezősködtek, és tudták, még Recsk után is meggyőződéses kommunista maradt. Bandy itt aztán 26, nagyon apró betűs oldalon idézi az angol különleges osztály vagy az M.I.5, azaz a kémelhárítás 57 pontos jelentését Lakatos életútjáról, illetve személyiségéről. Amiből kiderül, hogy az M.I.5 aztán nem spórolt az erejével, és megállapították, hogy a később világhírűvé váló filozófus nem úgy beszél, mint aki rendkívüli szellemi képességekkel bír, olykor pedig úgy állítja be magát, mint aki a körülmények szánalmas áldozata: „Néha meg mintha perverz örömét lelte volna abban, ahogy sorolta mocskos tetteit, minden szégyen vagy feszengés nélkül, mint például amikor elárulta barátait az ÁVH-nak”. A kémelhárítók tudtak s rákérdeztek Izsák Éva öngyilkosságára is, de Lakatos hárított, még ő panaszkodott, hogy hát azóta is rémálmai vannak… Később is kihallgatták, megállapítva az újabb és újabb ellentmondásokat, s hogy korábban „nem volt tisztességes és őszinte”. Az 1963-as jelentésben meg egyenesen úgy írtak róla, hogy miközben ez az ember egész életében az igazságot kereste, „fantasztikus szellemi torzulásokat” produkált az évek során, hazugságokat akart a kémelhárítókkal elhitetni, és most is kapcsolatban áll volt ÁVO-sokkal, és besúgói múltját sem tagadja meg – a rossz memóriájára meg igazán nem hivatkozhat ez a zseniális tudós.

Végül 1963-ban kapott is egy elutasító választ letelepedési kérelmére a minisztertől, aki épp abban a választókerületben lakott, ahol ő is. De folytatta harcát, úgymond depresszióba esett, elfordult a marxizmustól, s arról dumált másoknak, hogy reménykedik, az állampolgárságot „majd megadják”. De hogy szovjet kém lett volna, az sem állítható bizonyosan – dicsekedett ugyan, hogy könyvét Moszkvában 70 ezer példányban adták ki, ám szintén nem tudható, ilyen módon fizetett volna neki a KGB. Rengeteg emberrel állt kapcsolatban, és minden után érdeklődött, nem csak a tudomány iránt, hanem az iránt is, „ki, mit és kivel”, szeretett pletykálkodni.

Az egyik egykori tanú 1999-ben azt mondta a szerzőnek, felejtse el a témát, Lakatos a magyar katonai hírszerzésnek (is) dolgozott, minthogy megzsarolták az Izsák-üggyel, hogy nyilvánossá teszik és karrierjét így kerékbe törik Angliában. Ám utóbb az összes iratot eltüntették. De hogy ez mennyire igaz, megint csak kideríthetetlen, hisz az informátor azt mondta Bandynak, úgyis letagadja, mit hozott a tudomására. És íme, kiderült, hogy Lakatos egykori kapcsolattartója pont két nappal korábban hunyt el…

Lakatos – mint kiderült, rövid élete végén – már politikai filozófiával akart foglalkozni, leszámolni a marxizmussal. Tett is azért, hogy amikor radikális marxista diákok el akarták foglalni az oktatási intézményt, ahol tanított, szembeszállt az egyetemi autonómiát védeni akaró tanítványokkal, és a marxizmusról is úgy kezdett el beszélni, mint amely semmire sem való politika, hisz semmit sem tudott előre jelezni. Az pedig biztos, hogy a tudományfilozófia sokat vesztett halálával – de hogy diákjai, környezete, „barátai” nem, az is állítható. Egyszerűen kiábrándító olvasni egy ilyen különös elme még különösebb, szégyenteljes életéről, úgyhogy aki nem akar kiábrándulni az emberiségből, talán ne is mélyedjen el a témában.

A kötet bő egynegyedét, a 680 oldalból 163-at a jegyzetek teszik ki (mivel ezek apróbb betűsek, betűszámra nyilván többet is, azaz az arányokat nézve), és ehhez jönnek még az életutak, a bibliográfia, a névmutató és hat oldalnyi fénykép, utóbbiak persze hasznosak is. De a jegyzetek egyértelműen megterhelik az olvasást, olykor oldalakon a jelenlegi kormányzat politikájának bírálata folyik. Szó se róla, hogy a szerzőnek joga van erre, de elég szerencsétlenül épül fel a kötet, és a mai politikai rendszer bírálatával alighanem nem egy ilyen jellegű kötetben kell foglalkozni. Ráadásul Alex Bandy a törzsszövegben is kitér a jelenre, meg saját magára is, elmondja véleményét, ami egy effajta monográfia esetében teljes mértékben megkérdőjelezhető, felesleges, nem ide illő.

Az sem világos, egyes információk, mondatok, részek miért kerültek a főszövegbe, és miért a jegyzetekbe. A hatodik fejezet például azzal kezdődik, hogyan szenvedtek a debreceniek közvetlenül a II. világháború után, és Bandy szinte egy oldalon másol be korabeli apróhirdetéseket. Kétségkívül érdekesek ezek, de a folyamatos elkalandozás fárasztóvá teszi a kötetet, sok életrajzi információ a szereplőkről redundánsnak tűnik, képtelenség követni ennyi életutat, és gyakran nem is releváns ennyi információ – magyarán egy alapos szerkesztés, húzás ráfért volna a kötetre, mert mégiscsak Lakatos Imre életútjára, cselekedeteire, jellemére vagyunk elsősorban kíváncsiak, nem arra, hogy a szerző kivel mikor ült le, ki mit (nem) mondott el, ki mire emlékezett rosszul vagy éppen nem is emlékezett. A kevesebb több lett volna, ahogy mondani szokás, és úgy tényleg „egy filozófus másik életét” ismerjük meg szaktörténészi igénnyel megírtan, így viszont egy fecsegő újságíró tálalásában kapunk egy remek történetet. Vagyis végül is feltétlenül megéri a kezünkbe venni, és lapozgatni, lapozgatni, a velejéig izgalmas részekben pedig elmélyülni, mint az ötödik fejezet, melyben arról olvashatunk, Lipsitz Imre és párja a kommunizmus nevében hogyan kényszerített öngyilkosságra egy szintén kommunista, zsidó származású tinédzser lányt. Mert ez a sztori lényege.

Szerbhorváth György

Szerbhorváth György szociológus, újságíró, az MTA TK Kisebbségkutató Intézet munkatársa.