Bezárás
Egyéb

A nagy magyar büdös valóság — szétesett, züllő kavalkád

Tábori Zoltán könyvéről nehéz kritikát írni, vagy akár szimplán bemutatni, elmesélni a „történetét”. Csupán a figyelmet hívhatjuk fel rá, de azt muszáj, nagyon is.

A szerző tizenegy településen járt, ahol együtt, vagy pontosabban inkább egymás mellett él a magyar többség és a cigány kisebbség. Igen, pont ott fordult meg – Galgagyörktől Tarnabodon, Nagycsécsen, Pátkán, Pécsszabolcson, Alsózsolcán, Tatárszentgyörgyön, Bocföldjén, Tiszalökön, Kislétán át Sajóörösig –, ahol 2008-2009-ben ma a cigánygyilkosságok néven elhíresült támadássorozatok zajlottak e (utóbb kiderült, például a pécsszabolcsi esetet nem az elvetemült gyilkosok követték el, hanem éppen két roma, egyikük meg volt rendőr volt, aki még készségesen interjút is adott a szerzőnek).

De a lényeg most nem ez, mert e könyv a vidéki Magyarország képét festi le. Persze érdekes adalék a cigánygyilkosságokhoz (amikor 16 lakóházat támadtak meg 11 Molotov-koktéllal, 63 lövést adtak le, 55 sértett volt, öten súlyosabb vagy könnyebb sérülést szenvedtek, hatan meghaltak). Nem a gyilkosokról, a támadókról tudunk meg itt többet, nem is az áldozatokról, hanem „egyszerűen” a környezetről, a gazdasági, szociális és kulturális kontextusról, a falvakról, melyekben az áldozatok, a túlélők éltek, élnek. Tábori igazi riporter („civilben” író, műfordító, szociológus, hadtörténész), aki semmitől sem félve, gyakran faarccal ment oda riportalanyaihoz – akiknek gyakran semmi közük sincs az eseményekhez, egyszerűen ők is ott élnek – , mondhatni, adta az ártatlant, cselhez folyamodva próbálta megtudni, miképpen is gondolkodnak ezek az emberek az úgynevezett élet dolgairól, a sorsról, a lehetőségekről, a múltról, egymásról, szomszédiakról, cigányokról vagy magyarokról. A legtöbbször igen fura a látlelet: mintha a bolondok szigetén járnánk, ahol a teljesen ellentétes tudattartalmak szépen megférnek egymással (az a nevezetes kognitív disszonancia). Egyszerre sírják vissza és átkozzák a szocializmust, nem látják a boldogulás útját, de privátin tanácsokat osztogatnak. Utálják a cigányokat, de különben párral megvannak. Félnek, de maguk is agresszívak – vagyis hát gyakran maga a félelem a szülőanyja az erőszaknak is. Problémák ezrei sorakoznak fel, de a megoldásnak a halovány reménye sem, ugyanakkor egyes települések sikeresnek is mondhatók a maguk nemében.

CIGÁNYRULETT

Szerző: Tábori Zoltán

2014, Európa Könyvkiadó, Budapest; 349 oldal, 3290 Ft

Tábori már-már kegyetlen hadtörténészi objektivitással igyekszik leírni az eseményeket, ugyanakkor szépirodalmi eszközökkel, ami ilyképp helyenként oldja a feszültséget. Mert mindezt nem hogy leírni (és olvasni) nehéz, szomorú, depis, de az lehetett megnézni a helyszínt, az interjúkat elkészíteni, a gyakran hazudozó (mint a már említett volt rendőr, aki akkor még hideg tárgyilagossággal elemezte az esetet, amit maga követett el), önellentmondásokba futó, gyűlölködő embereket hallgatni. Ahol nincs igazság, csak sérelmek, és sajnos az látszik, az ún. cigánykérdéssel se a magyarok, se a cigányok, se a hatalom, se a segíteni akarók nem tudnak mit kezdeni. Olyan óriásiak a szociális problémák, hogy noha az együttélésre akadnak példák, amíg az életlehetőségek ilyenek – gyakorlatilag semmilyenek –, addig itt kiút nem látszik. Tudjuk már jól, a közmunka is álmegoldás, és a felemelkedés zálogának tartott oktatással is mi van – hát az, hogy a gimnáziumokat is lefejezik, mert minek az? Menjenek ezek külföldre, vagy dögöljönek meg a saját latrinájukban, szarukban, kinek kellenek ezek a szerencsétlenek – fenn valami ilyesmit gondolnak.

Tábori könyvét ugyanúgy kötelező olvasmánnyá kell tenni, ahogyan anno Illyés Gyula A puszták népe c. szociográfiáját. Műfajilag ez is az, és noha Tábori kiválóan ráérzett a témára, s az apropó, a cigányok fegyveres megtámadása is figyelemfelhívó, ha mások más településeken járnának, ott sem találnának szívderítőbb körülményeket.

Csak címszavakban tudom a t. olvasóval érzékeltetni, miről is olvashat a Cigány rulettben: a mai Magyarországnak nevezett szétesett, züllő kavalkádról. A mai vidéket, a falut látjuk: elhanyagolt települések, elvitetlen szemét, kidőlt vagy erőszakkal bedöntött kerítések, lopott áram és fa, udvari budik, viskók képe villan fel előttünk. Veszekedő és zajongó szomszédok, hangos lakodamas rock. Régi roncsaikat bömböltető haragosok, akik kiszólnak az autóból. Káromkodás a köbön.

Szocsegélyen tengődő leszázalékoltak a szereplők. 16 éves lányok, akik most járnak a harmadikba vagy a hatodikba. Értelmi fogyatékos gyerekek a tévé előtt. Vízvezeték, csatorna – kéne. Folyton bekapcsolt tévék, háromezer forintos büntetések részletre, cipővel tüzelés. Szuvas fogak, cigilejmolás, vezetés jogsi nélkül – a mindennapok. Éjjelente krosszoznak a fiúk ócska, de feltunningolt Ladáikon, mások emiatt az utcákon árkokat ásnak. Magyar vadászok, „retkes” cigányok. Kiábrándult idősek, félelemben élő utcasorok, faluvég. Internet és éhezés.

Össze nem álló sztorik, mindenkinek más a meséje, és Tábori akárhogy is megy utána, mindig akadnak lyukak, ahogy igazság sincs, teljes történet sincs, a narráció is változik az emlékezet függvényében. Eldönthetetlen, hazudnak-e, vagy csak nem mondanak el mindent, és mindenki magát akarja igazolni, a sajátjait védi. De itt inkább csak támadás van – ám nem az a legjobb védekezés? És nem feltétlenül arról van szó, hogy magyar magyart, cigány cigányt véd. Egyes esetekben világos, hogy „a cigány kezdte”, ő kötözködött, s végül ő sértődött meg, abból lett a balhé. Máskor meg korántsem. Acsarkodás és irigykedés megy minden szinten. Elvágyódás, menekülés, vagy épp ide menekülés máshonnan, vagy mert csak itt telik házra, vagy itt lehet azt önkényesen le/elfoglalni.

Kocsmai nappalok, szürreális, nyomott fények, húszas égők kopott fénye, amikor már kora délután is emelkedik a kéz. Kölcsönkérések, vissza nem adások. Önkényeskedő polgárőrök, biztonsági emberek, de rendőrök is. Erőszak minden méteren. Vagy éppen tehetetlen polgármesterek, rendőrök. Visszasírt múlt, felbomlott rend. Munka semmi, csak a megalázó közmunka – amikor a romát bízzák meg, hogy tegyen rendet a buszon, felügyeljen a diákokra, amíg a városba érnek, de így meg őt fogja mindenki utálni, hisz úgymond ő a rendcsináló.

Találomra célt kereső orvlövészek, nem tudják, kire lőnek – merik remélni, cigányra. Vagy Molotov-koktélt dobnak be az ablakon, azt sem tudják, kikhez, akár magyarokhoz is, mert úgy néz ki a házuk, a környezet. Innen a cím, a Cigány rulett – hogy találomra folyt a bosszúhadjárat a cigányok ellen, vagy akit cigánynak néztek. Kollektív bűnösség, kollektív bosszú – amolyan mini népirtás, s ameddig tudták, csinálták.

„Rabló cigányok”, gárdisták, öntörvénykezés. „Mert ide jutott Magyarország: az állatokkal kell laknunk, hogy ne lopják el” – mondja egy idősebb tatárszentgyörgyi férfi; ugyanitt a katonai lőtér 45 éves dolgozója meg így fenyegetődzik: „Én megmondtam nekik, nem szépítgetem: Az elsőt, aki a fajtátokból átjön a kerítésen, lepuffantom, mint a kutyát.” Egy 57 éves, „cigánynak látszó” férfi pedig ezt mondja: „Ez egy elmúlt, meghalt ország. Ha valaki megkérdezné, mire szavazzon, azt mondanám neki: a kutyára, csakis a kutyára.” – s árulja a tanyáját, Romániába költözne. Ott legalább olcsóbb a föld.

Szóval nem a gyilkosokról tudunk meg többet, a motivációikról, az elkövetés módjáról, vagy a gárdistákról, a menetekről, gyakorta kibogozhatatlan, mi az ok és mi az okozat – inkább a tragédiák helyszíneit, az áldozatok félbehagyott sorsait látjuk, de nem csak az áldozatokét, inkább a ma élőkét. Ahol legfeljebb az él létbiztonságban, aki rendőrként vagy katonaként nyugdíjba ment, és most kocsmája van. Ám ő is átkozódik, szitkozódik, mindennel baja van. Mindenki más ráadásul még tengődik is.

Ez az az ország, ahol Tatárszentgyörgy üzenete az, nem kellenek ide a beilleszkedett cigányok sem. Ahol egy rendezett, emeltes házba is Molotov-koktélt dobnak – mint a Zala megyei Bocföldjén –, „pedig” csak a feleség cigány. A férje magyar, de ő meg gyanúsan nagyban lopja a fát, abból van a lóvé – de ezt sem tudjuk meg pontosan. Ez az az ország, ahol a biciklin faágakat vivő cigány rögtön tolvaj, amiért büntetést érdemel, de ahol a magyar teherautón szállítja a lopott rönköket, nagyban utazik. Vagy épp az állami pénzeket, amiből mangalicatelepet épít a haverja.

Helyben vagyunk. Olvassák el.

Szerbhorváth György

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom