Egy kriminális minőségű börtönlexikon

„Az Ószövetségben súlyos bűnnek számított, nemcsak abban az esetben, ha jogtalanul erőszakolták ki, mint Szodomában és Gomorrában, hanem más formáiban is. Egyes vélemények szerint a homoszexualitás önmagában rossz, ellentétes a természetes erkölcsi törvénnyel, mert a nemi aktusból kizárja az élet továbbadását, s torzítja az értelmes lélekkel bíró ember én-te kapcsolatának teljességét. A homoszexualitás lappangó hajlama nagyon sok emberben jelen van, ezért fontos szerepe van a társadalomnak abban, hogy ezeket a rejtett hajlamokat erősíti-e, vagy okos, tapintatos neveléssel helyes irányba tereli.” – írja  (117.o.)

Vagyis úgy véli: a homoszexualitás átneveléssel megszüntethető. (Valójában egyetlen kutatás sem bizonyítja, hogy a szexuális hajlam, identitás neveléssel felülírható volna.) Az, hogy a bejegyzett élettársi kapcsolat a melegek esetében is legális hazánkban, nem derül ki a lexikonból.

A szerző máshol is kitér a homoszexualitásra. Jellemzően csak negatív módon. „A homoszexualitás büntetés-végrehajtási intézetekben is gyakran előforduló jelenség, mely sokszor csak az érzelem nélküli testi kontaktusban nyilvánul meg, célja szerint pedig a hatalom kinyilvánítása, a gyengébbek (pl. köcsög) megalázása.” – írja. (117.o.) A köcsögöket (a rabtársaik által szexuálisan kihasznált, zaklatott, nemi erőszak áldozatává váló elítélteket) így definiálja: „…női jellemmel rendelkező homoszexuálisok” – olvasható a hierarchia című szócikkben.(116.o.)

Valójában a köcsöggé váló rabok többnyire nem melegek, ahogy jórészt az erőszaktevők sem azok. Az összezártság, a párkapcsolat hiánya miatt szexuális frusztráció, illetve a rabhierarchián belüli hatalmi struktúra okozza ezeket a kényszerkapcsolatokat. A viktimizálódás a börtönben, továbbá a fent idézett hierarchia, valamint az informális rendszer szócikkekben remekül be lehetne mutatni a büntetés-végrehajtáson belüli szexuális visszaéléseket, továbbá a szexuális bűnözők (nemi erőszakot elkövetők, pedofilok, stb.) rangsoron belüli helyzetét. De – miközben a szerző az átlagos homoszexuálisokra „rá van kattanva”, a pedofil bűnözőkről, szexuális ragadozókról, illetve általában a szexuális bűnözők őrzésének speciális gondjairól egy szócikket sem ejt.

A börtönkutatásairól is közismert Michel Foucaultról a lexikon egyebek közt a következőket írja: „Homoszexualitását nyíltan vállalta. 1963-tól haláláig nyílt élettársi kapcsolatban élt Daniel Defert-rel. A hetvenes-nyolcvanas években részese a San Francisco-i szadomazochista szubkuktúrának. 1984-ben AIDS-hez köthető betegségben hunyt el.” (96.o.) A lexikonban számos más börtönügyi témában érintett tudós életrajza is fellelhető. De náluk Bencze Béla nem tért ki az illető magánéletére, nemi irányultságára, szexuális ízlésére.

A könyvkiadós cégháttér: dől a közpénz

A könyvet a Kronosz Kiadó jelentette meg. A cégszerű felelős kiadó a Pécsett bejegyzett Virágmandula Kft. ügyvezetője, Bernáth Miklós, aki az igazságügyi tárca szakportáljára feltöltött kiegészítő mellékletben közöltek alapján a cég minősített többségű, 90 százalékos tagja. A 2009. október 15-én bejegyzett cég nettó árbevétele az Opten cégadatai szerint 2010-es 9, 1 millióról a 2014-ben zárt évre 43, 6 millióra ugrott. A Virágmandula az NKA adatbázisa szerint 21 esetben nyert el 300 ezer és 6 millió forint közötti összegeket a Könyvkiadás Kollégium pályázatain:

 

.Forrás: nka.hu

A gyűlölet vajon mi? – segít az Amnesty!

Érdekesen definiálja a lexikon a gyűlölet fogalmát: „1. az akarat cselekedete, természetes reagálása a felismert rosszra; tudatos elfordulás a rossztól, visszautasítás. Ellentétpárja a szeretet, ami az akarat tetteként természetes reakció a jóra. Amennyire szeretni jó, épp annyira gyűlölni való a rossz. 2. vícium, rosszakaratú elfordulás a jótól, egy személytől vagy tárgytól, akit, vagy amit szeretni kellene. A gyűlölet rosszasága az elutasított jótól függ.” (108.o.)

Hogy mi az, amit szabad vagy helyes gyűlölni, és mi az, amit nem, azt nem részletezni. Nem tudjuk meg például, hogy melyik kategóriába tartozik a homofóbia.

Az Amnesty Internationalról viszont a lexikon dicshimnuszt zeng:

„Nemzetközi szervezet, amely az emberi jogok elismertetéséért küzd. Olyan világot szeretne, ahol minden egyes emberre vonatkoznak az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában leírt jogok és a nemzetközi emberi jogi megállapodások. E cél érdekében az Amnesty International kutatásokat végez, akciókat szervez, és segítségükkel igyekszik megelőzni és megakadályozni a fizikai és szellemi integritáshoz, a lelkiismeret és a szólás szabadságához, valamint a diszkrimináció-mentes élethez való jogok súlyos megsértéseit. Az Amnesty International kormányoktól, egyházaktól, ideológiáktól és gazdasági érdekektől független szervezet. Egyetlen kormányt vagy politikai rendszert sem támogat, és az általa védett személyek nézeteivel sem foglalkozik. Egyetlen célja az emberi jogok elfogulatlan védelme. […] demokratikus és független szervezet.” (18.o.)

Bencze Béla lexikonszerkesztő bv-alezedes figyelmébe ajánljuk az Amnesty következő célkitűzését (amely az Amnestyról, illetve a homoszexualitásról szóló szócikkekből egyaránt kimaradt valahogyan)

„Az Amnesty International kampányol a leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű és interszexuális (LMBTI) emberek jogi egyenlőségéért, és az őket érő hátrányos megkülönböztetés ellen. A Pride felvonulások támogatásával küzdünk a véleménynyilvánítási és gyülekezési jogaikért. A szexuális irányultság vagy nemi identitás alapján történő diszkrimináció nemzetközi és európai tilalma ellenére még számos országban jogilag vagy a gyakorlatban nem garantáltak az egyenlő jogok az LMBTI embereknek, illetve hátrányosan megkülönböztetik vagy ellehetetlenítik az azonos neműek kapcsolatát. Mi abban hiszünk, hogy szeretni emberi jog.”

A smasszerek védőszentjétől a cigánybűnözésig

Szent Andorjánról – a börtönőrök és hóhérok védőszentjéről – majdnem három oldalt ír a lexikon. Ugyanakkor sok fogalom definálása, taglalása hiányos, megkérdőjelezhető és egyoldalú. Ilyen például az, ami a cigánybűnözés fogalmáról található a lexikonban.

„Szóösszetétel, amelyet szakmai fogalomként használtak-használnak a magyar kriminalisztikában, főként a rendőrség, ill. a bűnüldöző szervek. Természetesen a közbeszédben és a médiában is jelen van.” (60-61.o.)

A szerző-szerkesztő nem tisztázza, hogy szerinte miért tekinthető a cigánybűnözés szó még ma, jelenidőben is szakmai fogalomnak? Illetve, hogy pontosan, konkrétan kik tekintik annak? Azt a szerző is elismeri – bár gondosan kerüli a rasszizmus, valamint a szélsőjobboldali szavakat – hogy az utóbbi években ezt a kifejezést politikai céllal használták.  „Az egypártrendszer keretei között politikai viták tárgya nem lehetett. A 2000-es években vált szélesebb körben használatossá a kifejezés, amit elsősorban a radikális jobboldalnak a magyarországi közállapotokat érintő kritikája tett elkerülhetetlenné.” De ennél tovább megy, szerinte:  „A fogalom használata a probléma megkerülhetetlensége miatt általánossá vált a társadalmi közbeszédben is.”

Tehát a szócikk szerint a cigánybűnözés kifejezés az általános társadalmi közbeszéd része, ergo bevett, elfogadott dolog. Holott nyilvánvalóan nem az, a Jobbikon és társszervezetein kívül egyetlen parlamenti párt sem vállalta fel, használja nyíltan, ahogy a tudományos vagy oktatási fórumokon se használatos. Főként azért nem, mert – azon kívül, hogy sértő, rasszista, általánosító – nem objektív. Ráadásul Bencze Béla még a fogalmat is pontatlanul definiálja.

A lexikon szócikkének definíciója szerint (ami a cigánybűnözésről íródott Wikipédia-szócikk definíciójának átvétele)

„…a cigányok által elkövetett bűncselekményeket értik” a cigánybűnözés fogalma alatt, „…másrészt azokat a bűncselekményfajtákat, amelyeket főképp cigányok követnek el.”

A cigánybűnözést kriminalisztikai szakkifejezésként használó pártállami rendőrtisztek azonban alapvetően nem ezt értették alatta. Nem a cigányok által elkövetett cselekményeket, vagy azok etnikai arányait. Hanem a speciális cigány elkövetési módszereket.

„Olyan jellegzetességei vannak a cigánybűnözésnek a bűncselekmény helyszínének megközelítésekor, a bűncselekmény végrehajtásakor és meneküléskor, mintha egy előre megírt forgatókönyv szerint taktikáznának. Szinte mindegyik bűnözőnél előre lehet tudni, mit tagad, és mit ismer el. A tettestársak általában a hozzátartozókban, illetve a kipróbált régibűntársakban bíznak meg. Ezeket a specialitásokat kriminalisztikánk sok-sok tapasztalat alapján szűrte le. Értelemszerűen következik ebből, hogy vannak nyomozók, akik kifejezetten olyan bűncselekményekkel foglalkoznak, amit általában cigányok követnek el. Ezáltal alaposan megismerik a módszereiket, a szokásaikat” – nyilatkozta dr. Dobos János rendőr alezredes, a Rendőrtiszti Főiskola Bűnügyi Tanszékének vezetője, a krimináltaktika és bűnüldözési metodika szakértője 1989-ben a beszédes című Hogyan csinálják a cigány bűnözők? című riportban. (Szabó László: 13 nyomozó 33 esete. Népszava, 1989. 378-379.o.)

Ugyanakkor a konkrétumok, amiket Dobos speciális cigány bűnözési jegyként említ, felszínesek vagy megmosolyogtatóak. Például, hogy a cigányok a családtagjaikat nem adják fel a rendőrségen. De miért volna ez cigány specifikum? Nyilvánvaló, hogy a másfajta származású emberek sem szívesen tanúskodnának a házastársuk, gyermekük vagy testvérük ellen. Aligha véletlen, hogy a büntetőeljárás során a hozzátartozó nem kötelezhető arra, hogy rokona ellen tanúskodjon. Nehezen vehető komolyan, miféle kriminalisztikai megfigyelésekre alapozták a cigánybűnözés ismérveit.

Dobos szól egy ilyen esetről, ahol: „Jellegzetes jegyek kifejezetten cigány elkövetőkre utaltak. Megerősítette mindezt, hogy ahol a padláson élelmiszert találtak, megdézsmálták, fogyasztottak belőle. Én még nem találkoztam olyan cigány betörővel, aki ha élelmiszert talált a helyszínen, meg ne kóstolta volna.” (Uo. 378.)

El lehet képzelni, hogy az ilyenfajta „etnikai profilozás” hány nyomozást vitt tévútra. Különösen, hogy a dologról nyilatkozó rendőrök ellentmondásos, egymást ütő véleményt hangoztattak a cigánybűnözés természetéről. Dobos szerint: „A szakemberek jól tudják, hogy a cigány bűnöző a lehető legritkábban követ el bűncselekményt nem cigánnyal.” (Uo. 383.o.)

Tonhauser László – akkori rendőrőrnagy – viszont ugyanazon 1989-es kötetben akképp nyilatkozott:

„A szervezett bűnözésben a cigánybűnözésnek nem csekély a szerepe. […] Sok oka van a szervezett alvilág kialakulásának, de az egyik mindenképpen az, hogy a cigányság köréből néhány ezer mindenre elszánt, mindenféle bűncselekményt elkövetni kész ember áll társnak a több tizezer magyar bűnöző mellé. S miközben a társadalom egyes rétegeiben egyenesen lángol a cigányellenesség, a magyar és cigány bűnözők olyan szorosan összetartanak, hogy azt kívülálló elképzelni is alig tudja.” (Uo. 242.)  

Tehát a cigánybűnöző egyfelől kiismerhető, gengszterburleszkbe illő, nem túl eszes lúzer, aki a betörés közben is ennivalót majszol, de más bűnözőcsoportokkal nem hajlandó együttműködni. Másfelől pont ellenkezőleg: pragmatikus és profi maffiózó, az etnikumközi szervezett bűnözés kovásza. Tonhauser szerint a cigánybűnözés gyakran egyben homoszexuális bűnözés is.

„A Jugoszláviából érkezett cigány bűnözők gyorsan kapcsolatot találtak a magyarországi cigány bűnözőkkel. Aztán megtalálták kapcsolataikat  a magyar bűnözőkhöz. Nem volt nehéz. Hiszen a börtönökben együtt ültek, egymást képezték és egymáshoz kötötték őket a mind szorosabb homoszexuális kapcsolatok is.” (Uo. 242.o.)

A homoszexualitás szintén kriminális nézőpontból van bemutatva Moldova György Bűn az élet (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1988.) című riportkötetében, melyet főként a cigánybűnözés témája miatt kritizáltak, de „mellesleg” homofób is.

Megtudhatjuk belőle: a homoszexuálisok egyre komolyabb gondot jelentenek a rendőrségnek.

„Kapcsolataikban egyre lejjebb szorítják az alsó korhatárt, a huszonöt éves férfiszerető már lestrapáltnak számít. Ami a távlatokat illeti, említettem már, hogy ezek a felszedett személyek is bemelegszenek, szenvedélyes homoszexuálisakká válnak, tágul a kör és növekszik a tábor […] Aki fellép ellenük, azt megpróbálják terrorizálni, például többször és keményen megfenyegették azt a művészt, aki a rádiókabaréban eljátszott egy ellenszenves homoszexuális figurát.” (Moldova, I. m. 248-249. o.)

Visszatérve a lexikonra: sem a cigánybűnözés szócikk, sem az irodalomjegyzék nem említi Póczik Szilveszter kriminológus, illetve Huszár László szociológus roma származású fogvatartottakra vonatkozó börtönkutatásait.

A kriminológus a cigánybűnözés fogalmáról és az etnikai adatnyilvántartásról

„A bűnüldözésben használatos „cigánybűnözés” fogalma durván túlhangsúlyozta az etnikai tartalmakat.” – olvasható Póczik Szilveszter kriminológus Cigány integrációs problémák című 2003-as tanulmányának 18-19. oldalán:

„A rendőrségi és ügyészségi adatbázisok alapján a Legfőbb Ügyészség Titkársága 1974-től gyűjtötte és rendszerezte az országos adatokat, kétévenként adott ki a cigány elkövetőkről statisztikai összegzéseket. Ezt a gyakorlatot a demokratikus átalakulás első kormánya később kisebbségi jogi megfontolásokból megszüntette. Az 1971 és 1988 közötti hivatalos rendőri statisztikák azonban a többségi és a roma társadalomban jelentkező bűnelkövetés makro-szintű összehasonlítására diffúz módszertani bázisuk miatt készítésük idején sem voltak alkalmasak. Számsoraik a regisztráció szempontjainak változásán túl legfőképp a célirányosan a romák csoportjára irányzott rendőri aktivitás mindenkori intenzitását, közvetve az intenzitás változásának okait szemléltetik, nem pedig a roma elkövetőknek és cselekményeiknek az összeshez vagy a nem romákhoz való reális viszonyulását és arányváltozásait.” (Póczik Szilveszter, 2003.)

„A téma egyik ismerője kimutatta, hogy a cigányság bűnözése mennyiségében nem tér el lényegesen a cigánysággal azonos társadalmi nívón élő nem cigány rétegekétől”  (Ugyanott idézi Póczik Szilveszter: Tauber I.: Hátrányos társadalmi helyzet, cigányság, bűnözés. Kandidátusi értekezés. 1984. 120. és köv. oldalak.)

E könyvkritika írója többször javasolta a cigánybűnözés szó helyett az etnikum-és bőrszínsemleges gettóbűnözés és/vagy lumpenbűnözés szó használatát. (De később mások is próbálkoztak hasonlóval.) A lexikon viszont semmiféle alternatív szóhasználatról nem ír.

„A cigányok magas bűnelkövetési mutatói nem közvetlenül származásukkal, hanem a körükben gyakran tapasztalható halmozottan hátrányos helyzettel és az esetenkénti önkéntes szegregációval függnek össze” – mondja a Börtönügyi Lexikon. (61.o.) A bűnelkövetés tehát közvetlenül nem függ össze a származással. De mit jelent ez a mondat? Hogy közvetve esetleg igenis összefügghet? Ez nincs kifejtve, megmagyarázva. Az se, hogy mi is pontosan az önkéntes szegregáció.

A modernizációs-integrációs fáziskésésben, lemaradásban lévő rétegeknél, etnikai szegmenseknél természetesen létezik valamiféle bezárkózásos, elzárkózásos mentalitás, az alacsony státusú kisebbség dacreakciója a hozzá képest fejlettebb többséggel szemben. Melyet nevezhetünk akár önkéntes szegrációnak. De ha erről beszélünk, akkor ugyanitt meg kell említeni a többség általi, rasszista indítékú vagy szimplán előítéletes kényszerszegregációt is. De Bencze Béla aprólékosan kerüli a rasszizmus kifejezést a szócikkben.

Gulag si, Auschwitz no…

A lexikonban jó néhány szócikk van a büntetés-végrehajtó és bűnüldöző szervek történetéről. De igencsak egyoldalúan. Az ÁVO, illetve ÁVH működéséről bőségesen szót ejt a kötet. De a Gulagot, sőt a vitenami kommunista diktatúra átnevelő  táborait is kitárgyalja.  Hangsúlyozva azok elnyomó, kegyetlen represszív jellegét.(Ahogy Guantanamóra is kitér.) Ellenben a náci koncentrációs táborokról (illetve a búr háborúban létrehozott elődeiről) nincs szócikk.

De börtönelhárításnak (vagyis a börtönben folytatott titkosszolgálati munkának) szentelt szócikk (49.o.) is csak a kommunista rezsimmel foglalkozik. (Ezek szerint Hitler vagy Horthy börtöneiben nem voltak titkosszolgálati ügynökök. Vagy ha voltak, hát nem innen fogjuk megtudni.)

A Börtönügyi lexikon szerint a kényszermunka: „A második világháború befejezése után, 1945-ben alkalmazott büntetési nem.” (137. o.) Ezek szerint a náci táborokban nem volt kényszermunka. A kutatók szerint volt. (Ajánlott olvasmány a náci kényszermunkáról: Joël Kotek – Pierre Rigolout: A táborok évszázada. Nagyvilág Kiadó. 257-259, 263-266, 281-289. oldal.) Málenykij robot című szócikk van, (162.o.) haláltábor, Auschwitz, deportálás című nincs.

A Horthy-rendszer államrendőrségével viszont a lexikon nagyon meg van elégedve.

„Az államrendőrség személyzetével szemben folyamatosan emelkedő elvárások érvényesültek, melynek eredményeképpen szakmailag felkészült, erkölcsileg szilárd, nemzetközi megbecsültségnek is örvendő testület jött létre. Ez utóbbit nemcsak a Bűnügyi Rendőrség Nemzetközi Szervezete (később INTERPOL) alapító tagjaként érte el, hanem későbbi tevékenységével is rászolgált a követendő példakénti hivatkozásra.” (199.o.)

Az államrendőrség „kíméletlen, olykor tettlegességig fajuló nyomozási módszerek„ alkalmazásától sem visszariadó politikai nyomozócsoportjáról, tehát a kínzásokról itt nem esik szó.  Csupán annyit ír a Conti utcai fegyház szócikk, hogy: „A levegőtlen, egészségtelen dogos cellákban az elítéltek könnyen kaptak fertőzést, tüdőgyulladást.” (62.o.) Hogy verést kaptak, azt nem említik.

A csendőrségről írt terjedelmes szócikk teljes egészében közli a csendőreskü és a Csendőr-tízparancsolat szövegét. Arra viszont, hogy a csendőrség részt vett a zsidó származású magyar állampolgárok haláltáborokba deportálásában, csak egy mondatot szán:  „Magyarországon 1945-ben – mivel a szervezet azzal kompromittálta magát, hogy elsődleges szervként vett részt a zsidók elhurcolásában – a csendőrséget feloszlatták, minden jogkörét a Magyar Államrendőrség vette át.” (68.o.)

„A náci Németország a gettókat a zsidók összegyűjtésére használta és innen hurcoltatta el őket a koncentrációs és megsemmisítő táborokba.” (103.o.) – található a gettó szócikkben. (103. o ) Hogy ilyen gettók Magyarországon is voltak, arról nem írnak benne.

A Margit körúti fogház szócikkben az olvasható: „A 19. században épített, erődszerűen kiképzett börtönt 1945 után a Honvédelmi Minisztérium vette át és az első két esztendőben csak kisebb katonai kihágásokat elkövetett katonákat zártak be ide. A börtön jelentősége gyökeresen megváltozott 1948-ban, amikor a Honvédelmi Minisztérium alá tartozó, de kommunista vezetés alatt álló Katonapolitikai Osztály vette át a börtön vezetését. A régi őrséget lecserélték, a régi sorkatonák helyéta budapesti őrzászlóalj katonái, ahogy a rabok nevezték: a „farkaskölykök” vették át. 1951. jan. 1-jével megszüntették a börtönt, a rabokat átszállították az újonnan elkeresztelt ÁVH Központba, a Fő utcába. Az épület helyén jelenleg emlékpark áll.” (160.o.)

Hogy a Margit körút fogház már a Horthy-korszakban is létezett, sőt büntetés-végrehajtási intézményként Királyi Törvényszéki Fogházhoz tartozott „1919-1920 között a Margit körúti Fogház is„, arra a Börtönügyi Lexikon csak egy fél mondatban, a konkrétumok mellőzésével utal. (A részleteket a lexikon helyett Budapest Főváros Levéltára honlapjáról tudhatjuk meg.) Holott a Margit körúton politikai foglyokat, valamint politikai jellegű bűncselekmények gyanúsítottjait is őrizték. Például a Tanácsköztársaság funkcionáriusait.

A náci megszállás után pedig – Miklós Gábor fogházról szóló cikke szerint „…a kommunisták, szociáldemokraták, zsidók és egyebek mellett valódi úriembereket, grófokat tábornokokat és országgyűlési képviselőket is kínoztak itt, ha szembeszegültek a hitlerájjal. Két volt miniszterelnök – gróf Esterházy Móric és Kállay Miklós is megjárta a Margit körutat. Itt végezték ki Szenes Hannát, aki brit katonaként az akkori Palesztinából tért vissza szülőföldjére. Sőt voltak olyanok, akik 1944-ben és 1950-ben is bekerültek a fogházba. Másodjára már a sztálinista rendszer áldozataként.”

A Börtönügyi Lexikon internálás szócikke szerint Magyarországon csak a kommunista rendszerben voltak internálótáborok.

„Magyarországon 1950-1953: politikai okokból megbízhatatlannak tartott személyek rendőri őrizet alá helyezése, felügyelet alatti kényszerlakhelyre telepítése. A letartóztatottakat bíróság elé állításig (v. bírói eljárás nélkül) internáló táborokban tartották. A letartóztatottakat nem csoportosan szállították, családtagjaik sem tarthattak velük, mint a kitelepítettekkel. Az internálás gyakorlatban a kitelepítés és a börtön közötti átmeneti állapot volt. Gyakran előfordult, hogy jogerős büntetését letöltött személyt internáltak.” (122.o.)

Valójában az internálás a kommunista diktatúra előtt is létező kényszerintézkedés volt, amelyet „már 1920-ban rendeleti szinten szabályoztak” – derül ki Lehotay Veronika Közjogi korlátozások Magyarországon a Horthy-korszak második felében című tanulmányából. Az internálási lehetőséget később bővítették.

„A 8130/1939. ME számú alaprendelet alapján mindazok internálására lehetőség volt, akiknek bizonyos községben vagy az ország bizonyos részeiben tartózkodása a közbiztonság és a közrend vagy más állami érdek szempontjából aggályosnak minősült, vagy gazdasági okból káros volt.[…] A Horthy-korszak kormányainak álláspontja az volt az internálással kapcsolatban, hogy a személyes szabadságot korlátozó internálási eljárást mindaddig fenn kell tartani, ameddig arra szükség van.”- írja a fenti tanulmány.

Leghíresebb a kistarcsai internálótábor, melynek területén „egykor a vagongyár lakótelepe volt, 1919-ben a vörös terror üldözöttjeit zárták be ide. A tábor többször bezárt, majd újra megnyitott épületeiben katonatisztek, állami elöljárók ugyanúgy megfordultak, mint a Horthy-rendszerben „átnevelésre” Kistarcsára vitt emberek. A második világháború idején deportálás előtt álló zsidókat gyűjtöttek itt össze, a Rákosi-rezsim idején pedig a rendszer ellenségeinek tartott emberek raboskodtak a falak között. 1949 táján az ÁVH vette át az irányítást, miközben bővítették, majd újra bezárták a tábort. A kapuk 1957-ben nyíltak meg ismét: eleinte rendőrkiképző iskolát működtettek a bázison, a rendszerváltás után pedig a harmadik világból menekült embereket helyeztek el itt.” – tudható meg a fentebb linkelt Múlt-Kor-cikkből.

A Börtönügyi Lexikonnál már az 1962-es kiadású Új Magyar Lexikon (Akadémiai Kiadó, 3. kötet, 416.o.), illetve a ’70-es években készült Munkásmozgalom-történeti Lexikon (Kossuth Könyvkiadó, 1976. 249.o.) is tisztességesebben járt el az internálás szócikkében.  Ahol ideológiailag elfogultan ugyan, de mind a Horthy, mind a Rákosi-, mind a Kádár-rendszer internálásaira kitérnek. Teljesen egyértelmű, hogy Bencze Béla szerkesztői-szócikkírói gyakorlata a kommunista diktatúrák bűneit kidomborítja, a náci rendszer és a Horthy-korszak bűneivel viszont aránytalanul kevesebbszer foglalkozik.

Elfogultsága nem korlátozódik Magyarországra, de Európára sem. Az Abu Ghraib szócikkben ez van:

„Bagdadi Központi Börtön Irakban, Bagdadtól 32 kilométerre nyugatra. Az 1950-es években épült börtönt 2002-ben hat újabb körlettel egészítette ki a Szaddam Husszein-rezsim. Hírnevet az iraki megszállás ideje alatt szerzett, amikor napvilágra került az iraki háború egyik legszégyenteljesebb eseménye: több ezer embert tartottak itt fogva az amerikaiak, a legtöbbjét ártatlanul. Mindez eltörpül a szörnyű bűncselekmények mellett, amelyeket az emberi mivoltukból kivetkőzött amerikai őrök követtek el velük szemben. A nemzetközi egyezményeket figyelmen kívül hagyva brutális kínzásoknak vetették alá a foglyokat, szexuális aberrációkat végeztettek velük, minden lehetséges módon megalázták őket feletteseik hallgatólagos jóváhagyásával. A nemzetközi felháborodás dacára csak néhány elkövetőt vontak felelősségre.” (9.o.)

Valahogy a Szaddam Huszein-rendszer e börtönben elkövetett bűneinek részletei (melyekre egyebek közt a Human Rigths Watch korabeli jelentése is kitér) nem férnek bele a szócikkbe. Az USA bűnei annál inkább.

Börtönkorrupció: szűken mért szavak

Viszont a büntetés-végrehajtási korrupció jelenségéről igencsak szűken méri a szót a lexikonszerkesztő. A Döcher-ügyre azért kitér. 1999. február 2-án megölték Döcher Györgyöt.

Ennek hátterét jól összefoglalja Hardi Péter tíz évvel későbbi riportja:

„Akkor tehát Döcher Györgyre haragudott valaki, de nagyon. Hogy miért? Mielőtt erre térnék, érdemes néhány mondatot vesztegetni arra is, hogy egyáltalán mit keresett az áldozat a kisvendéglőben. Hiszen neki akkor éppen az ötéves börtönbüntetését kellett volna töltenie a Kozma utcában. Nem, nem szökésben volt, hanem annak a rendszernek köszönhetően élte világát, amit enyhébb végrehajtási szabálynak hívtak. Ebben általában az részesülhetett, aki valamilyen halálos kórban szenvedett, s emberségből megengedték neki, hogy utolsó hónapjait szerettei közelében töltse, még ha munkával is. Nos, Döcher György az orvosa igazolása szerint halálos beteg volt, hererákban szenvedett. Ezért megengedték neki, hogy reggel fél nyolctól este fél nyolcig a Palotás kisvendéglőben kisegítsen, egy hónapban pedig három hétvégét az otthonában töltsön. A boncasztalon azonban kiderült, hogy az orvos téves diagnózist állított fel: Döcher György heréi makkegészségesek voltak, ellenben – vált világossá később a nyomozók számára – a Palotás kisvendéglőt közvetve részben saját maga birtokolta, s ott semmiféle kisegítő munkát nem végzett, viszont onnan irányította az alvilági ügyeit. A turpisság következtében nemcsak a börtön egyik vezető beosztású tisztjét fenyítették meg, de az enyhébb végrehajtási szabályok intézményét is megszüntették, sújtva evvel azokat a foglyokat, akik valóban halálos betegek.”

Tény, hogy eme ügyben a büntetés-végrehajtási intézmény parancsnoksága nem volt sáros – legalábbis a börtönparancsnokság ellenzése, ellenvéleménye dacára engedélyezte a dolgot az illetékes büntetés-végrehajtási bíró. Ám ettől a börtönkorrupció még létező jelenség.

„A botránytól megijedtek a fősmasszerek, egy időre, úgy tudni, mérséklődött az amúgy mérhetetlen börtönkorrupció, aztán minden ment tovább úgy, mint régen. A legutóbbi lebukáshullám 2008 januárjában borította el a szürke egyenruhásokat. A képlet a régi: a pénzes rabok extra szolgáltatásokat vásárolhatnak.” – írja Tarjányi Péter 2008-as könyve, a Meglátni és megveretni. (87.o.)

A lexikon túllicitálva mentegeti a BVOP akkori parancsnokát:

„Az esetet követően jelentősen megszigorodtak az enyhébb végrehajtási szabályok engedélyezésére vonatkozó kritériumok, az érintett bv. bíró felelősségét nem érintve. Az esetet követően a büntetés-végrehajtás akkori országos parancsnoka – Dr. Tari Ferenc – nyugállományba vonult, mintegy vállalva más (bv. bíró) felelősségét. (Később az Igazságügyi Minisztérium főcsoport főnökeként felügyelte a büntetés-végrehajtást, a pártfogó felügyeleti szolgálatot, a kegyelmi főosztályt és a büntetőjogi kodifikációs főosztályt.)” (75.o.)

Tekintve, hogy Tari Ferenc nyugállományú büntetés-végrehajtási altábornagy, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem tanszékvezető-helyettese a mű egyik lektora, ez nem túl ízléses. Ráadásul Tari nem nyugállományba vonult, hanem – mint a korabeli hírben beszámolnak róla – kényszerűen távozott: felmentették.

„Göncz Árpád köztársasági elnök Dávid Ibolya igazságügy-miniszter előterjesztésére felmentette tisztségéből Tari Ferenc altábornagyot, a büntetés-végrehajtás (BV) országos parancsnokát. Dávid Ibolya elmondta: a felmentés elsődleges indoka az volt, hogy az enyhébb végrehajtási szabályok alkalmazása a BV intézeteiben több esetben jogellenesen történt. Emlékezetes, hogy a Döcher-gyilkosság után vizsgálatok indultak a BV intézményeiben. Ezek során a miniszter megállapította: a parancsnok nem tett meg mindent a törvényes működés biztosítására. „A döntések felelőssége az országos parancsnoké”

A Döcher-ügyről írt szócikk arra sem tér ki, hogy fegyelmi eljárás indult a Budapesti Fegyház és Börtön parancsnoka, valamint egyik gazdasági vezetője és ügyintézője ellen. Pedig ezt maga Tari Ferenc indította. Mi több, Tari „azért tett ismeretlen tettes ellen feljelentést az ügyészségen korábban, mert a gyanú már akkor megalapozott volt, hogy esetleg „több dologról van szó”, mint egyszerű fegyelemsértésről.”

Korrupció a büntetés-végrehajtásban című szócikk nincs. Nem esik szó a bv-ezredesek 2008-as peréről sem, amelyben jó néhány magas rangú smasszer került bíróság elé. Ahogy a börtönökben lezajló esetleges túlkapásokat sem ragozza túl.

Betört ablak, supermax-cella, Joe seriff sivatagi börtöntábora: a rendpártiság dicshimnuszai

A lexikon kriminológiai témájú, szaktudományos szócikkeket is tartalmaz. Ilyen „Betört-ablak”-elvről (Broken Windows Theory)  szóló.

„James Q. Wilson és George L. Kelling elmélete, melyet először az amerika The Atlantic Monthly magazin 1982. márc.-i számában tettek közé. Az elmélet szerint a bűnözés a zűrzavar, a rendetlenség elkerülhetetlen következménye. Ha betörnek egy ablakot és kijavítatlanul marad, az arra járók azt gondolják, hogy senki nem törődik a házzal. Hamarosan egyre több ablakot törnek be, és az anarchia szelleme az épülettől az utcára terjed, jelzést adva arra, hogy mindent szabad. Az ilyen, a betört ablakokhoz hasonló kisebb problémák, mint a szemetes utcák, a graffiti, az agresszív koldulás egy negatív spirált indítanak el. Az elméletből az is kövezkezik, hogy ezek kijavításával elindulhat a megújulás, megszépülés, a bűnözés visszaszorítása is.” – derül ki a szócikkből. (37.o.)

Azt is megtudhatjuk onnan, hogy New York Város Közlekedési Hatósága 1985-ben Kellinget „hivatalos tanácsadónak kérte fel, aki a szervezet igazgatójával, David Gunn-nal elkezdte az elvet átültetni a gyakorlatba is. Az 1984-től 1990-ig tartó első szakaszban a grafittiktől tisztították meg a metropolisz földalattiját. A második szakaszban pedig a bliccelésre, és más, az emberek pozitív hozzáállását erodáló folyamatokra koncentráltak. A javulás szemmel látható volt, a földalatti nemcsak tisztábbá, hanem sokkal biztonságosabbá is vált. Ezt látva Kellinget később a Los Angeles-i és a bostoni rendőrség is tanácsadóként alkalmazta.” (Uo.)

A rendpárti teória (s a belőle fakadó praxis) árnyoldalairól, illetve az azt ért kritikákról viszont egy szót se ír az ordítóan elfogult és egyoldalú lexikon. Holott ebben a műfajban alapkövetelmény lenne az objektivitás, semlegesség és kiegyensúlyozottság. James Q. Wilson például Richard Herrn­stein­nel közösen írt, Bűnözés és emberi természet című könyvében „…amellett érvel, hogy bizonyos emberek születésüktől fogva, természetük miatt hajlamosak a bűnelkövetésre. Ezzel gyakorlatilag azt a lombraziánus kriminológiai álláspontot elevenítették fel, amely lélektani és testalkati tipologizálással próbálta magyarázni a bűnözést. Nem utasítják el ugyan a szociális kontextus befolyásoló szerepét, azonban úgy vélik, hogy a politika nem képes megváltoztatni az emberek természetét, bűnözői hajlamait.” – tudható meg Sárosi Péter Zéró tolerancia című tanulmányából.

Ahonnan kiderül: a Broken Windows Thoory, a zéró tolerancia a gyakorlatban nem volt akkora csodafegyver, sőt:

„A San Diegó-i rendőrség teljesen más elképzeléseket alkalmazott ugyanebben az időszakban: éppen hogy a lakóközösségek és a rendőrség kapcsolatának elmélyítését és a rendőri erő alkalmazásának minimalizálását tűzte ki célul. 1990 és 1995 között a New York-i rendőrség állománya 39,5%-kal gyarapodott, a bűncselekmények száma 37,4%-kal csökkent. Ugyanebben az időszakban San Diego rendőri állománya mindössze 6,2%-kal nőtt, a bűncselekmények számának csökkenése azonban szinte a New York-ival megegyező mértékű volt (36,8%).”

A számokkal a kötet amúgy is hadilábon áll. A Death Row szócikkben az van, hogy ez a halálsor, siralomház az USA-ban. „A fogvatartott átlagosan nyolc évet vár a sorsára kivégzés előtt.” (70.o.) Egy 2014 első napján lezárt lexikonban ez az adat nem helytálló. A 2013 júliusában közzétett hivatalos amerikai statisztika szerint 2011-ben ez 198 hónap (vagyis több mint 16 év) volt. (A dokumentum 14. oldalán.) A szócikk megad egy 2008-as adatot, hogy akkor 3263-an raboskodtak az USA-ban siralomházban. Ebben az évben is 139 hónap (vagyis több mint  11 év) volt ez az idő. Az 1977-2011 közötti átlag 134 hónap, vagyis szintén több mint 11 év. (2013-ban ez 186 hónap, vagyis több mint 15 év.)

A fogvatartotti létszámot a kötet csak 2010-ig adja meg. Holott 2014. január 1-i lexikonzárással kalkulálva simán találhatott volna börtönügyi riportokban is publikált 2011-es és 2012-es létszámadatokat. A börtöntelítettségi (zsúfoltsági) adatokat viszont egyáltalán nem közöl. (Ilyen szócikk nincs is.)  A Helsinki Bizottság börtönzsúfoltsági anyagát lásd itt, a legfrissebb fogvatartotti  átlaglétszámot a Börtönstatisztikai Szemle PDF-változatának 5. oldalán.
Az meg kifejezetten ciki, hogy a 2014 januárjában lezárt lexikonban a Nemzetközi Börtönügyi Társaság elnöke (ICPA) elnöke még mindig Tony Cameron. Valójában Cameron már három évvel korábban, 2011 januárjában lemondott. A jelenlegi elnök Peter van der Sande.

A lexikonszerkesztő kezét mozgató egyoldalúság állatorvosi lovának tekinthető, ami a Tent City szócikkben található. Pontosabban nem is azzal van gond, ami benne van, hanem azzal, ami kimaradt. Az arizonai sivatagban lévő börtöntábort Joe Arpaio seriff hozta létre. A szócikk leírja, hogy

„…2000 elítéltet tartanak fogva egy sátortáborban, távol a civilizációtól. A nappali hőmérséklet eléri az 50 °C -t. A történet kezdetekor Arizona állam egy börtönt szeretett volna építeni, közel 4 millió dollárért. Joe ajánlata 100 ezer dollár volt, és nyert. Az egyszerű, spártai körülmények között élő fogvatartottak rózsaszín formaruhát viselnek, amelyet egymástól nem akarnak elvenni, és a szabadulást követően nem akarnak visszamenni éppen ezért. A napi egy fogvartottra eső költség 60 cent, fegyelmi büntetésből pedig akár több napra is kenyér-víz böjtölést rendel el. Az udvaron kizárólag lábbilincsben mozoghatnak a fogvatartottak.” (230.o.)

Ebből nem derül ki, (pedig terjedelmes magyar nyelvű összeállítás is beszámolt róla) hogy Tent City jogsértő, megalázó és szakszerűtlen börtönrezsimje miatt jó néhány szövetségi vizsgálat, továbbá per, eljárás során marasztalták el a finoman szólva is koncentrációs táborra emlékeztető intézményt. Ahol már lázadás is tört ki az ott uralkodó állapotok miatt. A koncentrációs tábor, mint jelzős szerkezet egyáltalán nem túlzás, sőt maga a börtönalapító seriff is ekként jellemezte egy őszinte elszólásában.

A szélső-rendpárti szellemiségével leginkább az érpataki polgármesterre és modelljére hajazó, szűkebb pátriájában helyi kiskirályként viselkedő elöljáró börtönkísérlete lényegében kudarcba fulladt, hisz egy normál büntetés-végrehajtási intézmény felépítési költségeinek (négymillió dollár) több mint tízszeresét, 50 millió dollárt fizette már ki Maricopa megye az egykori fogvatartottaknak, illetve a seriff ténykedését sérelmezőknek odaítélt kártérítésekre. Erről a lexikon nem beszél, de ha az eredeti koncentrációs táborokról sem szól, akkor miért csodálkozzunk, hogy egy ilyen „másolatban” uralkodó viszonyokról sem tesznek benne említést?

Hasonló közlés, (illetve közléshiány) figyelhető meg az úgynevezett supermax-fokozatú Pelican Bay börtön esetén. Ahol a fogvatartottak

„gyakorlatilag nem érintkeznek a felügyelettel, egyszemélyes ablak nélküli zárkában élnek. Az intézetben semmi olyan anyag sincs, amiből.fegyvert lehetne előállítani. A fogvatartottak nem dolgozhatnak, nincs rekreációs lehetőség, nem találkozhatnak egymással sem. Tilos a dohányzás is, mert a gyújtóeszköz is egy veszélyforrás. A fürdés és a sportolás is csak egyénileg végezhető. A folyosókon nincs felügyelet, mindent egy elzárt helyiségből, monitorokon keresztül vezérelnek.”  (188.o.)

Ám e szócikk sem ír az ilyen börtönrezsim árnyoldalairól és anomáliáiról. Például az embertelen körülmények miatt kirobbant 2013-as börtönsztrájkról.  A supermax-típusú börtönökről van ugyan egy külön szócikk, illetve egy rajz magáról a celláról is, valamint kétségtelenül feltüntetik itt, hogy „a supermax rendszerben az ártalmatlanná tétel és a megtorlás a fő uralkodó elem a büntetés végrehajtása során.” (215.o.) A modellt ért kritikákat, bírálatokat azonban nem érinti a szócikk, ahogy a tényleges életfogytiglani szabadságvesztés (TÉSZ) esetén sem, ráadásul összesen hét sort szánt a talán legvitatottabb magyar büntetőjogi szankcióra.