Szakirodalom

Az Átlátszó non-fiction, vagyis a tényirodalom, ismeretterjesztés kategóriába tartozó könyveket és írásműveket ajánl vagy ekéz ezen a blogon.

Egyéb

A felejtés mint emlékezés

Tudta, hogy alvás közben a REM-fázis 80 százaléka jár együtt erekcióval vagy a hüvely vérbőségével? Ám ez nem erotikus álmok következménye, különben sem emlékszünk semmire. Végül azt is elfelejtjük, hogy mit felejtettünk el.

Douwe Draasima: A felejtés könyve. Budapest, Gondolat Kiadó, 324 odal, 2950.-Ft

Douwe Draasima életművének fontos témája az idő és az emlékezet. Legújabb, A felejtés könyve című tanulmánykötete is szorosan kötődik az idő tematikájához, az emlékezésre pedig inverz módon reflektál. Hogyhogy az emlékezésre vannak technikáink, a felejtést azonban nem tudjuk befolyásolni?- teszi fel a kérdést rögtön a bevezetőben.

Az emberi elme felejtésmechanizmusainak rejtélye megmagyarázhatatlannak tűnik, Draasima azonban vállalkozik rá, hogy pszichogenetikus, mélylélektani és történeti szempontok mentén választ keressen a problémára. Természetesen nem talál; véglegeset, pontosat és megnyugtatót semmiképp. Ez a kijelentésem azonban korántsem fogható fel a könyv konklúziójaként, hiszen sokkal inkább ébreszt rácsodálkozást, borzongást és kíváncsiságot, mintsem hiányt.

Draasima szót ejt az első emlékekről, a verbalitásról, s a nyelv általi emlékezés fontosságáról, beszél arról az eseményről, amelyet a megfogalmazás aktusa jelent mindannyiunk számára emlékeink felidézésénél, ám furcsa módon Foucault neve nem hangzik el a témával kapcsolatban, pedig a szöveg több ponton is analóg Foucault emlékezésről és identitásról szóló elméleteivel.

A központi kérdés kauzális, azaz: Miért nem emlékszünk az álmainkra? Miért fojtunk el bizonyos dolgokat a felejtés mélységében? Miért van szükségünk a felejtésre? A kísérleti válaszadások igen olvasmányosak, a tanulmányok mind a szakmai publikumnak, mind a pszichológia után érdeklődő laikusok számára élvezhetőek, rengeteg példával és valóságosan is megtörtént esetekkel.

Rendkívül érdekes például az az összefüggés, amely a memória és az álomképek között áll fent, vagyis, hogy csak igen kevés százalékára vagyunk képesek visszaemlékezni az álmunkban történteknek; ez a képesség azonban fejleszthető a figyelem rendszeres álmokra irányításával. Egyes kutatások szerint a memória és a mélyalvás között is összefüggés fedezhető fel, azoknak a patkányoknak például, amelyeket a kísérletek során nem engedtek a mély alvás stádiumába jutni, vagyis előbb felébresztették őket, mint ahogy az bekövetkezett volna, észlelhetően romlott az emlékezőképessége.

Draasima könyvében egy igen fennkölt történet is helyet kap, amely a 18.században élt Tartini, a híres zeneszerző és zenetudós esetét meséli el: Tartini álmában képes volt megtapasztalni, meghallani a tökéletes zenét. Az álombéli élményt pedig egy történet is kísérte: Tartini az ördögnek nyújtja át hegedűjét, aki szívszorítóan szépen játszik, felébredvén azonban olyan gyorsan foszlanak szét az emlékek, hogy a zeneszerző a valóságban már képtelen a tökéletes dallamot reprodukálni.

E történet csodálatos metaforája a művészet szubsztanciájának, egy olyan alapvetés, melyet minden alkotó megtapasztal, az elérhetetlen, tovamenekülő csoda hívása, amely ígér, de távol tart önmagától. A tökéletességet persze inkább csak szemlélheti, aki embernek született, a végtelenről is csak sejtése lehet. Mégis ez lehet az alkotás lényege, az alkotói pillanat végtelensége, a végtelen általi megszólítottsága, amely újra és újra alkotásra ösztönöz. Tehát az az emberi értelem nyitott logikájú, a művész lelke pedig határtalan, képes befogadni az isteni lényeget, amelyre például Heidegger is hivatkozik, aki több alkotásában is egyértelműen kimondja, hogy a transzcendencia feltétlenül szükséges a műalkotás létrejöttéhez. Ugyanakkor a hiányérzet mindvégig megmarad, mintha létezne egy „égi mása”, egy tökéletesebb párja a földön megformált műveknek. Az alkotás ilyen értelemben vett csalódottság-érzését tehát rokoníthatjuk a felejtéssel. Mivel e mű nem csak tudományos tényeket közöl, hanem gyakran kalandozik el olyan kellemes irányokba is, mint a film, a képzőművészet, a zene vagy az irodalom, ezért nem értem, hogy a szerző a konnotációk sorából miért hagyta ki épp Platónt és az ideák világának tárgyalását, vagy éppen a Phaidroszt vagy a Phaidónt.

A könyvből megtudhatjuk azt is, hogy a REM-fázis 80 százaléka jár együtt erekcióval, vagy  a hüvely vérbőségével, mindez pedig nem elsősorban az erotikus álmok következménye, ugyanis átlagosan csak minden tizedik álomnak van erotikus tartalma. Egyébként a könyv egészén is végigvonul egy szexuálpszichológiai szempont is, amely a felejtésnek a tudattalannal való rokonítása következtében lehet releváns. A pszichoanalízis és Freud is helyet kapnak a tanulmánykötetben, ami azért jelentőségteljes, mert a kortárs pszichológia számos ponton megcáfolta Freud elméleteit, bebizonyította túlzottan szexista jellegét, s helytálló következtetéseinek is vannak már korszerűbb változatai. Mindenesetre igen izgalmas az az esettanulmány, melyet Freud rögzített 1905-ös írásában, s mely egy bizonyos Dora nevű nőszemély pszichoanalízisét írja le. Az álmok és a felejtés által a tudattalanba száműzött titkok feltárását és magyarázatát talán túlságosan is freudinak érezheti az olvasó, a könyv előnye azonban, hogy a pszichoanalitikus mellett egy feminista olvasatot is ismertet.

A felejtés könyve Esterházy Péter munkásságát is tárgyalja, azonban nem irodalomtörténeti vagy poétikai szempontból, hanem elsősorban a történelmi tények, a személyes érintettség lenyomatait kutatja a szövegben és annak változásaiban. Az író, azáltal, hogy megörökíti családjának történelmi, helyenként anekdotikus cselekedeteit, maga is a történelem részévé válik, Draasima szerint joggal mondhatja, hogy „én magam vagyok Magyarország”. A nemesség fogalma sajátos módon artikulálódik Esterházy szövegiben: „Nem, fiam, mi nem vagyunk szegények, mi csupán szegénységben élünk.” Vagyis a belső tartás, a lelki nemesség megtörhetetlen. Draasima beszél az írónak azokról a személyes, traumatikus élményeiről is, melyek a Javított kiadást ihlették. Miután kiderül, hogy édesapja, Esterházy Mátyás 1956 után besúgóvá kényszerült, a Harmonia Cælestisben megteremtett mítosz korrigálásra, destrukcióra szorul. A Javított kiadást már a düh, a szomorúság és a kiábrándultság motiválja, s az a kétségbeesettség, hogy édesapja életének egy ilyen nagy szelete a látókörén kívül játszódott le. A Draasima által is kiemelt, talán legszomorúbb javítás így hangzik: „Apám csak most lett a semmi grófja. Ennek most lett (lesz) súlyos értelme…”  Ezek a tények olyan erősek, hogy felülírják, megváltoztatják a korábbi emlékeket, már soha többé nem idézhetőek fel az emlékképek olyan formában, ahogy az korábban lehetséges volt. Tehát a trauma hatása az emlékezetre, a felejtésre, azaz a felejtve emlékezésnek egyik legszebb irodalmi formájává válik a Javított kiadásban.

Több részfejezetben is kitér Draasima az emléktárgyakra, mint a felejtés ellenszerére. Beszél például fotóról, festményről, zenéről vagy levágott hajtincsek történetéről. Az emléktárgyak nyilvánvalóan a felejtés ellen valóak, ahogy ezt nevük is mutatja, szükségszerű kényszer és kritika az emberi elmére nézve, hogy egyáltalán meglétükre szükség van, hogy mankók nélkül nem lehetséges az emlékezés. Paradox módon azonban ezek a tárgyak, elsősorban a fotók és videófelvételek sokszor épp eredeti emlékeink helyét veszik át, így már nem a kezdeti érzésekre, érzetekre, személyekre emlékszünk, csupán magára a felvételre, fotóra, festményre. Természetesen az emlékeknek nemcsak a polcon van meg a maguk helye, hanem az agyban is, s számomra a könyv egyik legmegdöbbentőbb része annak a kísérletnek a leírása, mikor az agy különböző területeinek stimulálásával érik el, hogy bizonyos, a közelmúltban és a régmúltban lejátszódó képek a kísérleti alany eszébe jussanak. Hol van hát akkor az emlékek helye? Valóban konkrét szövetekben, eleven húsdarabokban tárolódik az információ? Vagy mindezen ingerek csupán közvetítői egy felsőbb információnak? Összekötői a transzcendenciának és a testnek?

Aki szeret ehhez hasonló kérdéseken elmélkedni, annak ajánlható A felejtés könyve. A mű végén pedig „zavarba ejtő kérdésekkel” találkozhatunk, minthogy: „Hajlamos az elfojtásra? Miből következtet erre? Ha lenne felejtéstechnika, alkalmazná? Milyen helyzetben sajnálta, hogy nem rendelkezik tökéletes emlékezettel? Vajon tudja-e társa, melyik az Ön vele kapcsolatos legkedvesebb emléke?” Aki mélyebb önismerethez szeretne jutni, válaszoljon ezekre a kérdésekre is.

Viola Szandra

Megosztás