Szakirodalom

Az Átlátszó non-fiction, vagyis a tényirodalom, ismeretterjesztés kategóriába tartozó könyveket és írásműveket ajánl vagy ekéz ezen a blogon.

Egyéb

Találkozás egy fiatalemberrel

A szerző nem sokkal a kötet megjelenését követő halála miatt szinte kínálná magát címnek a recenzió elé: A befejezett ember – csakhogy az első idézet, amit Hankiss Elemér a könyvébe emelt, így hangzik: „Csak egy befejezetlen ember lehet szabad” (Nicolai Hartmann). Márpedig Hankisstól lehetetlen elvitatni, hogy a legtöbbre az ember szabadságát tartotta – még a játéknál is fontosabbnak.

 

Ebben a kötetben – amelyben pár soros, de legfeljebb néhány oldalas (és túlnyomó többségükben korábban már megjelent) írásait szerkesztette egymásra építkező, egymásnak feleselgető folyammá – a teljességet rendületlenül kereső befejezetlen ember világ- és önismereti küzdelmének stációival és káprázataival akart eljátszani; nem monográfiát írva, de mindenképpen összegzést. Mint aki a végső búcsúra készül…

A BEFEJEZETLEN EMBER

Gondolatok a világról, az emberről, a szabadságról

Szerző: Hankiss Elemér

2014, Helikon Kiadó, Budapest, 344 oldal, 3490 forint

 

„Ha harmadik személyben írhatnék magamról, azt mondanám, hogy minden lében kanál volt. Túl gyorsan pergett az agya, ide-oda ugrált a témák, tudományterületek között.

Érdekes meglátásai voltak, jól is írt, de nem mélyült el kellőképpen egyetlen téma vizsgálatában sem. Nem lehet tízévenként felfedezni valami igazán fontosat.”

Másutt, immár első személyben:

„Lehet, hogy elkéstem. Évtizedeken keresztül a gondolkodás játék volt számomra, nem munka. Játék azzal, hogy új, ismeretlen pályákat futhatok be. S szépnek, csillogónak éreztem egy-egy felvillanó gondolatot, néha igazán nagy felfedezésnek éreztem őket, de hagytam, hadd szálljanak el, mint szappanbuborékok. És már az új gondolati kalandot kerestem.

Szórakoztam, szétszórtam magam.”

 

A Cirkusz és a Találkozás egy fiatalemberrel (amire egy alcím, a Szembejövünk önmagunkkal is utal) Karinthy Frigyesének a mondatfűzése, gondolatritmikája és önmarcangolása. Az ezt tartalmazó, Crédó című fejezet után játékos, de öngyötrő tépelődések a hajdan elképzelt nagy produkció és általában a teljes emberi önmegvalósítás elérését megnehezítő korlátokról, szabályokról, a korlátlan szabadság vágyáról és a szabadság határairól. És a posztulátumokról meg az értékekről – amelyek nemegyszer egymásnak is ellentmondanak.

Hagyományos/Modern ↔ Új/Posztmodern

Szeresd felebarátod! ↔ Szeresd önmagad!

Áldozd föl magad! ↔ Valósítsd meg önmagad!

Korlátozd vágyaidat! ↔ Éld ki szabadon vágyaidat!

Légy becsületes! ↔ Légy sikeres!

Engedelmeskedj! ↔ Te vagy a világ ura!

Dolgozz! ↔ Élvezd az életet!

Takarékoskodj! ↔ Fogyassz!

Becsüld meg, amid van! ↔ Szerezz minél többet!

Teljesítsd kötelességedet! ↔ Védd jogaidat!

Bűnös vagy! ↔ Ártatlan vagy!”

 

Ugyanilyen közérthetően, majdhogynem anekdotázva, a nagy ahaélményt elősegítő aforizmák özönében foglalkozik Hankiss umbuldával és korrupcióval, múlttal és közelmúlttal, a válsággal és hatásaival, elfecsérelt évtizedekkel. Társadalmi csapdákkal és diagnózisokkal. Ma is éppúgy, mint az 1970-es évek végén, 1980-as évek elején, amikor Társadalmi csapdák és Diagnózisok című köteteivel egész nemzedékek fejét sikerült átszellőztetnie, hogy lám, másként, szabadon (szabadabban) is lehet gondolkodni társadalomról, társadalmi gondokról, és arról, hogy az addig szinte kötelező kategóriaként mantrázott társadalmi osztályokat – amíg világ a világ – emberek alkotják. Akik mind, mind különböznek egymástól…

Idézetek kavalkádjával könnyíti, lazítja az olvasást.

Nietzschét az őrültekhez hívja segítségül: „Az őrület viszonylag ritka az egyes emberekben. De általános jelenség csoportokban, pártokban, nemzetekben, korszakokban.”

Csurka István tollára a társadalmi cinkosság tömör leírásában „támaszkodik”: „Én elnézem nekik, hogy ők elnézik nekem, hogy én elnézem nekik…”

Napóleon tarsolyából azt húzza elő: „A történelem azoknak a hazugságoknak az összessége, amelyekben megegyeztünk.”

És ha úgy hozza a gondolatmenet, ismeretlentől is kölcsönöz: „A sikerhez nem visz föl lift. Keresd a lépcsőházat.” Avagy: „Az a hajóskapitány, aki nem tudja, melyik kikötőbe akar eljutni, ritkán jut el oda.”

 

Idézeteit hol a folyó szövegbe illeszti, hol önálló alcím alá. Mint André Gide-ét:

„Higgy azoknak, akik keresik az igazságot.

Kerüld azokat, akik megtalálták.”

Ő maga sosem hitte, hogy megtalálta az igazságot. Szinte minden írásában ott munkált a „vagy talán mégsem?” kételye – és valami utánozhatatlan bájú önirónia. Példa rá a Találjuk ki… Mit is? című önszembesítő írás:

„Találjunk ki egy jobb országot? (Érdemes?)

Találjunk ki egy jobb világot? (Lehet?)

Találjuk ki jobban az életünket? (Nem találták-e ki már helyettünk?)

Azt, hogy mit akarunk kezdeni magunkkal? (Nem túl nagy a kudarc veszélye?)

Hogy honnan hova akarunk eljutni ebben az életben? (Van hova?)

Találjuk ki jobban emberi kapcsolatainkat? (Vannak még?)

Találjuk ki, hogy kik vagyunk? Hogy kik legyünk? (Fontos volna.)

Találjuk ki, hogyan alakíthatjuk az életünket sorssá? (Nem veszélyes?)

Hogy van-e, s ha van, mi a szerepe az emberiségnek a végtelen világmindenségben? (Van-e egyáltalán szerepe? Nem a bozonok, leptonok, kvarkok, szupersztringek a főszereplők?)

Találjuk ki, hogy mi a célja, értelme életünknek? (Kitalálható?)

Találjuk ki…?”

 

A kötet vége felé haladva sűrűsödnek az írásokban az amúgy sem ritka kérdőjelek. A tényleges központozástól függetlenül mintha csupa-csupa kérdőjel volna az egész utolsó, Fények és árnyak címet viselő fejezet, amelyik – mint az egyik alcím megfogalmazza – azt a végső kérdést feszegeti: Mit csinálok majd az örökkévalóságban?

Egy csipet teológia, egy csipet „Isten halott! – mondja Nietzsche. Nietzsche halott – mondja Isten”, egy csipet „személyes gyarlóság”, hogy „szeretnék találkozni édesapámmal, édesanyámmal, testvéreimmel, vagy szeretnék hajdani legjobb barátommal Hölderlinről vagy Nietzschéről beszélgetni. Mert félbemaradtak beszélgetéseink. Hol keressem őket?” És egy kis gyűjtemény nagy hírességek utolsó szavaiból.

 

És meg egy erőfeszítés, egy nekifutás, azt keresve, van-e valami szó, valami válasz, ami bearanyozza az eszkatologikus félelem hatalmas kérdését. Íme a kötet utolsó két szövege:

Nem akarok félni.

Félek.

Mezopotámia

Nagymisére megy a néni vasárnap délelőtt. Áhítattal hallgatja a pap szentbeszédét. Vége a misének. Kitódul a templomból az ünnepi gyülekezet.

A plébános ott áll a templom kapujában, mindenkinek mond egy jó szót, békés napokat kíván, érdeklődik a gyerekek, unokák felől. Odaér hozzá hősünk, akit kicsit tiszteletlenül egyszerűen csak néninek neveztünk.

– Hogy van, kedveském? – kérdezi tőle a plébános.

– Jaj, plébános úr, boldog vagyok. Csodálatos volt a beszéde. Egész hetemet bearanyozza majd.

– És kedves lelkem, mi tetszett a beszédben ennyire? – kérdezi a plébános.

– Hát az, hogy:

‘Mezopotámia’!”

Édes-bájos válasz Hankiss élet értelmét és kifutását kereső kérdéseire. Mosolyfakasztó humor a gyászban. A „bízva bízás” juszt is optimista befejezése.

Kár, hogy alighanem kevesekhez jut el. A Zuckerberg-galaxisban már önmagában könyvet kiadni is bátorság, nem hogy gondolatszilánkokból katedrálist kilegózni kívánó munkát. Még akkor is, ha a szóban forgó mű, tömör, szabatos stílusával és a sokakhoz szólás igényével íródva, sűrítve és nemegyszer érzékletesebben villantja fel a valóvilágvursli befejezetlen embereinek öntelt-tanácstalan útkereséseit, mint megannyi, idegen szavakban és szakkifejezésekben tobzódó értekezés.

 

Schreiber György

Megosztás