Bezárás
Egyéb

Az Occupy mozgalomtól az Iszlám Államig – quo vadis, Facebook-generáció?

Van diplománk, munkánk, de nincs lakásunk. Túl a harmincon – tüntetünk, aztán otthon maradunk.

Emlékeznek még? 2010 december végén Tunéziában felgyújtotta magát egy munkanélküli fiatal, aki cigit árult, de a rendőrök elkobozták az áruját. A kitört tüntetések nyomán megbukott a rezsim, de a lázadások átterjedtek más arab országokra is. Sokan áldották a közösségi médiát, mert akármit is tettek a diktátorok, a Facebook-on, a Twitter-en meg tudták magukat szervezni a tüntetők. Aztán ma meg mi van? Az ISIS, az Iszlám Állam – lefejezések, élve felgyújtások, totális terror. Amit pár éve még elképzelni sem igen tudtunk.

Wolfgang Kraushaar: Diplomások lázadása. Az arab tavasztól az Occupy mozgalomig. Budapest, Napvilág Kiadó, 2014, 249 oldal, 2300 Ft

2011-ben a TIME magazin még a tüntető embert nevezte az év emberének. Ahogy a szerző írja az Occupy Frankfurt kapcsán: a résztvevők nem politikai üzeneteket fogalmaznak meg, konkrétumokat alig követelnek, és a demonstrációk inkább önmegvalósító performanszokra hasonlítanak. A hamburgi kutatónak azért sem volt könnyű dolga könyve megírásakor, mert az események felgyorsultak – a 2014 őszi Hong Kong-i fiatalok és diákok lázadása be sem kerülhetett a könyvbe (az előszó 2012 februári), noha alig hihettük, hogy a különleges jogállású kínai városban ilyesmi előfordulhat.

A könyv történeti része a kevésbé érdekes. Bár érdemes felidézni, hogy a tunéziai „jázminos forradalom” , a kairói Tahrir téri tiltakozás szikrája hogyan kapott tűzre kínai nagyvárosokban, ahol úgymond véletlenszerűen futottak össze azok, akiknek „van álmuk a jövőről”. Vagy hogyan menekültek vagy épp kapták el az arab diktátorokat; az arab tavasz lendülete miképp terjedt át más vallású, kultúrájú államokra, mint Portugália, Francia- és Spanyolország (a görögöket most hagyjuk), vagy épp Chilére. És Izraelre is, ahol az arab országoktól eltérően nem a szegény, kilátástalan helyzetű, hanem épp a középosztálybéli fiatalok vonultak az utcára.

Majd 2011 szeptemberében New York-ban elindult az Occupy Wall Street mozgalom, melynek üzenete, hogy elegük van abból, hogy a társadalom 1 százaléka mohón és korrupt módon vitte/viszi csődbe a világot a javak túlnyomó részét birtokolva. A bankellenes mozgalom világméretűre szélesedett ki, 2011. október 15-én a világ 80 országában, több mint 900 városában százezrek tüntettek. Az Occupy jelszava épp ez – a Nobel-díjas közgazdász, Joseph Stiglitz nyomán –: „Mi vagyunk a 99%.” Akik választhatnak, hogy fedél alatt laknak, vagy inkább esznek; környezetszennyezett területeken túlóráznak, de orvos nem jár nekik.

A központi kérdés tehát ez: kik ők? Mert a magát felgyújtó, 26 éves tunéziai Mohammed Bouazizi felsőfokú tanulmányokat anyagiak híján nem folytatott, a kötet címe pedig mégis a Diplomások lázadása. Új szavakkal is meg kell ismerkednünk, mint a prekarizáltak avagy a prekariátus. A közgazdász Guy Standing által alkotott fogalom a precarious (bizonytalan) és a proletariátus szó összevonásából ered, és azt az újonnan létrejövő, legalsóbb új társadalmi osztályt jelenti, amelyet állandó létbizonytalanság jellemez: fiatalok, soha nem volt állandó munkájuk, szociális segélyre szorul(ná)nak. Egy részük pedig erőszakra hajlamos, a stadionokban is megjelennek.

A munkásosztály viszonylagos létbiztonsága álom marad, számuk pedig egyre nő. De ne higgyük, ez a fejletlen vagy válságban lévő országokra jellemző – Japánban is 20 millió azok száma, akik ilyen helyzetben élnek, ott freeter-nek hívják őket. De ami a legtöbb helyen ennek az osztálynak a jellemzője, hogy van diplomája, de állása nincs. Vagy csak alkalmi munkája, vagy részmunkaidőben, hol hogy; szüleire vagy segélyre szorul. De ez egy olyan réteg, amely már a neten él, ott alakítja ki profilját, ott lép kapcsolatra a legkülönfélébb nemzetek, országok tagjaival. Más definíció szerint pedig az a prekarizált, aki úgy sem tud megélni, hogy teljes munkaidőben foglalkoztatják. (A magyarországiak erről sokat tudnának beszélni… Aki a – magyar – prekariátusról bővebben olvasni szeretne, megteheti itt: http://fordulat.net/?q=tizenkilencedik )

A felháborodott munkanélküliek új nyelvet is teremtenek, mely a neten seperc alatt elterjed. A spanyol Valódi demokráciát, most! című kiáltványban úgy írnak, hogy ők normális fiatalok, reggel felkelnek, munkába mennek (ha van), vagy azt keresnek; akadnak köztük progresszívek és konzervatívok is, hívők és nem hívők; politizálók és apolitikusok. E mozgalmak hierarchiamentesek, menekülnek a pártok, de a rájuk szintén rátelepülni vágyó szakszervezetektől is – alapjogokat követelnek „csak”: munkát, lakhatást, egészségügyi ellátást, hozzáférést az oktatáshoz, kultúrához. És mentesek (vagy annak mondják magukat) a vallási, etnikai, nemi stb. előítéletektől is. Mert azért kiderült, a globalizációellenesek közt is akad – nem pusztán látens – antiszemita, klasszikus módon a bankárvilágot zsidó vircsaftnak tartva.

Érdekes adalék, hogy az Occupy Wall Street eszmei atyja egy 69 éves vietnámi veterán, aki az eltűnő őserdőkkel, a rablógazdálkodással foglalkozott, majd az eszmék szabad áramoltatásával minden lehetséges módon – ez az Adbusters, mely a reklám (advertisement) és a szétzúzni (tu bust) szavak összevonásával jött létre, de az agresszív és destruktív szemantikát nem kell szó szerint érteni. Ez inkább ellenreklámot jelent, vagy például a vancouveri Adbusters szerkesztői a Twitteren stb. hirdették meg a tüntetéseket – Kairóba.

Az Occupy nyomában létrejövő többi, „nemzeti” mozgalom célja sem a rombolás, hanem a profitéhség, a korrupció és a fogyasztás ellenében a kultúra visszahódítása, annak új, alternatív módozatainak művelése. A piaci logikával szemben a szolidaritás. Mondhatni, ők az új hippik, bár nem minden akció összecsapásmentes, ha például elfoglalnak egy hidat, épületet. Dühük a ma Magyarországáról is jól érthető – amikor az állam olyanokat ment meg (bankokat, brókercégeket stb.), akik hazardírozva vesztettek, de a pénznek láthatatlanul kél nyoma.

A szerző a III. részben a szereplőket vizsgálja, hogy a tunéziai, marokkói, egyiptomi stb. lázadások mennyire kötődtek a fiatal, munkanélküli, szegényebb régiókból származó diplomásokhoz. De ne gondoljuk, ez férfimunka volt, az arab tavasz az asszonyoké, a nőké is volt, akár viseltek kendőt, akár nem. Egyik elindítója a 26 éves Asmaa Mahfouz volt, aki netre kitett videójában azzal „provokálta” a férfiakat, hogy ha azt hiszik, nőknek nincs helye a tüntetésen, hát jöjjenek, és védjék meg őket.

Kínában pedig a diplomások 60%-a nem kap rögtön munkát, belőlük alakulnak meg a „hangyatörzsek”, akik külvárosok gettóiban, apró lakásokban élnek egymás-hegyén hátán. Chilében csak önköltséges felsőoktatás van, emiatt az esélyegyenlőség még alacsonyabb lesz. Izraelben meg a lakáskérdés robbantotta ki a tüntetéseket, miután a szociális lakások száma a minimálisra esett. És hát az amerikai álomról is ma már inkább tényleg csak álmodozni lehet.

A IV. fejezetben a szerző a virtuális terekről írva azért óvatosabb: Tunéziában, Egyiptomban fontos volt a Facebook, de nem szabad eltúlozni a társadalmi hálózatok szerepét. Kínában pedig erős a cenzúra, 3000 internetrendőrről írt Kraushaar, azaz közel sem mindenütt beszélhetünk „Twitter-forradalomról”, „Facebook-generációról”. Még veszélyesebb és oktalan azt állítani, hogy a közösségi médiát jobban kedvelik a szabadságszerető, egyenjogúságra törekvő, netán baloldali csoportok – az ISIS kapcsán ma azt látjuk, ők különösen profi módon használják ki a propagandalehetőséget; a háló pedig a rendőrség és a titkosszolgálatok felé is nyitott, azaz ők is bármit megtudhatnak rólunk.

A szerző a további fejezetekben áttekinti, hogy mik lehettek az arab önkényuralmak bukásának okai (noha látjuk, némelyik nagyon is virul vagy káoszban az ország), mi okozta a világméretű pénzügyi válságot, s hogy a neoliberális politika miképp okozta a prekarizáltságot, a diplomásokét is. Ez odáig vezetett már, hogy a német felsőoktatásban, a kutatóhelyeken dolgozó tudományos munkatársak 83%-át részmunkaidőben alkalmazzák csak, és ezek fele is kevesebb, mint egyéves szerződést kap, azaz már tudományos prekariátusról is beszélhetünk. Mindez a gyakornoki rétegre is áttevődik. A „gyakornokok korosztálya”, a globalizáció gyermekei egyre inkább annak áldozatai, hogy a munkáltatók a bizonytalanságokat egyre inkább áthárítják a munkavállalókra.

De már Pierre Bourdieu 1997-ben arról beszélt, hogy mindez demoralizálódáshoz és demobilizációhoz vezet, azaz az érintettek egyre kevésbé tiltakoznak, a prekarializálódás visszatartja őket az ellenállástól és az önvédelemtől. Aki korlátozott saját terveit illetően, az aligha mozgósítható. Jóslata túl pesszimistának bizonyult, mert az nem volt előrelátható, hogy a szociális beágyazódottságot a közösségi média helyettesíti majd. Az utolsó részben a kilátásokról olvashatunk, egyes mozgalmak eltűnéséről, s arról is, hogy e tiltakozások java anyagi érdekeken, s nem posztmateriális motívumokon alapul.

Azaz saját munkahelyünkért, családalapításunkért, társadalmi státuszunkért és általában a jövőnkért aggódunk az európai, amerikai és az arab világban is (hát még mi). Az egykori sztrájkolókkal ellentétben nem szállnak meg gyárakat, állítják le a közlekedést, az építkezéseket, nem rontanak be rendezvényekre (általában), jelképesen tiltakoznak. És amíg a munkások anno elértek ezt-azt, a hazaszállingózók – akik aztán a neten nézik meg és kommentelik, mi is volt – kevésbé hatnak a politikusokra, akik hatalmuk birtokában csak legyintenek. Hallhattuk mi is a tél kezdetén: „majd hazamennek”.

Arról nem is beszélve, hogy Magyarországon a bankellenes harc éllovasa maga a kormány. És a diplomásokat se szeretik, sőt. De hogy a magyar (diplomás) prekariátus miképp fog majd tiltakozni, ha fog, lázad-e, nem mernék rá fogadni. Egyelőre csak arra, hogy emigrál oda dolgozni, ahol szakmájában ritkán dolgozik, de a fizetéséből legalább megél.

Szerbhorváth György

Független ember vagy?

Ha lesz 4 ezer független támogatója az Átlátszónak, akkor nincs az a lázárjános, aki el tudna minket hallgattatni. Legyél egy a 4 ezerből, és változtasd meg Magyarországot! Tudnivalók itt.

Támogatás SZJA 1% felajánlásával #Azénadómból

Ha 1%-od az Átlátszó céljaira kívánod felajánlani, személyi jövedelemadó bevallásodban az Asimov Alapítvány adószámát tüntesd fel, ami a következő: 18265541-1-42 Letölthető nyilatkozat itt.

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom