Szakirodalom

Az Átlátszó non-fiction, vagyis a tényirodalom, ismeretterjesztés kategóriába tartozó könyveket és írásműveket ajánl vagy ekéz ezen a blogon.

Egyéb

Erdélyi magyarok, hazafelé!

A nyolcvanas évek vége felé a magyar hatóságok hasonlóan brutálisan bántak az erdélyi magyar menekültekkel, mint ma mindegyikkel. Akik akkor segítettek – a Vöröskereszt, az egyházak –, ma alig. Csak a civilek szíve maradt a helyén.

Kaszás Veronika: Erdélyi menekültek Magyarországon 1988-89.

Budapest, Gondolat Kiadó, 2015, 510 oldal, 3500 Ft

Amit Orwell újbeszélként vizionált úgy háromnegyed százada, az kismiska ahhoz képest, milyen nyelvi leleményekkel él a mindenkori magyar kormányzat. Most csak a menekültkérdésre fókuszálunk – ma a menekült nem az, ami, hanem illegális határátlépő, megélhetési bevándorló.

Akárhonnan jön, nem háborús területről, mert ott maximum különféle zavarosan definiálható felek lövik egymást. S olyan országokon át érkezik, amelyek már biztonságosakként definiálhatók – paradox módon a most akként meghatározott Szerbia voltaképp biztonságosabb is egy menekülő számára, mint ez, ahol betyárseregek vadásznak e szerencsétlenekre, s ahol lányt vernek, mert barátját illegális bevándorlónak nézik.

Kaszás Veronika könyve kapcsán például felmerülhetne bennünk, mi lenne, ha ma a Csau-féle romániai falurombolást területrendezésnek neveznénk? (Tusványoson lincselnének érte, hát az lenne.)

De hogy a habonyizmus nem új, már e friss könyv hátoldali bemutatójából kiderül. A romániai menekültek a 80-as évek második felében kezdtek el nagyobb számban Magyarországra érkezni, már nem egy-egy kiutasított disszidensről vagy örömmel kivándorlásra biztatott román állampolgárról, legálisan érkező, áttelepült egyénekről, családokról volt szó. S a helyzet már nem volt eltussolható, jogilag is definiálni kellett a helyzetet.

Mert a menekülők tényleg menekültek, sokan életüket kockáztatva szöktek át a zöldhatáron. Kerítés ugyan nem volt, de volt minden más, ám szerencsére sok esetben az se használt semmit, még ha a menekülők kilövésre voltak is ítéltetve.

A rendszert belülről bomlasztó Pozsgayék vakarhatták is a fejüket, mivel a Varsó Szerződés tagállamainak polgárai nem menekülgetnek egymás országaiba, hisz mindenütt oly jó, és nemcsak a nyugati hitelezőkkel, de a szovjet stb. elvtársakkal is illett jóban lenni. Ezért a menekültekből először „Magyarországon hosszabb ideig tartózkodó külföldi állampolgárok” lettek. Itt is vannak, meg nem is, mint a Mátyás királyról szóló mesében.

A fiatal történész vaskos és alapos kötete azonban nem mese: azt az utat pásztázza végig, melynek elején még a menekültkérdés meglétét is tagadták a magyar hatóságok az erdélyiek vonatkozásában. (Bukott kommunista rezsimek vezetői, vagy terroristák, mint Carlos, a Sakál azonban jöhettek inkognitóban vagy legálisan is).

Végül aztán az utolsókat rúgó állam csatlakozott az 1951. évi genfi menekültügyi egyezményhez – amit, ha formálisan nem is, értelmében most tagad meg –. Igaz, a legtöbb erdélyi menekült esetében ez már olyan volt, mint halottnak a csók. Mivel fél évre rá, hogy életbe lépett, megbukott a Ceaușescu-rezsim.

(Zárójelben jegyezzük meg: a délszláv háborúból vagy az elől menekülők esetében a magyar hatóságok példásan jártak el, nemzetközi dicséretet kapva, n.b. azok egy jó része bosnyák muzulmán volt, akik többsége 1995 után visszatelepült. Magyarán: egyfelől akkor képesek voltak „más kultúrájú, civilizációjú” tömegeket fogadni és ellátni, másfelől ott a bizonyíték, hogy a menekült, ha a háború után lát jövőt otthon, hazatér.)

Kaszás Veronika igen részletesen tekinti át a „sztori” számtalan vetületét: a nemzetközi helyzetet, a diplomáciai reakciókat, a nyugat viszonyát a menekültkérdéshez, a magyar-román konfliktust és azok nemzetközi tükrét, a magyarországi jogi szabályozás alakulását s ennek függvényében a menekültek státusát, a konkrét adatokat, a Vöröskereszt, az egyházak, a magyarországi (új) érdekképviseleti szervezetek, a magyar közvélemény szerepét, a „közhangulatot”, továbbá a nemzetpolitika átformálódását, a kisebbségvédelem kialakulását, azaz a történet számtalan aspektusát.

Igen fontos dolgok hatására csak utalhatott itt, mint például az NDK-ból érkezett menekültek kérdésére, de összességében nemcsak egy több mítoszt leromboló szakmunkáról van szó, melynek egyes részei nyilván kevésbé olvasmányosak (mint a jogi procedúrák alakulása), ám összességében mégis egy, a szó átvitt értelmében érdekes, izgalmas történetet olvashatunk. Illetve a rendszerváltás egyik történetét, mivel sok mindenre tér ki – hatalmas szakirodalmat, a korabeli sajtót, dokumentumokat, levéltári anyagokat használva, interjúkat készítve.

Ami miatt ma különösen aktuális e könyv, az az, hogy összehasonlíthatjuk azzal, ami ma történik a menekültekkel. Feltételezem, nem kell minden egyes esetben megmagyaráznom, vajon miért emelhetők ki a kötetből egyes elemek hasonlóságként, illetve különbségként, úgyhogy inkább nézzük is:

A hasonlóságok:

  • a Romániából menekülők bizalmatlansága a magyar belüggyel, hatalommal szemben – „Rettegnek, nyomorognak, és félnek a rendőrtől, akárcsak otthon.” (Tamás Gáspár Miklós 1988 elején);
  • már Romániában a negyedük megvesztegette a hatóságokat, hogy útlevelet kapjon vagy átjusson a határon;
  • egy 88-as jelentés szerint „legtöbbször magányosan, gyakran minden hivatalos irat nélkül, zegzugos határmenti ösvényeken át, lehetetlen, és leírhatatlan kockázatok árán érkeznek az első magyar településre”, a hivatalos szervek azonban olykor nem engedték be őket, feltételezhetően a magyar nemzetiségű menekülteket igen, de a cigányokat és a románokat, főleg, ha papírjaik nem voltak, visszaadták a román határőröknek, akik ott helyben verték őket félholtra;
  • az erdélyi magyarok többsége (!) sem akart Magyarországon maradni, az ország tranzitállomásnak számított a Nyugat felé, kb. 16%-uk akart maradni;
  • 1988-ban az illegális határátlépők 26%-át adták vissza Romániának, azzal az indokkal, hogy „csupán kalandvágyból, illetve a jobb megélhetés reményében szöktek át hazánkba, hogy innen aztán egy nem szocialista országba jussanak” (de 1988 áprilisáig ez az arány 50%-nál is nagyobb volt, akkortól kezdett a tiltakozások hatására radikálisan csökkeni);
  • a Békés-megyei rendőr-főkapitányság cáfolta, hogy nemzetiségi alapon toloncolnák vissza a menekülteket: munkakerülőket, csavargókat, alkoholistákat, elmebetegeket, bűnözőket, kém-féléket küldenek vissza;
  • gyakran deportálták vissza Romániába azokat is, akik megpróbáltak átszökni a magyar-osztrák határon;
  • Gál Zoltán belügyminiszter-helyettes a menekültek szűrését 1988 novemberében azzal indokolta, hogy a korábbinál szakképzetlenebb, „bizonytalanabb életvitelű, kiforratlan fiatalok” jönnek, akik nem tudnak beilleszkedni, „sokan agresszívan, követelőzően lépnek fel”;
  • „az 1988. évi kormányzati jelentések inkább a lakosság félelmeit mutatják be domináns attitüdként” – idézi a szerző ismét csak Gál Zoltánt: „a csendes többség már ma sem nézi jól szemmel a román állampolgárok ügyének felkarolását, mert félti az életszínvonalát, munkahelyét, gyermekei lakáshoz jutását és egyéb társadalmi értékeit”;
  • a pártjelentések és -felmérések szerint az egyékbént kisebbségben lévő, a letelepedés támogatásával egyet nem értők a gazdasági és a lakáshelyzetre hivatkoztak, s voltak, akik a munkahelyüket féltették, s hogy Romániában kellene megoldani a problémát, nem itt;
  • a magyar kormány azon siránkozott, hogy miközben ők is sokat tesznek a magyar kisebbségiek befogadásáért, a nyugati sajtó az egyházak segítő szerepét emeli ki jobban;
  • a magyar sajtó is elkezdett hisztizni: az áttelepülők soron kívül elveszik a tanácsi lakásokat, munkát kérnek ott, ahol másnak sincs, visszaélve helyzetükkel segélyt kérnek;
  • „jól eladható”, szenzációhajhász riportok jelennek meg a személyes tragédiákról a bulvárosodó médiában;
  • a falurombolás elleni, kétszázezres tüntetésről és más demonstrációkról, megemlékezésekről, akciókról a sajtó alig tudósított (így azt a formálódó ellenzéki erők nem tudták különösebben kihasználni, vélték), vagyis a sajtó elhallgatta a szolidaritást a menekültek mellett, a tiltakozást a hatósági túlkapások ellen;
  • a menekültügyre elsőként felfigyelő egyházi emberek az egyházak (!) és a hatalom szemében szálkává váltak, azaz a „vonaltól” nem lehetett eltérni;
  • a menekültügyben aktiválódó szervezetek tagjait, egyéneket ellenzékivé, másként gondolkodóvá igyekeztek nyilvánítani;
  • a Fidesz megalakulásakor azt követelte, hogy „A hazánkban letelepülni vágyó romániai menekültek – nemzetiségre való tekintet nélkül – kapják meg a magyar állampolgárságot! Azoknak, akik tovább akarnak menni, a kormány segítsen céljuk elérésében.”
  • a nemzetközi helyzet akkor is „fokozódott”, egyes országok be akarták fogadni e menekülteket, mások csak pl. családegyesítés esetében vagy egyáltalán nem;
  • gyakran felmerülő vád, hogy az átmenekült románok közt sok a beépített ember, mint ahogy ma a (potencionális) terrorista.

A különbségek:

– a pártjelentések szerint a többség helyeselte a segélynyújtást a letelepülő menekülőknek, 1988 áprilisában egy felmérés szerint 62%-uk, decemberben pedig már 80%-ban (minél inkább magasabb státusú volt valaki, annál inkább);

– a Vöröskereszt, egyházak, társadalmi szervezetek szerepe pozitívabb, aktívabb volt;

– ugyanakkor az egyházak számára a menekültügy kitörési lehetőséggé vált a több évtizedes háttérbe szorításból;

– a magyar kormány akkor bevonta és támogatta a Vöröskeresztet;

– 1988-tól a hatóságok nagyvonalúbbak lettek a letelepedési engedélyek kiadásakor, könnyítettek a tartózkodási engedély kiadásakor, legtöbbször bemondásra elfogadták az iskolai végzettséget, GYES-GYED-et előbb kaphattak a kisgyermekesek;

– a román határőrök azonnal lőttek vagy kutyákkal fogták el a menekülőket;

– a magyar nemzeti érzés és a szolidaritás összekapcsolódott.

A fentiekből remélhetőleg világosan érzékelhető, hogy sokkal több a hasonlóság, különösen a kormányzati lépések terén, mint a különbség. De fontos kiemelni, hogy a hatalom 1988-tól fokozatosan kesztyűsebb kézzel kezdett bánni a menekültekkel. Nem pusztán önszántából, belátásra térve, hanem nemzetközi és hazai nyomásra is, érzékelve az itthoni közvélemény hangulatát, a megalakuló új társadalmi szervezetek, pártok tevékenységét is, amelyek egyik központi programelemévé vált a menekültügy. (Mondhatni, akárcsak ma kormányzóéknál – csak éppen fordított módon.)

A történet akkor egyfajta happy end-del zárult, miután Magyarország aláírta a genfi egyezményt. Hiba lenne jóslatokba bocsátani, de úgy tűnik, ma pont ezzel ellentétes folyamatok játszódnak le. Kaszás Veronika könyve már csak azért is fontos, különösen ma, mert láthatjuk: volt ez másképp, és lehetne is.

Szerbhorváth György

Fizess elő az Átlátszóra, hogy még sok ilyen cikket írhassunk!

Havonta csak egy ezres: már csak 1077 új előfizetőre van szükségünk
ahhoz, hogy az alaptevékenységünk közösségi finanszírozású legyen. Tudnivalók itt.

4000__ani_6

Megosztás