Egyéb

Miért a Hit Gyülekezete adta ki magyarul Udo Ulfkotte konteóit?

Nemrég jelent meg idehaza Udo Ulfkotte német újságíró botránykönyve. A szerző nem kevesebbet állít, minthogy a német média csöppet sem független: politikusok, valamint a titkosszolgálatok és a pénztőke irányítja. De még a kötet tartalmánál is meghökkentőbb annak hazai kiadója, a Hit Gyülekezete érdekeltségébe tartozó Patmos Records.

A művet elolvasva viszont e cikk írójának ama benyomása alakult ki, hogy ez a kötet inkább egy szélsőjobb-közeli kiadó profiljába illene. Tele van bizarr összeesküvés-elméletekkel, németországi megjelenését pedig olyanok üdvözölték, mint Lovas István és Bayer Zsolt. Az Ulfkotte-könyv emellett USA-, és Izrael-ellenes, valamint Soros-ellenes, továbbá Moszkva-barát. Ergo durván ütközik mind a Hit Gyülekezete, mind a Németh Sándor vezette egyház médiabirodalmához sorolható ATV műsorait domináló balliberális kör értékrendjével. Az Átlátszó természetesen megkérdezte erről a kiadó, illetve a csatorna illetékeseit is. Valamint körüljárta szerző és az itthoni kiadó hátterét.

Udo történetei még mindig a legjobbak!” – mondta a Klinika című tévésorozat jóképű, nőcsábász orvosa, Udo Brinkmann. E cikk tárgya egy másik Udo. Udo Ulfkotte.

Udo Ulfkotte 1960-ban született, huszonöt éve foglalkozik újságírással, ebből tizenhetet a Frankfurter Allgemeine Zeitungnál (FAZ) töltött. Mintegy 3400 cikket írt a vezető német konzervatív napilapnak, amelynek többek között a külpolitikai szerkesztője, illetve haditudósítója is volt. Eredetileg jogot tanult Freiburgban és Londonban, majd később Helmut Kohl kancellársága idején a német kormány politikai tanácsadója volt. Hírszerzési specialista, az Egyesült Államok Marshall-alapítványának a tagja, dolgozott a Konrad Adenauer Alapítvány tervezőbizottságában és a Szövetségi Biztonságpolitikai Akadémia szóvivőjeként is.” – olvasható róla könyvének hátsó borítóján.

De, akárcsak Udo Brinkmann, ő is szeret mesélni, ám a szerelmes ápolónők helyett a hírek szerelmeseit borzongatja történeteivel. Igaz, kritikusai szerint Ulfkotte összeesküvés-elméleteinek nagyjából annyi köze a média valóságához, mint a szórakoztató kórházsorozatnak az igazi orvosláshoz. Ulfkotte a művében azt állítja: fiatal korától a nyugatnémet hírszerzés, a BND ügynökeként dolgozott. S újságírói munkája során nemegyszer a beszervezőinek érdekeit szolgálta.

„Akkoriban még nem tudtam, milyen lesajnáló hangnemben beszélnek a titkosszolgálatok az újságírókról. „Az ember már havi néhány száz dollárért megkap egy újságírót, olcsóbban, mint egy jó prostituáltat.” Philip Graham, a Washington Post szerkesztője ezeket a szavakat egy CIA-ügynök szájából idézte. Elmondta, milyen lelkesen és mekkora összegért vállalták az újságírók azt, hogy cikkeikben a CIA propagandaanyagait terjesszék. Természetesen főnökeik fedezete mellett, akik minderről tudtak, és áldásukat adták a dologra. A BND pedig az amerikai titkosszolgálat meghosszabbított karja volt, szinte olyan, mint egyfajta leányvállalat. A BND részéről senki nem ajánlott pénzt, erre sem nálam, sem más német kollégánál nem volt szükség. Nagyszerűen éreztük ugyanis magunkat már attól a gondolattól is, hogy egy titkosszolgálat bértollnokai vagyunk, vagy bármilyen módon nekik dolgozhatunk.” (Udo Ulfkotte: Megvásárolt újságírók. Hogyan irányítják a politikusok, a titkosszolgálatok és a pénztőke Németország médiáját? Patmos Records. Budapest, 2015. 44.o.)

Egyéb „megrendelőitől” azonban anyagi előnyöket is elfogadott. „Jómagam, e könyv szerzője, szintén a tettesek közé tartoztam. Visszatekintve elmondhatom, hogy korrupt voltam, manipuláltam, és félreinformáltam. Magam is hosszú ideig magától értetődőnek tartottam azt a beteges közelséget, amelyről a következő fejezetekben más újságírókkal kapcsolatban beszámolok majd. Igénybe vettem az újságíróknak járó kedvezményeket, elfogadtam az ötcsillagos szállodákba szóló ingyenes meghívásokat, sőt, főnököm utasítására részt vettem haveri utazásokon vezető politikusokkal.” (34. o.) A FAZ munkatársaként pedig „…időnként megvásároltak egy-egy pozitív tudósítás érdekében. Én pedig hagytam magam megvásárolni.” (Uo.)

Híres magyar (ön)leleplező újságírók

A rendszerváltás utáni évek leghíresebb, önmagát és szakmáját leleplezni kívánó újságírója volt Szatmári Jenő István. A számos orgánumnak dolgozó Szatmári a (Majdnem) halott újságíró nem hazudik című könyvében azt állította, hogy politikai megbízásra írt lejárató cikkeket. Mint fentebbi kötetében írta: „Mert ha meghaltam is, de barátaim ez esetben nyilvánosságra hozzák azok névsorát, akik a pletykalapokban nekem vagy másoknak „megrendelést adtak” olyan cikkek megjelenésére, amelyek egyéni és politikai céljaikat segítik, vagy ellenfeleiket lejáratják. Azok névsorát is, akik „csak” bizalmas információkkal és azok szivárogtatásával tették ugyanezt. Szép lista lesz. Politikusok, vezető újságírók, közéleti emberek neveivel.” (A szerző saját kiadása. 1995. 10. o.)

Igaz, a megrendelők listáját végül nem hozta nyilvánosságra. Szatmári, (aki bevallása szerint dolgozott Pozsgay Imrének, továbbá Göncz Árpád köztársasági elnök, valamint Gál Zoltán házelnök hivatalának is) a művében összeesküvés-elméleteket is közkincsé tesz. A legjobb, hogy a taxisblokádot Pető Iván telefonon irányította, valamint, hogy az MSZP antiszemita pogromokat tervezett a szélsőjobb bevonásával arra az esetre, ha az SZDSZ ki akarna lépni a koalícióból.

Bartus László – aki a rendszerváltás után szintén újságíróként dolgozott a balliberális médiában – Fesz van címmel kiadott leleplező kötetében épp az Ulfkotte-könyvet kiadója révén megjelentető, a médiában már akkor is jelen lévő Hit Gyülekezete – állítása szerint személyesen megtapasztalt – viselt dolgait tárta a nyilvánosság elé.

Azon kevesek közé tartoztam, akiket Németh Sándor naponta felhívott, akikkel rendszeresen konzultált. A titkos politikai akciókba – ahogyan ő nevezte: a „kuruc rohamokba” – gyakran bevont. Szerkesztettem a Demokratikus Charta szórólapjait. Németh Sándorral közösen írtuk Hack Péter – SZDSZ-küldöttgyűlésen elmondott – politikai beszédeit. Postáztattam a Szent-Iványi István SZDSZ-frakcióvezetőnek titokban és jelképes üzenetként küldött pelenkát. Azok egyike voltam, akik a „főnököt” bármikor felhívhatták.” (Bartus László: Fesz van. A Hit Gyülekezete másik arca. A szerző magánkiadása. 1999. 26. o.)

Bartus könyve Németh Sándor vezető lelkész kritizálása mellett a gyülekezet és az SZDSZ általa vélelmezett összefonódásáról is bőven szót ejtett. „A Hit Gyülekezete valóságos szervezett akciókat hajtott végre a párton belül. Anélkül, hogy erről a párt vezetőinek tudomása lett volna. Az SZDSZ-ben illegálisan működött egy szervezet (a Hit Gyülekezete), amely olyan volt, mint az IRA (éppen csak nem robbantott). Ez némileg különbözik attól, hogy „hívő magánemberek politizálnak a pártban.” (192. o.)

Ha ez valószínűleg szubjektív túlzás is, az tény, hogy az egyház és állam szétválasztását hirdető korábbi liberális kormánypárt és a sok tekintetben (abortusz, melegházasság, drogkérdés, eutanázia, szexualitás, család, a mostanság aktuális halálbüntetés) kifejezetten antiliberális gyülekezet szoros „baráti” viszonyának, több liberális közszereplő hites kötődésének ellentmondásossága sokaknak feltűnt. (Az SZDSZ-en belül kezdettől működött az Evangéliumi Keresztények Csoportja, amelynek jó pár gyülekezeti tag, így például Németh Sándor vezető lelkész is tagja volt. Lásd: Politikai bedekker 1990. Credit Kiadói Kft. 141. o.)

Hasonlóképp paradox a balliberális újságírás és a „szélsőkonzervatív” gyülekezet közös médiafelülete, az ATV, ahol liberális szemmel meglehetősen bizarr műsorok is leadásra kerülnek.

Támad a nemzetközi jobboldal

Ulfkotte könyvéről, illetve annak németországi fogadtatásáról az Átlátszó megkérdezett egy „németszakértőt” is. „Tény, hogy a német mainstream média nem foglalkozott túl sokat a könyvvel” – jegyezte meg Techet Péter jogtörténész, újságíró, aki jelenleg is Németországban él, korábban pedig Münchenben es Vaduzban újságíró-képzést végzett.

Ezt a cikkíró is megerősítheti. Ulfkotte könyve már a német könyvpiacon volt, de idehaza még nem olvashattuk, amikor egy háttérbeszélgetésen vett részt Budapesten. Arról kérdezte a német szocdemek agytrösztjéhez tartozó beszélgetőpartnert, hogy is vélekedik erről a műről. Az viszont finoman szólva nem jött különösebb izgalomba Ulfkotte nevétől. Olyasmivel tudta le a választ: megesik az, hogy valaki elégedetlen a nyugdíjával, és ilyen módon szeretne újra berobbanni a köztudatba. Arckifejezése és szavai nem arról tanúskodtak, hogy ez lenne az a könyv, ami megrengette Németországot.

A Frankfurter Allgemeine Zeitung (FAZ) kifejezetten elzárkózott a könyv kommentálásától – de egy ilyen patinás lap esetében ez inkább annak a jele, hogy nem akartak beleakadni egy vádaskodásba. Ulfkotte ugyanis bizonyítékokkal alátámasztva elég keveset állít – és amit állít is (mármint valamelyest bizonyítható módon), azt nem másokról, nem a lapról, hanem saját magáról állítja. A könyv gyakorlatilag arról szól, hogy Ulfkotte elmondja, őt hogyan korrumpálták, ő hogyan hagyta magát korrumpálni – ez érdekes beismerés, de legalábbis merész, ha valaki a sajat korrumpáltságából arra következtet, hogy akkor biztos mindenki mást is korrumpáltak az FAZ-nál.” – mondja Techet.

A másik probléma, hogy a könyvet úgy reklámozzák, mintha az egész német sajtóról rántaná le a leplet. Feltéve, de meg nem engedve, hogy leplet ránt le, akkor sem az egész sajtóról, hanem „csak” az FAZ-ról.” – véli a hazai médiában leginkább német témájú írásokkal megjelenő kolléga.

Ulfkotte állításaitól függetlenül nyilván egyetlen kritikus és tudatos médiafogyasztót sem lep meg, hogy a titkosszolgálatok, illetve egyéb közhatalmi szervek a céljaik jegyében manipulálni próbálják a nyilvánosságot. Világszerte és idehaza napvilágra kerülnek időnként bizalmas, gyaníthatóan titkosszolgálati (vagy hasonló, például ügyészségi) forrású dokumentumok. Az intézmény, ahonnan ezek valószínűsíthetően kijutottak, persze tagadja, hogy bármi része lenne a kiszivárogtatásban. S legtöbbször nincs is erre közvetlen bizonyíték. De azért mindenki sejti, honnan fújhatta be a szél a papírokat.

Tényként kezelhetjük, hogy a hidegháború évtizedeiben vagy a szeptember 11-e utáni terrorellenes háborúban egyes nyugati titkosszolgálatok igyekeztek bizonyos ügyekben irányítani, orientálni a közvéleményt. Mivel pedig erre az újságírók a legalkalmasabbak, a szolgálatok igyekeznek pozíciókat kiépíteni a médiában. Az pedig már a konkrét újságíró, illetve szerkesztőség hozzáállásán múlik, meddig hajlandó belemenni egy ilyen szituációba.

Valószínűleg az sem éri döbbenetes felfedezésként a tájékozottabb olvasót, hogy a jelentős nyugati médiavállalatokat tulajdonló nagytőkések esetleg összefonódhatnak a politikával, így nem teljesen pártatlanok. Ironikus, hogy miközben Ulfkotte könyvét idehaza a kormányzó jobboldal holdudvarának „érdes része”, a nemzetközi baloldal szörnyűségeit kárhoztató Bayer Zsolt és Lovas István üdvözölte, a szerző inkább arra célozgat, kötetéből inkább az derül ki, hogy például a német és francia média domináns szegmensét a „nemzetközi jobboldal” tartja a kezében:

Gerhard Schröder keményen nekiment a médiának 2005-ben a szövetségi parlamenti választások estéjén […] ezek az újságok, különösképpen a Bild, Schröder kormányzása alatt egyre több szemrehányást kaptak, hogy a konzervatív uniópártokat részesítik előnyben.” – idéz egy tanulmányból. (122-123.o.)

Vegyük például a milliárdos Bernard Arnault-t, a legfontosabb francia gazdasági napilap (Les Echos), és a világszerte legnagyobb luxuscikkeket forgalmazó csoport (LVMH) tulajdonosát, aki egyszerűen Sarkozy jó barátja. Barátságuk régre nyúlik vissza: Arnault Sarkozy esküvőjén is tanú volt. Akkor még „csak” a La Tribune (a Les Echos versenytársa) tulajdonosa volt, és lapjában feltétel nélkül támogatta Sarkozyt, időről időre Ségoléne Royal hátrányára, aki Sarkozyvel küzdött meg az elnöki tisztségért.” – citál egy másik forrásból. (124-125.o.)

Emellett Ulfkotte kötete azt is állítja, hogy korábbi munkahelye az USA politikájának elfogult támogatója. De ebben nincs nóvum, sem pedig szenzáció.

Ulfkotte vádjai, állításai nem újak: a balos orgánumok állandó vádjai, hogy az FAZ amerikai érdekektől vezérelve ír. De a Zeit-ot is szokás neokonzervativizmussal vádolni, mondván: több újságírója tényleg ilyen-olyan transzatlanti, német-amerikai think-tank-ekben van benne. Vagyis ez nem új téma, sőt erről sokat szoktak írni, beszélni a németeknél. Tehát abban semmi tabudöntögető nincs, ha Ulfkotte saját példáján keresztül bebizonyítani akarná, hogy az FAZ USA-érdekekhez közel áll.” – fűzi hozzá Techet Péter.

Szerinte erre a legjobb bizonyíték a ZDF-en – az egyik német közszolgálati csatornán – futó népszerű Anstalt című politikai kabaréműsor, amely „igen hosszan, igen sok adattal, vicceskedve, de nagyon komolyan gondolva mutatta be, hogy az FAZ vagy a Zeit egy-egy újságírója milyen lobbiszervezetek hálójában van (a műsor egyértelműen balos, azaz a neokon lobbiszervezeteket pécézték ki). A műsor lement, milliós nézettséggel.” Vagyis Ulfkotte eme állításai csöppet sem újszerűek – és nem is tabutémák.

Tudatvezérlés, érzékcsalódás, világdiktatúra: Ulfkotte rémkonteói

Ha Ulfkotte a konkrét BND-ügynöki tapasztalatait, illetve egyes nyugati újságok általa vélelmezett elfogultságát megírta volna egy terjedelmes publicisztikában vagy feltárja egy önéletrajzi interjúban, nem lehetne ellene kifogás. Csakhogy abból nem jött volna ki egy kötet. Illetve nem lehetne világszenzációként tálalni. Ulfkotte ama valós tényből, hogy a demokráciák titkosszolgálatai is követnek el jogsértéseket, illetve a nyugati sajtó is lehet részrehajló, Bogár László, Szaniszló Ferenc és Drábik János tollára illő globális összeesküvés-elméleteket vezet le. Mondjuk agyba ültetett tudatvezérlő chipekről.

„…kormányok, bűnözők vagy terroristák ezeken az agyba beültetett chipeken keresztül bármikor adott érdekeik szerint mozgósíthatják az embertömegeket. Úgy, mint a „flashmobok”, melyek segítségével tetszés szerint, érdekünknek megfelelően egymás ellen lehetne fordítani ezeket az ellenséges érzelmű népcsoportokat.” – írja a bevándorlás kapcsán. (289-290.o.)

Ulfkotte – BND-ügynöki múltjával szemben – itt nem leplez le semmiféle valóban titkos, exkluzív konspirációt. Ez még konteónak sem újdonság. Az agyba ültetett chip fejlesztése lerágott csont, évek óta nyilvános, maga az amerikai hadsereg publikálta e téren folyó kutatásait. (Ulfkotte pedig egy brit védelmi forrásokból dolgozó Guardian-riportra hivatkozik.) Nem valószínű, hogy amennyiben a fejlesztők tömeges agykontrollra készülnének, akkor az ezt szolgáló eszközt a nyilvánosság elé tárnák.

Ulfkotte szerint a világválságot is a Háttérhatalom idézte elő. „Ezek után arra a következtetésre juthatnánk, hogy nem véletlenül keletkeztek a jelenlegi válságok, hanem szándékosan idézték elő azokat. Az olyan homályos szervezetek, mint amilyen a Trilaterális Bizottság is, tevékenységükkel az Új Világrend és az elit diktatúrájának célját szolgálják.” (184.o.) Sőt, az Uniót is hasonló erők irányítják. „…vajon ki is irányítja ténylegesen Európát? Egy biztos: nem az uniós polgárok. Így aztán mindennek a demokráciához sincs túl sok köze. Sokkal inkább a demokrácia illúzióját látjuk, egy jól felépített érzéki csalódást.” (30. o.)

Ahogy halad előre a szkeptikus olvasó a könyvben, egyre kevésbé tudja komolyan venni. Ulfkotte abban is kedves a szélsőjobbos szíveknek, hogy élesen bevándorlás-ellenes, szerinte az is egy nagy összeesküvés: „Miért lehet az, hogy véleményformáló lapjaink továbbra is áradozva dicsérik a világ minden tájáról hozzánk érkező tömeges bevándorlást? Azt állítják, hogy ez a jelenség „hozzáadott értékként” gazdagítja nemzetünket, holott a lakosság nagy része egy napot sem várna azzal, hogy bizonyos bevándorlók előtt lezárjuk a határokat? A válasz egyszerű: az ipari és a gazdasági elit akarja ezt, mert a tömeges olcsó munkaerő az ő érdekeiket szolgálja.” (29. o.)

A hites kiadó-és reklámháttér nyomában         

A magyar kiadó szerepe azért tűnik ellentmondásosnak, mivel a kötet USA-, és Izrael-ellenes, valamint Soros-ellenes, továbbá Moszkva-barát. (Lásd alább a vonatkozó idézeteket.) Vagyis durván ütközik mind a Hit Gyülekezete, mind az ugyanazon tulajdonoskörhöz sorolható ATV műsorait domináló balliberális kör értékrendjével.

Az alábbi idézeteket, valamint a rájuk vonatkozó kérdéseket eljuttattuk a könyv hazai kiadójához, illetve a mű reklámját sugárzó ATV vezetéséhez is. Leginkább arra kerestünk választ, az érdekelt, milyen indíttatásból adták ki, illetve reklámozzák a csatornán ezt a művet? Piaci, nyereségérdekelt alapon, netán világnézeti rokonszenvből vagy egyéb okból?

Köszönjük érdeklődését. Kiadónk változatos témákban publikál sikeres külföldi és magyar szerzők műveiből. A Patmos Records szerzői közt megtalálhatók korunk legismertebb keresztény írói, Billy Graham és Joel Osteen éppúgy, mint a technológiai alapmű, a Start-Up Nation szerzői, Saul Singer és Dan Senor vagy éppen a népszerű magyar szerzőpáros, Tarjányi Péter és Dosek Rita. Tiszteletben tartjuk szerzőink véleményszabadságát, és ahogy a múltban, úgy a jövőben is tervezünk kiadni olyan műveket, amelyek tartalmával nem feltétlenül értünk egyet.  Udo Ulfkotte könyve, A Megvásárolt újságírók az elmúlt év egyik legnagyobb sikerkönyve Németországban, nyolc hónapja szerepel folyamatosan a Der Spiegel bestsellerlistáján. Úgy tudjuk, hogy a német kiadó több magyarországi érdeklődő közül szakmai referenciáink alapján választotta partneréül a Patmos Recordst. Örülünk a könyv iránti kiemelkedő érdeklődésnek, de ahogy németországi partnerkiadónk, úgy mi sem kívánunk az Udo Ulfkotte műve körüli médiaszakmai vitába bekapcsolódni.” – válaszolta Kauzál Márton, a Patmos Records ügyvezető igazgatója.

Természetesen lehetséges, hogy egy kiadó olyan művet is megjelentet, amellyel nem ért egyet vagy nem tud azonosulni. De ez többnyire piaci alapú, leginkább bulvár jellegű műveknél fordul elő. Értékrenden nyugvó tulajdonoskörű cégnél ritkábban.

Leghíresebb példa a tulajdonos felfogásával nehezen összeegyeztethető kötet gondozására: William L. Pierce szélsőségesen rasszista és antiszemita (az amerikai szélsőjobb jelentős hányadának politikai Bibliájává váló) Turner Diaries című regényének kiadója a zsidó származású Lyle Stuart, a BARRICADE BOOKS tulajdonosa volt. (Thomas Grumke: A „Turner Diaries” és az Oklahoma City-i bombamerénylet – Szélsőjobboldali mozgalom az USA-ban. Jobboldali radikalizmusok tegnap és ma. Tanulmányok. Szerkesztette: Feitl István. Napvilág Kiadó, Budapest. 1998, 207. o.)

Vannak persze olyan kiadók is, amelyek elvi, értékrendi alapon adnak ki olyat, amivel nem értenek egyet, követve a Voltaire-nek tulajdonított idézetet („Nem értek egyet önnel, uram, de kész vagyok meghalni azért, hogy szabadon elmondhassa véleményét!”) Mondjuk, azért a kíváncsiság ott motoszkál a szerzőben: vajon egy eutanáziát pártoló vagy keményen pornográf sikerkönyvet is megjelentetne-e a Hit Gyülekezete?

USA-ügynökök az IKSZ-ben és az LMP-nél?     

Pár gyöngyszem Ulfkotte könyvéből, amelyek a Pesti Srácokon vagy a Magyar Hírlapban is nyugodtan lejöhetnének:

A German Marshall Fund az egykori megszálló hatalom, az Egyesült Államok propagandaszervezete, amelyet a Zsidó Világkongresszus létrehozójának és egykori elnökének, Nahum Goldmannak a fia, Guido Goldmann alapított. A Marshall Fund saját ars poeticája alapján arra kötelezte el magát, hogy „segítse azokat a vezetőket, akik szerepet vállalnak a transzatlanti kapcsolatok területén.” Ez nagyon szépen hangzik, de valójában a következőket jelenti: Amerika-barát lobbistákat szeretnének kinevelni és támogatni.” – írja Ulfkotte. (48.o.)

Nyilván az olvasó is kíváncsi lett, Magyarországon kiket támogat ez az USA-barát lobbistanevelő szervezet? Például Szánthó Miklóst, aki a German Marshall Fund által működtetett Transatlantic Academy támogatottja. Mint nemrég az Átlátszó oktatástól Kálmán Mihály megírta:

„Az induláskor az AK igazgatója a szintén IKSZ-es, majd Nézőpont Intézetes Szánthó Miklós volt. Azóta azonban érdekes dolgok történtek Szánthó karrierjében. Az Alapjogokért Központ partnere, a Századvég 2014 végén 1,3 milliárd forintot kapott egy konkrétumokat gyakorlatilag nélkülöző pályázatra, hogy Amerikában polírozgassa a magyar kormány imidzsét. Az AK igazgatójára azonban már korábban rámosolygott a szerencse és a kormány másik amerikai lobbiszervezete: elsőként kapta meg azt az ösztöndíjat, amellyel a Transatlantic Academy (TA), egy Washington DC-ben székelő think tank első Hungarian Public Policy Fellow-ja (magyar közpolitikai kutatója) lehetett. Szánthó a Fellegi Tamás exminiszter által vezetett, az elmúlt két évben egymilliárd forintot költő Hungary Initiatives Foundation (HIF) ösztöndíját kapta meg. Mint emlékezetes, Fellegi szerepére már 2013-ban az összeférhetetlenség árnyéka vetült az Egyesült Államokban, mert miközben a kormány hivatalos lobbistájaként dolgozott, az elvileg független és civil Hungary Initiatives Foundationt is vezette. A HIF főként amerikai magyar szervezeteknek, illetve Amerikában konferenciázó, kutató, tanuló magyaroknak juttat forrásokat. […] A HIF 2013 novemberében kötött partnerségi megállapodást a German Marshall Fund által működtetett Transatlantic Academy-vel.”

Szántó Miklóst még talán Bayer Zsolt vagy Lovas István számára is nehézséget jelentene USA-ügynökként bemutatni. A German Marshall Fund másik hazai támogatottja az LMP-alapító Szombati Kristóf. Mint ismert, az amerikai-európai szabadkereskedelmi egyezményt két párt ellenzi leghevesebben: az LMP, illetve az abból kivált PM. Tehát a zöld párt létrehozói aligha nevezhetők atlantistának.

A German Marshall Fund támogatja a szlovákiai magyar Fórum Kisebbségkutató Intézetet, amelyet valószínűleg inkább a szlovák „nemzeti oldal” tart amerikai ügynöknek.

Udo leleplezi Soros hadseregét

Alábbi Ulfkotte-sorok viszont akármelyik, a Nyugat-ellenes orbáni szabadságharcot, a keleti nyitást és az illiberális demokráciát támogató kormánypropagandistának becsületére válnának:

A felháborodás és a népharag állítólag spontán kitörései mindig eszközként szolgálnak arra, hogy ne csak egész országokat, hanem teljes régiókat az Egyesült Államok és egy maroknyi milliárdos szájíze szerint átalakítsanak. A keleti tömb egykori államaiban kitört korábbi „forradalmak” sem a népet szolgálták, hanem azt a szándékot, hogy a posztszovjet államomat kiszakítsák Oroszország érdekszférájából, és a Nyugathoz (a NATO-hoz) csatolják azokat. A forradalmakat olyan nyugati milliárdosok alapítványai pénzelik, mint amilyenek a Rockefellerek és Soros György” – fogalmaz Ulfkotte. (193-194.o.)  És már elő is masírozik az árnyékból a Soros Army.

 „…az 1913-ban alapított, jó hírű balliberális brit hetilap, a New Statesman már 2003-ban leleplezte egy hosszú cikkben azt, hogy Soros György kiket bíz meg vezetői feladatokkal az általa finanszírozott, állítólag közhasznú szervezetekben: gyakran az amerikai titkosszolgálatok vagy titkosszolgálat-közeli szervezetek volt munkatársait, vagy a hadsereg egykori tagjait”. (191-192.o.) – Ulfkotte még akár a KEHI-vizsgálatba is besegíthetett volna – mondhatnánk némi szarkazmussal.

Természetesen nincs azzal semmi gond, ha valaki általában károsnak tartja a média és civil szervezetek befolyásolását kormányok vagy gazdag emberek által. A sajtónak, a civileknek nemcsak a diktatórikus vagy autokratikus rezsimektől, hanem a demokratikus kormányoktól, üzletemberektől is távolságot kell tartaniuk. A tőlük kapott bennfentes információt vagy egyéb szponzori támogatást, segítséget kritikusan, távolságtartóan kell szemlélnie, azok dacára is függetlenségre kell törekednie.

A nyugati kormányok, pártok, országok pozitívan elfogult szemlélete is helytelen. E cikk szerzője például úgy gondolja, a Hit Gyülekezete média-portfóliójába tartozó bizonyos kiadványok, műsorok joggal bírálhatóak egyoldalú szemléletük, gyakran kritikátlan USA-, és Izrael-pártiságuk miatt.

Viszont Ulfkotte célja nem az eddigi (bevallása szerint általa is kiszolgált) elfogultság meghaladása vagy felülírása. Hanem egy új, másféle elfogultság ugyanilyen (vagy tán még vadabb, mert a korábbival szemben már nem is leplezett) kiszolgálása. Ulfkotte a potenciális európai (valamint iráni és oroszországi, hisz a kötet ott is megjelent) olvasók milliói zsigeri Amerika-, és Izrael-ellenességének ad tápot.

Tisztán piaci könyvreklám családi alapon – az ATV-s szál

Ulfkotte könyvével összefüggésben megkerestük ATV-t is, ahol a művet reklámozták. Németh Szilárd, a csatorna vezérigazgató-helyettese érdeklődésünkre úgy reagált, hogy „a könyvet az ATV-n tisztán üzleti alapon reklámozzák.

Elmondása szerint „a reklámot a könyvkiadó ugyanúgy rendelte meg, és fizette ki, mint bármelyik egyéb hirdetőnk. Ez ugyanolyan piaci alapú reklám, mint mondjuk a Zeatax fogyókúra-tablettáé. Nem szelektálunk ideológiai alapon a hirdetők között. Az egyetlen szempont, hogy megfeleljen a hatályos törvényeknek, és ne ütközzön az Általános Szerződési Feltételekbe. Én sem kérdezem meg más kereskedelmi csatornáktól, hogy miért reklámozzák a Telejósdát vagy más ezoterikus szolgáltatást. Amikor a szűkülő piac és a reklámadó korszakát éljük, akkor az ATV és általában a tévés piac éppen nincs abban az anyagi helyzetben, hogy kénye-kedve szerint válogasson a hirdetők között. Ha ennek nekiállnánk, rövid időn belül biztosan tönkremennénk. Örülünk minden nálunk elköltött reklámforintnak. Aki ezt nem érti meg, az nem tudna egy médiavállalkozást egy hétig se elvezetni.” – fejtette ki.

Hozzátéve azt is, hogy Ulfkotte semmiféle „ingyenreklámot”, térítésmentes megszólalási lehetőséget nem kapott az ATV-n. „Nem készítettünk vele önálló interjút, sem pedig egyéb műsort a könyvéről.” – mondta.

Az Opten cégadatai szerint az ATV Zrt. minősített többségű részvényese a BROADCAST Projekt Kft. Amelynek többségi tulajdonosa a HADAR GOLD Kft. Mely cég az Új Spirit Kft, illetve a X & A Marketing and Holding Limited kezében van. Utóbbi céget a 9490 Vaduz, Äulestrasse 6. alatt, FL-0002.177.014-5. számon az Öffentlichkeitsregister Lichtenstein Fürstentums tartja nyilván.

Az Új Spirit Kft. többségi tulajdonosa a Hit Gyülekezete, ügyvezetője pedig Kauzál Alexandra, Németh Sándor vezető lelkész lánya, Németh Szilárd ATV-s vezérigazgató-helyettes (és hírigazgató) testvére. (Tehát az ATV és a Hit Gyülekezete fentebbi vezetői családtagok.)

A Patmos-igazgató Kauzál Márton és Németh Szilárd korábban tulajdonosok voltak a POLICY AGENDA Kft. nevű cégben. (Németh 2010. június 1-től 2011. február 22-ig. Kauzál pedig 2011. február 22 és december 15 között volt cégtag.) A cég elemzései gyakran láthatóak, hallhatóak az ATV műsoraiban. Fenti cégkapcsolatokat nézve nyilvánvaló, hogy a Patmos Records kiadót és az ATV vezetőségét, tulajdonosait nemcsak üzleti viszony fűzi össze.

Főleg az amerikai kormányzatok és az izraeliek dolgoznak így. Még kézikönyvek is léteznek a minőségi médiumok befolyásolására. Tény: aki befolyásos médiában dolgozik, annak fokozott elővigyázatossággal kellene viseltetnie a lobbicsoportokkal szemben – legyenek azok amerikaiak vagy izraeliek.” – írja Ulfkotte (8. o.)

Ha így fogalmazott volna, hogy „…mint általában a titkosszolgálatok, kormányok, az amerikaiak és az izraeliek is így dolgoznak…”, az még elfogadható volna. De hogy pont főként az amerikaiak és az izraeliek lennének ilyenek? Miért pont ők? Komolyan elhiszi bárki, hogy más demokráciák, de különösen a korlátozott nyilvánosságú orosz, kínai, iráni, venezuelai típusú rezsimek kevésbé alkalmaznak ilyen (vagy akár sokkal rosszabb) módszereket? Komolyan elhihető, hogy ha Moszkva, Caracas, Teherán vagy Peking könyvesboltjaiba bekerülne egy ilyen, az ottani médiairányítást Ulfkotte stílusában támadó kötet, akkor az illető másnap még szabadlábon lenne? A vezetés pedig önkritikusan bocsánatot kérne?

Megkérdeztünk pár, az ATV-nél dolgozó és/vagy a csatorna műsoraiban szereplő kollégát, nekik mi a véleményük?

Ez az újpietizmus, amit a Hitgyüli tol, nagyon fogékony, és örömmel veszi a konspirációs elméleteket, megalapozottságtól és iránytól függetlenül. Ezek meglehetősen piacképes termékek, egyszerű válaszok, nehezen ellenőrizhető, nem közszájon forgó félinformációkból levonható messzemenő következtetések, amelyek erősen építenek a meglévő előítéletekre és félreértésekre.” – válaszolt megkeresésünkre egy, az ATV politikai műsoraiban gyakran szereplő baloldali újságíró. „Nekem úgy tűnik, hogy a Hitgyüli egy profitorientált piaci szereplő, és abba fektet, amiben lát üzleti sikerre reményt.” – tette hozzá.

Az ilyen termékek eladása szerinte vegytisztán üzleti alapon folyik, ugyan a fanatikusok, a hívők a core fogyasztók, de az igazán nagy pénzt a járulékos fogyasztók hozzák.

Hogy egy Amerika- és Izrael-ellenes szerző miért jelenik meg a Hit Gyülekezete kiadásában? Őszintén szólva, fogalmam sincs.” – reagált a kérdésünkre egy, liberális orgánumokban gyakran publikáló, korábban az ATV-nek is dolgozó kolléga. „Azt tudom, hogy a Hit Gyülekezete – persze más okból, mint a turbómagyarok – nem igazán híve az Uniónak. Az EU a Hit Gyülekezete szemében egyrészt a Római Birodalom modernizált változata, másrészt a liberális, értéknélküli erkölcsi métely, ahol még halálbüntetés sincs.” – fejtette ki véleményét. (Ulfkotte nemcsak USA-, és Izrael-ellenes, de Unió-ellenes is, a kötetéből idézett mondatokból legalábbis ez derül ki.)

Rejtekhely az erdő mélyén: a konteók lélektana

Ulfkotte a művében görcsösen az atlantista, német-amerikai világkonspirációt szeretné levezetni. Fel is sorolja, hány USA-barátnak tartott szervezet van, és annak kik, milyen német újságírók a tagjai. Nem nagy kunszt, fent van az interneten. (Ulfkotte könyve a saját – nyilván szubjektív, vitatható – tapasztalatain túl lényegében a világhálóról leszedett, összeollózott forrásokon alapul.) Lényegében azt akarja bizonyítani: ahogy a BND a CIA kiszolgálója, úgy a német elit Washington zsebében van.

Olyan apróságok, hogy Angela Merkel elődje lényegében a Gazprom zsebében van, hogy a német álláspont Moszkvával szemben ma is jóval puhább, mint az amerikai, nem zavarják Ulfkottét. Nála Schröder az USA-barát német sajtó áldozata, Oroszország pedig kívánatos partner a „(hideg)háborús bűnös” Amerikával szemben. Ulfkotte szavaival: „Feladatuk továbbá megakadályozni, hogy a német politikai és médiaelit, valamint Oroszország egy szellemi táborba kovácsolódjon, hogy inkább az Amerika-barát oldalon tartsák őket. Végül is, Washington világos célokat követ Európában és ebbe beletartozik egy új hidegháború kialakítása is.” (11. o.)

Meglátásom szerint Ulfkotte egy erősen sértett ember: elvégre lapjától elbocsátották, és ugyan a könyvében az olvasható, hogy külföldi tudósítóként dolgozott, ám külföldön valójában csak kiküldetéseken volt, pedig nem a FAZ állandó tudósítójaként. Ráadásul elbocsátása óta még mindig nem tisztázódott, hogy a FAZ-tól mennyi nyugdíjra lenne jogosult, azaz eleve vitában is áll a volt munkahelyével. A Spiegelben a konzervatív Jan Fleischhauer írt róla nemrég egy hosszú portrét. E cikk szerint a FAZ archívumából bizonyítható, hogy amikor Ulfkotte egyszer elesett, s beverte a fejét, akkor először egy tök normális sztorit adott elő, majd később már kiderült, hogy a pakisztáni titkosrendőrség emberei támadtak rá a házára. Eleve nehéz vele beszélni, mert Ulfkotte egy erdő közepén, valami szigeten, „atombiztos” helyen él. A történetei, és főleg a Fleischhauer által írt portré alapján pedig nem csak egy sértett, de erősen paranoiás, azaz talán orvosi értelemben sem teljesen normális ember képe rajzolódik ki” – említi meg Techet Péter az Ulfkotte-kötetben lévő összeesküvés-elméletek apropóján.

A pszichés labilitás jellemző az ilyen típusú leleplezőkre. Szatmári Jenő István öngyilkosságot kísérelt meg a kötete megjelenése előtt, Bartus László pedig súlyos szorongásos, depressziós tünetekkel került kórházba. (Erről a könyvükben ők maguk számoltak be.) Ulfkotte a Hír TV számára adott interjújában arról beszélt: három szívrohama volt és súlyos egészségügyi problémái vannak.

Az Ulfkotte körüli politikai hozsannázás ugyanarról szól, mint a Snowden-ügy vagy a legutóbbi USA-ban történt rendőri atrocitások ürügyén folytatott „verik a négereket” kampány. A törvénytelen és indokolatlan lehallgatásokat, a hatósági erőszakot Amerikában éppúgy fel kell tárni, a konzekvenciákat le kell vonni, ahogy idehaza a Dunagate vagy 2006 ősze után, ez tiszta sor.

De az Amerikát már-már rendőrállamként beállító, Fidesz- vagy Jobbik-hívő kritizálók (s szellemi rokonaik más országokban) nem lépnek túl az Amerika-ellenes indulatokon, így nem is tudják (vagy akarják) levonni az ilyen ügyek érdemi tanulságait. Például, hogy ha már a sokak által modellnek tekintett ősdemokráciában is ilyen dolgok történnek, akkor aztán végképp ügyelni kell a jogállamiságra, fékekre és ellensúlyokra, semmiképp nem szabad a kontrollintézményeket pártkatonákkal megszállni, a civil szektort presszionálni, stb. Mert ha náluk megtörténhetett, akkor nálunk is bekövetkezhet.

Ulfkotte esetén nem tudni pontosan, milyen orosz kapcsolatai lehetnek. Ha SZVR-ügynök lenne, úgy remélhetőleg húsz év múlva azt is megírja egy kötetben. De függetlenül a státuszától, könyve az illiberális putyini önkép és világkép megerősítése, visszatükrözése. A gorbacsovi és jelcini érában, de még a Putyin-korszak elején is, (tehát a Szovjetunió felbomlása alatti és utáni években) Oroszországban volt egyfajta megfelelési kényszer. Bizonyítani akarta, hogy már nem olyan antidemokratikus, illetve hogy szeretne nyugatihoz hasonló pluralista jogállam lenni.

Manapság ilyesmiről szó nincs. Az orosz vezetés különösebben nem is tiltakozik, amikor azzal bírálják, hogy a választások manipuláltak, nincs sajtószabadság, zaklatják a civileket. Persze formálisan cáfolják ezeket, de a főcsapás már nem annak bizonygatása, hogy a Nyugathoz hasonlóan Oroszországban is demokrácia van. Hanem, hogy az illiberális Oroszország mellett a Nyugaton sincs demokrácia. Ezt nem Putyin találta ki, s nem is Ulfkotte. Bokor László, a pártállami rezsim utazó sztárriportere az 1977 nyarán lezajlott, NSZK-ba való Kádár-látogatásról írta:

„Ezekben a napokban tűzszünet van, hiszen Kohl úr, a CDU pártfőnöke, a parlamenti ellenzék vezére is letisztelgett a gymnichi kastélyban a magyar vendégeknél, miután megtelefonálta sajtóközpontjába a néhány napos „Tüzet szüntess!” parancsot. És még mondja valaki, hogy „odaát” nincs irányított sajtó!” Bokor László: (H)idegháború. Zrínyi Katonai Kiadó – Kossuth Könyvkiadó, 1978., Budapest, 307.o.

Nagyjából ebben foglalható össze az Ulkotte-kötet haszna Putyin vagy a hazai illiberális unortodoxia machiavellizmusukat büszkén vállaló ideológusai számára. Nem valószínű, hogy olyan emberek, akik karrierjüket valamely koncentrált, kontrollhiányos politikai hatalom szolgálatában futották be, Ulfkotte kötetét dicsérve az újságírás függetlenségéért aggódnának. Épp fordítva, a saját cinikus hatalomfilozófiájukhoz találnak benne érveket: a világ már csak ilyen, a médiát mindenütt irányítják, ez a természetes.

Hites konteók, SZDSZ-es lektorral   

Az Ulfkotte-kötet szerkesztő-lektora Morvay Péter, a Hetek rovatvezetője, a beszédes című Új Spirit Könyvek – Armageddon, olaj és terror, valamint az Epicentrum – a világ jövője a közel keleten dől el – fordítója. (Az Új Spirit Kft. többségi tulajdonosa ugyebár a Hit Gyülekezete.)

Ugyancsak Morvay fordította és szerkesztette Bernard Goldberg Médiahazugságok című könyvét. (Focus Könyvkiadó, 2002.) Melynek az alcíme jól kifejezi annak tartalmát: A CBS veterán riportere leleplezi, hogyan torzítják el a híreket. Goldberg azt fejti ki benne, hogy az amerikai média főárama balra húz, többnyire a demokraták javára, illetve a republikánusok kárára elfogult, valamint a politikai korrektség bűvöletében ténykedik. Ez a mű nem USA-, vagy Izrael-ellenes, sőt. Éppen hogy azért rója meg az amerikai médiát, hogy a rasszizmus, az arabellenesség, iszlámgyűlölet vádjától félve nem mer rámutatni a közel-keleti társadalmakban mélyen gyökerező antiszemitizmusra, fundamentalizmusra, patologikus zsidógyűlöletre, a terrorizmus pártolására. Ez a kötet tehát sokkal inkább vállalható a republikánusokkal szimpatizáló, Izrael-barát Hit Gyülekezete számára.

Ennek dacára a Goldberg-kötet szerkesztője (aki azonos az Ulfkotte-kötet szerkesztőjével) fontosnak tartotta, hogy olyan előszót írasson a szöveg elé, amely kritikusan szól Goldberg túlzásairól, torzító szubjektivitásáról. Az előszóban a 8. oldalon Seres László rámutat, hogy Goldberg e könyvvel „bosszulta meg személyes sérelmeit (mely sérelmek taglalása sajnos aránytalanul nagy helyet foglal el a könyvben.)” Valamint arra is: „Az írás sok helyen csapongó, másutt meg túlságosan is kurta, leegyszerűsítő, ahol pedig még érvekre, bizonyítékokra lett volna szükség.” (11. o.)

Ulfkotte esetén nem írtak semmiféle árnyaló bevezetőt, s a Morvay által készített interjú sem nevezhető túl kritikusnak. Seres László a fenti előszóban azt is leírja, hogy a magyar jobboldal is szerette volna kiadni a Médiahazugságokat. Őt idézve: „Hírek szerint ez a magyar jobboldal akarta volna kiadni e könyvet; szórakoztató belegondolni, hogyan kommentálták volna ezt a részt, amelyben Goldberg hosszan taglalja az amerikai médiumok közel-keleti beszámolóinak Izrael- és Amerika-ellenes elfogultságait.” (9. o.)

Ennél már csak azt volna szórakoztatóbb, hogy az amerikai és izraeli valláserkölcsi jobboldal iránti rokonszenvéről ismert Németh Sándor hogyan kommentálná Ulfkotte Amerika-és Izrael-ellenességét?

A Hit Gyülekezete, illetve érdekeltségi köre rendszeresen ad ki olyan, az apokaliptikus világvége-forgatókönyveket vagy az az Új Világrend összeesküvés-elméleti tézisét bemutató szerzőket, mint Mark Hitchcock, Joel C. Rosenberg, John F. Walwoord és Pat Robertson. Pat Robertsonnak műsora is van az ATV-n.

Hack Péter akkori SZDSZ-politikus, országgyűlési képviselő lektorálta Robertsonnak a Hit Gyülekezete 1993-as magyarországi kiadásában terjesztett, élesen antiliberális Új Világrend című művét, amely a fundamentalista keresztények apokaliptikus összeesküvés-elméleti Bibliája.

Robertson szerint, „…a politikai eseményeket nem a véletlen egybeesések produkálják, mint ahogy általában ezt szeretnék velünk elhitetni. Igenis, megtervezett dolgokról szó! […] Egyetlen szál köti össze a Fehér Házat, a Külügyminisztériumot, a Külkapcsolatok Tanácsát, a Trilaterális Bizottságot és a szélsőséges New Age-esek tikos társaságait. Az új világrendre való törekvés. Fel kell számolni a nemzeti szuverenitást. Világkormányt, világrendőrséget, világ-bíróságot, világbank- és valutarendszert kell létrehozni, és egy világ-elitet mindezek irányítására. Egyesek szerint a javak teljes újraelosztására van szükség; mások szerint a kereszténység felszámolására; szélsőséges New Age-sek szerint pedig úgy két-három milliárd ember halálára a Harmadik Világban, még ennek az évtizednek a végéig.” (I. m. 21, 18. o.)

Nem tartja ellentmondásnak, hogy egy olyan műhöz adta a nevét, amely élesen szemben áll az SZDSZ liberális szellemiségével, s olyan elméleteket terjeszt a globális összeesküvésről, amelyek a szélsőjobb kedvencei is? – tette fel a kérdést e cikk írója Hack Péternek, akinek a véleményét az Ulfkotte-kötetről is kikérte. Hack a Robertson-kötettel összefüggésben nem reagált, Ulfkotte esetén pedig a kiadóhoz küldött. (A Patmos Records igazgatójának válasza fentebb olvasható.)

Robertsonról Gombár Csaba, a Magyar Rádió 1990-93 közötti elnöke írta, hogy „…nem egyszerűen „fundamentális kálvinista”, hanem a nagystílű, szélhámos televízió-evangélisták táborába tartozik. Ezek százmilliókat zsebelnek be az ütődött adakozóktól, akik ájultan nézik a képernyőn sugárzott színészkedéseiket. Most egymás után két szexbotrány is megrázta ezeknek a többnyire intoleráns szerencsétleneknek a világát, de nem hiszem, hogy ez híveiket megrendítené. Robertson mester is azzal vált híressé, hogy fölakadt szemel hozsannázva hirdette: ő el tudja téríteni a hurrikánokat. Amikor a választási versenyben is elkezdett hasonló húrokat pengetni, azonnal belebukott.” (Vigyázó szemeteket merre is vessétek? Amerikai levelek. Kossuth Könyvkiadó. 1989. 77-78. o.)

Robertson nagy felháborodást keltett, amikor 2011-ben azt mondta: az Alzheimer-kórban szenvedő házastárstól el lehet válni.

Faék a faék ellen

Az Ulfkotte-kötet világképe nem túl komplikált. Megtudjuk belőle, hogy kit szeret, illetve kit tart vétlen áldozatnak. Putyint és Schrödert. Meg Thilo Sarrazint, a muszlim-és bevándorló-ellenes bankár-politikust. „Thilo Sarrazin: Elítélik a nép hősét.” – így kezdődik az egyik fejezet. (103. o.) S mi és ki az, amit (akit) nem szeret? Volt főnökeit és megbízóit, az atlantista, USA-barát Nyugatot, az eurót, a bevándorlást, a politikai korrektséget. „A magasabb cél: A német indentitásérzet lerombolása.” – egy másik alcím Ulfkottétól. (254.o.)

A politikai korrektség természetesen sokaknak (így e cikk szerzőjének is) éppúgy nem tetszik, ahogy Udo Ulfkotténak. Csak épp gyökeresen mást értünk ezen a jelzős szerkezeten. Nekünk, itt az Átlátszónál a píszí testet öltött szimbóluma az a hölgy, aki a Facebookon minden kínálkozó alkalmat megragadva leantiszemitáz bennünket különböző szürreális ürügyekbe belekapaszkodva, az élő fába is belekötve. Vagy amikor hasonló megalapozottságú érveléstechnikával vádolta antiszemitizmussal Romsics Ignácot Gerő András.

Eme módszer alkalmazása legkevésbé sem a tényleges rasszizmussal szembeni harcról szól, sokkal inkább arról, hogy a számukra kellemetlen vagy kínos tabutémák megvitatása helyett a kérdés felvetőjét próbálják alaptalanul szalonképtelenné nyilvánítani. Az alaptalan, mondvacsinált vagy koholt antiszemitázás, rasszizmus-vád pont az igazi kirekesztőket segíti. Hisz minden valótlan gyanúsítás gyengíti a helytálló leleplezés esélyeit. A közvélemény, ha alaptalan, nevetséges antiszemitizmus-, (nemi erőszak-, rasszizmus-, szexizmus-, kisebbségüldözés-, diszkrimináció-,) vádakról hall, hajlamos azt gondolni: az összes ilyen vád alaptalan, az egész csak értelmiségi hiszti, píszí-farkaskiáltás, s a tényleges antiszemiták vagy más kirekesztők is ártatlanok.

Ulfkotte képe erről viszont – aligha meglepően – összeesküvés-elméleti. A politikai korrektség által támogatott bevándorlás szerinte az uniós elit konspirációja. Melynek célja, hogy a népakarattal szemben az olcsó munkaerőt jelentő migrációt erőltesse. Ez kellőképpen népszerű álláspont, hogy akár egy könyvet is a sikerlisták élére röpítsen. Viszont nem ártana kipróbálni, hogy az Ulfkotte által a bevándorlás ádáz ellenzőinek gondolt tömegek felfogása ugyanez maradna-e, ha dönteniük kellene. Felajánlanák nekik, hogy reggelre eltűnnek a bevándorlók milliói, de az általuk végzett munkát nekik kell átvenniük. Annyi pénzért és olyan feltételekkel, ahogyan ők csinálták korábban.

A xenofób, rasszista populizmus és a politikai korrektség harcát legjobban egy filmcímmel lehet tömören definiálni: Alien versus Predator. Vagy magyarosan: faék a faék ellen. Tehát hogyha van egy ostoba, doktriner vagy embertelen nézet, akkor arra egy fordított előjelű ellendemagógiával kell reagálni. Ha valaki általánosító, idegenellenes módon veti fel a bevándorló-kérdést, akkor erre a politikai korrektség úgy reagál, hogy a migránsok beilleszkedési zavarait, a befogadó országok többségének jelentős része, valamint a bevándorlók egyes rétegei közötti interkulturális konfliktusok létét (és kulturális, civilizációs okait) sem szabad elismerni. Ulfkotte viszont a politikai korrektség, a multikulturalizmus kétségtelen válságát, zsákutcás jellegét arra használja, hogy a többségi lakosság bevándorlókkal szembeni általánosító előítéleteit, rasszizmusát mentegesse, sőt legitimálja.

Informálódjunk inkább ingyenesen az internetről a sok alternatív és szabadon hozzáférhető hírportálról.” –ajánlja Ulfkotte. (287. o) Önmagában ama megállapítással teljesen egyet lehetne érteni, hogy a globális és nemzeti szintű, a politikával rengeteg szálon összefonódott médiavállalatokkal szemben egészséges bizalmatlanság javallott. Az Átlátszó vagy a Direkt36 létrejötte, (illetve az, ami ezt megelőzte az alapítók korábbi munkahelyén, az Indexnél és az Origónál) szintén azt bizonyítja, hogy az oknyomozást könnyebb dzsunkákról folytatni, mint anyahajókról.

De a konteók nem változnak oknyomozássá attól, hogy egy dzsunkáról lövik velük a korábbi anyahajót.

Papp László Tamás

Független ember vagy?

Ha lesz 4 ezer független támogatója az Átlátszónak, akkor nincs az a lázárjános, aki el tudna minket hallgattatni. Legyél egy a 4 ezerből, és változtasd meg Magyarországot! Tudnivalók itt.

Megosztás