Az önző Dawkins – önéletrajzot írt a memetika atyja

A híres tudós önéletrajza jó kis olvasmány: most magáról is ír, nem csak emberekről, csirkékről, kísérletekről, mémekről és vírusokról.

Richard Dawkins: A csoda bűvöletében – Egy tudós lenyűgöző életútja. Budapest, Libri, 2014, 309 oldal

Dawkins talán árnyalatnyival kevésbé híres, mint Einstein vagy az utóbbi időben már egyenesen lekóklerezett, tudományos sarlatánnak nevezett Steven Hawking, aki elméleteinek cáfolatai után is kitart teóriái mellett. Ám Dawkins munkássága időtállónak tűnik. Pedig ő is nagy, végső kérdéseket tesz fel: hogyan keletkezett az élet? Melyik volt az első élőlény? Egyáltalán, lehetséges az első? Vagyis: hogyan működik élővilágunk? Netalán: van Isten?

Mivel az élet eredetét kutatja, nem csoda, hogy filozófusként is számon tartják, nem csak zoológusként, etológusként, biológusként, és ahogy a kötet fülén olvashatjuk, a Prospect magazin olvasói szerint a világ első számú tudósa (khm, egy angol magazin angol szavazói nyilván földijüket szavazzák meg annak). A tudomány népszerűsítésében is kiemelkedő a szerepe, igazi tudós celeb, bár mögötte elsőrangú teljesítmény is áll.

A csoda bűvöletében első kétharmada szabályosnak mondható memoár, szellemes kiszólásokkal. Szülei a II. világháború kitörésekor, 1939 szeptemberében házasodtak össze, apja ezután Nyasszaföldre utazott gyarmatosító szakemberként, majd felesége is követte 1940-ben. Johnt aztán behívták a Királyi Afrikai Lövészethez, de a feleség híven követte férjét az afrikai „turnén”, már terhesen.

Richard élete is vándorként indult –  szafari kalapban látta meg a napvilágot, Kenyában –, már-már követhetetlen módon, mintegy megelőlegezve a szintén követhetetlen mémek útját – mert ugye, mindenki tudja, a memetika az ő találmányából, kifejezéséből jött létre. De már nagyszülei, nagybátyjai is gyarmatokon szolgáltak, például erdőkerületek felügyelőiként Ázsiában, közben ilyen-olyan irományokat téve le az asztalra az ottani élővilágról.

Azaz Dawkins felmenőinek önző génjei – ez a másik kulcsfogalma, amivel berobbant a tudományos életbe – „tették lehetővé”, hogy nemzetközi hírű tudóssá váljék, hisz elődei közt számtalan tudósféle akadt, akik képességeiket átörökítették. Dawking elméletét végül is saját életútja igazolja: utánozta felmenőit, akik szintén mindenfélét kutattak, főként természettudományos téren, de igen széleskörű humán műveltségük is volt (egy adag sznobsággal vegyítve).

Igaz, később akár szobatudósnak  nevezhető életmódot folytatott, klasszikus egyetemi karrierrel. Afrikai koragyermekkora a szabad ég, a rikító természet, a mellettük ásítozó oroszlánok társaságában telt, de, mint írja: „…a biológia iránti vonzódásom is inkább olyan kérdésekből fakad, mint honnan származik az élet, vagy mi az élet értelme, nem pedig a természet szeretetéből”. Régen, meglehet, lelkész lett volna, mert azok a problémák érdekelték, amik a vallást is – de nem a természetfelettiben keresi a választ, hanem a tudományban.

Hogy csavaros eszűvé vált, alighanem annak is köszönhető, hogy az általános iskolát még Dél-Rhodésiában (ma Zimbabwe) kezdte, és csak miután visszaköltöztek Angliába, járt klasszikus, bentlakásos fiúiskolába, igaz, ekkor már nem voltak oly kegyetlenek e helyek. Igaz, maga is csodálkozik bő fél évszázad után, hogy a rögbimeccsek után hogyan voltak képesek kettesével, meztelenül ugyanabban a sáros vízben megfürödni, amiben az egész csapat. Itt vált vallásos fiúból igazi kételkedővé, lázadóvá, Elvis Presley-rajongóvá, hogy aztán ismét Isten-hívő váljék belőle. Aztán megint nem.

Bácsikája mondta bizonyos emberekre, hogy „életében nem járt még bentlakásos iskolában” – ami egyben értékítélet is –, s Dawkins végig idéz vagy mond hasonló szellemességeket vagy mesél el sajátos, angol sztorikat. Igazi angol humora van, a jobbik fajtából, a leackokos – akit Karinthy is fordított – és woodhausos fajtából.

Érdekes, hogy nagy kedvencem, Gerald Durrell is hasonló életutat futott be, aki vérbő humorral megírt könyveivel a zoológia, a botanika, a biológia iránt még bennem is halvány érdeklődést ébresztett. A legfontosabb párhuzam az, hogy a Dawkins-nál ezerszer hedonistább Durrell is a „vadonban”, Korfun nevelkedett, bár a háború miatt szintén visszaköltöztek a ködös Albionba. Dawkins fel is teszi a kérdést: „a tizenéveseknek tényleg iskolába kell járniuk?”  Az oktatás ilyen formáját értelmetlennek, terméktelennek tartja, mert a rutinszerű feladatok, a kreativitás mellőzése jellemzi, miközben a  tudomány a valóság költészete (a könyvben számtalan versidézet található).

Dawkins önéletrajza a tudománytörténethez, -filozófiához és szociológiához is fontos adalék lehet. Hisz nem csak azt tudjuk meg, az angol egyetemek, így Oxford világa belülről hogy néz ki, vagy onnan az amerikai Berkeley-re kerülve gyakornokként hogyan vált belőle két évig Vietnám-ellenes lázadóvá, aki társaival együtt szintén abszurdig vitte a radikalizmust, amire ma már kritikusan tekint vissza.

Beszámol első kutatásairól: mit, hogyan és miért csipegetnek fel a csirkék, aminek tanulmányozására rengeteg időt szentelt. Akárcsak visszatérve Oxfordba a behemót számítógépek programozásának (ez még a hatvanas-hetvenes évek), korunk egyik első komputerfüggőjévé válva (kigyógyult). De már teszteli első hipotéziseit, elméleteit, így a motiváció/küszöb modellről, felülvizsgálva-felülírva, továbbfejlesztve a darwinizmust, a természetes kiválasztás elméletét, a neoevolucionista úton haladva.

Aztán 1976-ben robbantott Az önző génnel, a géncentrikus evolúció teóriájával. Hogy a „hallhatatlan gén” közismertté vált, annak az 1973-as bányászsztrájk is az ok. Az energiaválság miatt nem tudta folytatni tücskein a kísérletet, hisz áramszünetek voltak, viszont a félsötétben még lehet írni, így vetette oda az első sorokat, azokban a napokban, amikor sok szó esett az önzésről, az önzetlenségről, a társadalmi szerződésről.

A memetika fontos eleme az altruizmus témája: azaz miért segítünk másnak önzetlenül, ha a cél saját génjeink átörökítése, de mégis, a csoport, a faj megmaradása is fontos – bár utóbbit ő maga elveti, szerinte Darwin elméletével nem lehet megmagyarázni az olyan kérdéseket, mint az altruizmus vagy az egoizmus, a kollektív kontra individuális jólét, s itt a hiba mindig  az evolúciós panglosszizmus valamely formája. Ennek hívei úgy vélik, a természetes kiválasztódás megtette a magáét, olyan élőlények élnek túl, akik jól elboldogulnak életükkel (hja, és hány ellenkező példát tudunk felhozni, melyek mind falszifikálják az elméletet…)

Szerinte „a csoport fennmaradása a jobb individuális túlélés következménye, de ez csak egy szerencsés melléktermék. A természetes kiválasztódás nem a csoportfennmaradásról szól.” (Nagymagyaroknak lefordítva: ha a magyar nemzet el is tűnik – bár miért tűnne el rögvest? –, az nem jelenti azt, hogy egyes „magyar” lények is eltűnnek; bár az egyes élőlény mindig lényegtelen úgy általában. Dawkins pedig különösen azoknak javasolt olvasásra, akik ma a bevándorlókkal, menekültekkel riogatnak, a kivándorlókat meg kizárnák a csoportból mint árulókat.)

A lényeg, írja, hogy a természetes kiválasztódásnak semmi sem rettenetes, az semmit sem láthat előre, mint mi, élőlények. Akik viszont azt vizionáljuk, hogy eltűnünk, mondjuk azáltal, hogy a mai generációk hedonizmusa tönkreteszi, feléli a következők életét. Mi amolyan túlélőgépek vagyunk, az önérdek érvényesül, de a cél az, hogy a távoli jövőben is fennmaradjunk, amiért épp a gének, az önző gének a felelősek.

A lényeg: „Az egyedek nem stabilak, hamar elenyésznek. A kromoszómák is addig keverednek, míg feledésbe merülnek, mint a kiosztott kártyák a parti után. Maguk a kártyák azonban túlélik a keverést. A kártyák a gének. A géneket nem teszi tönkre a kromoszómák közötti átkereszteződés, csupán partnereket váltanak, és tovább menetelnek. (…) Ők a replikátorok, s mi vagyunk a túlélőgépeik. Amint megtettük a kötelességünket, félredobnak bennünket.”

A gének örökkévalók, halhatatlanok. Mi nem. S hogy van-e élet az élet után? A génekben igen, legyen elég most ennyi.

Egyébként Dawkins őszintén elmondja, hogy gondolata nem új, bár később fedezte fel, hogy mások is írtak már erről így. És persze mindez komplikáltabb. Így a hosszú élet ára épp az, hogy az egyed nem szaporodik, mert a reprodukció veszélyes játék – a fácánkakas a szivárvány minden színében pompázik, de nem csak a nőstény figyel fel rá, hanem a ragadozók is. A génjeink önzők, ők nagyon túl akarnak élni – de mi magunkat is. (Bár ennek ellentmondanak azok a vizsgálatok, miszerint az agglegyek, szinglik, magányosak rövidebb ideig élnek, mert a családi kapcsolat hiánya nem végi őket úgy, mint másokat…)

Génjeink tehát mozgolódnak, Dawkins könyve pedig megmozgat bennünket. Kicsit szomorúbbá válva, hogy nekünk annyi, s eddig sem voltunk többek, mint egy oldal számára a fénymásológép. Mégis, ahogy Az önző gén előszavában írta, azt a könyvet tudományos-fantasztikus regényként kell olvasnunk, s célja, hogy megmozgassa a fantáziánkat, és fennkölten az igazságot keressük, annak nyomába eredjünk, ha félig-meddig reménytelenül is.

Önző génjeink rabjai vagyunk, progamjukat követő robotok, de ez a felismerés szabadságot is jelenthet nekünk: ez az emberi kultúra. Az új leves, amikor nem magunkat reprodukáljuk, hanem a kultúra átadása folyamatának vagyunk a részesei, ha utánzással is. „A mém lehet egy dallam, egy gondolat, egy jelszó, ruhadivat, edények készítésének vagy boltívek építésének módja” – melyek úgy terjednek a mémkészletben, hogy agyból agyba költöznek.

Kár, tesszük már hozzá mi, hogy a hülyeség is pont így terjed, és csak az utóbbi időket nézve, ilyen a stadionépítési mánia, a halálbüntetés témája, a bevándorlókról/menekültekről terjesztett tévhitek. Ezek, akármilyen rosszul hangzik, a terjesztőik túlélését szolgálják: a sportoló erősebb, a kivégzett bűnöző már nem jelent veszélyt ránk, akárcsak a bevándorlók és menekültek. Ez mindebben a kegyetlen.

Mégis, van remény – Dawkins szerint az is elképzelhető, hogy mi, emlősök egy dinoszaurusz tüsszentésének köszönthetjük létünket. És ha megint tüsszent valaki, talán jobbra fordulnak a dolgok, akár emberi beavatkozás nélkül is. Dawkins önéletrajza hitet adhat: maga is számos véletlennek köszönheti fényes karrierjét, másként is alakulhatott volna az, talán egy könyvet sem ír, s lám, mégis sikeres, világhírű lett, sőt, önző génjeit már utódjai viszik tovább.

És ami jó hír, hogy már készül a második kötet.

Szerbhorváth György

Független ember vagy?

Ha lesz 4 ezer független támogatója az Átlátszónak, akkor nincs az a lázárjános, aki el tudna minket hallgattatni. Legyél egy a 4 ezerből, és változtasd meg Magyarországot! Tudnivalók itt.