Lejtmenetben – a jelenkori magyar társadalom 1989 óta tartó szomorú története

Folyton ott motoszkál bennünk a kérdés: miért élünk még mindig itt, ha valójában élhetetlen ez az ország?

Valuch Tibor: A jelenkori magyar társadalom.

Budapest, Osiris, 2015, 300 oldal, 4280 Ft

Korrekt szakkönyv, ez az első benyomásunk. Az is nyugodtan kézbe veheti azonban, aki nem történész, szociológus, nem szakmabéli. S nem is társadalomtudományos tolvajnyelven akar elolvasni egy összefoglaló jellegű könyvet a jelenkori Magyarországról, a mai magyar társadalomról, illetve ennek 1989 óta tartó történetéről, a fontos folyamatokról.

Igaz, ha jól értem, Valuch tankönyvnek szánja ezt, és annak is megteszi. Másfelől kérdés, hol tudják-merik még tanítani a felsőoktatásban azt, hogy az ország tropa, tönkrement, és lassan a gödör alja is látszani fog zuhanás közben.

A könyvben rengeteg adat (táblázatok, térképek) mellett némi elméleti alapvetéssel is találkozunk. Így azzal, hogyan gondolkodtak céhbéli elődei a magyar társadalomról (különösen annak struktúrájának alakulásáról, ti. hogyan, milyen osztályok, rétegek szerint írható le az ), de a tudományos igény nem megy a közérthetőség rovására, és nem is szimpla ismeretterjesztésről van szó. Valuch a vonatkozó szakirodalomra épít, azt ismerteti. És ugyan a könyv jellegénél fogva nem kritikus akar lenni, tartottam tőle, hogy ez a hanyatlástörténet pusztán mint történet jelenik majd meg. De nem, Valuch a tudós mértékletességével oda mer szólni, ha finoman is.

Például a mai új, 2010 után kialakult politikai és gazdasági elit kapcsán ugyan nem oligarcházik, de jelzi fenntartásait, hogy kik s hogyan kerülhettek az élre, mit tudhatunk róluk. (Bár ha odapillantunk egy magyar focicsapat díszpáholyára, a szotyizó elitre, rögtön értünk mindent magunktól.)

Az, aki folyamatosan tájékozódik, sok újdonsággal nem fog találkozni, de ártani sem árt, ha néha egy összefoglaló kötet kerül a kezünkbe. Tudjuk, milyen a demográfiai a helyzet: hogy lassan nő az átlagéletkor, de katasztrofális a korfa; hogy kik házasodnak; hányan (nem) dolgoznak, mennyit keresünk és mit eszünk; kb. mennyien és hová emigrálnak. Tudjuk, hogy vannak pozitív tendenciák, de még több negatív (és a döntőek azok), mégis, egy ilyen jellegű, nem is túl vaskos kötet jót tesz az emlékezetünknek meg az áldatlannak mondható állapot tudatosításának is.

Persze ne szórakozásra számítsunk, néha a rengeteg adat miatt száraz az anyag, ahol meg szórakoztatóbb lehetne, a mindennapi élet taglalásakor, ott meg már kifárad, így a kommunikációtörténet a végén mintha muszájból lett volna letudva klisészerű állításokkal. És a szerző néha nem magyarázza meg a fogalmakat, és nem hiszem, a diákok számára is nyilvánvaló, mit jelent az, hogy 2001-ben több mint egymillióan a német nyelvi csoporthoz tartozónak tartották magukat.

És ami az embernek inkább szíve ügye, ott rögtön közbeszólna, hogy például ugyan adatszinten igaz, a határon túliak esetében az 5000 főnél nagyobb lélekszámú településeken élő magyarok aránya a Vajdaságban és Erdélyben a legmagasabb, de a valóságban lepusztult (mező)városképpel találkozunk arrafelé, mármint főleg a Vajdaságban, ahol a reménytelenség és kilátástalanság honol, egy szám önmagán túl pedig nem fejez ki semmit, vagyis nem érzékeltethet kellőképpen.

Így amit a cigányokról ír, szintén fölöttébb alapos áttekintés, de aki egy zsákfalu cigánysorán rekedt, annak ezek az amúgy is hihetetlenül rossz, rigid számok a valóságban az éhezéssel, a betegségekkel, a korai halállal és a boldogtalan élettel azonosak.

Ha a jelenkori magyar társadalomról így szólna egy dokumentumfilm, már öt perc múlva elsírnánk magunkat. Valuch ugyan nem rázza folyamatosan a vészcsengőt, mint a Horthy-érában a falujáró író-szociográfusok, de a szívünk legfeljebb akkor nem hagy ki, amikor az elitről vagy a jómódú középosztályról olvasunk. E részeknél inkább káromkodunk, de tegyük hozzá, nem csak e réteg bunkó.

A Kádár-kor sajátos politikája, illetve társadalomtörténetének folyománya, hogy a szolidaritás már-már szinte kiveszett az emberekből. Dolgozni is minek, mikor úgy boldogulhatunk csak, ha csalunk és lopunk? Amúgy is, van munka? Hm, „jó” nézni, hogy az inaktív keresők száma – ti. akik dolgozhatnának, de nincs mit – épp 2001-ben, az első Fidesz-kormány alatt volt a legmagasabb.

Másfelől ezek az emberek mégis csinálnak valamit, valamiképp pénzhez kell jutniuk – marad kerítésépítés, de inkább a szürke- és feketegazdaság, a rabszolgamunka meg a falopás. Vagy kivándorolnak. Ha nem, isznak, kábszereznek, és minimum depressziósak lesznek.

A kötet témák szerint dolgozza fel a jelenkori társadalmat, de épp az az erénye, hogy összeáll a kép. A demográfiai folyamatokkal indít, a népesség térbeli elhelyezkedésének kérdéseit vizsgálja, majd a kisebbségek és etnikumot helyzetét. Aztán jön két kőkemény, centrális rész a társadalmi rétegződésről, a mobilitásról és a társadalomszerkezetről, illetve a régi, új és megújuló társadalmi csoportokról, s főleg az elitekről.

Mert például a munkásságról nincs mit írni, hisz nincsenek, ahogyan parasztok is alig (pedig a Kádáré még munkás-paraszt kormány volt, legalábbis névleg, úgy, ahogy a mai kormány is csak névleg a polgárok vagy kik kormánya). Aztán áttekinti, érezhetően rezignáltan, a politikai életet a rendszerváltás óta, és noha nem címkéz, abból, hogy kihangsúlyozza, a bizalmatlanság, a távolságtartás, a semlegesség/közömbösség, a civil öntudat alacsony foka uralja a politikai életet, már mindent értünk.

Az is mindent elmond, hogy kiemeli: választási alternatíva többnyire nincs is. Majd összefoglalja, milyen a közgondolkodás, milyen értékeket vallunk; hogy milyenek a szociális viszonyok, kik hogyan élnek a társadalom peremén, mik a deviáns jelenségek jellemzői, végül pedig a mindennapi élet változásairól ír – hogy ugyan egyre több a klozet, de szarul élünk és minőségtelenül is. S fogyasztunk ugyan, bármit, de a döntő a tévézés.

A magyar társadalom azonban nem csak az elit és a mélyszegénység terén szakadt talán örökre ketté. Ez tapasztalható a történelmi és nemzettudat terén is. Teljes a zavar, mit jelent ma Trianon, a II. világháborús szerepvállalás és a holokauszt, 1956, mit jelentett kollaborálni vagy épp csak túlélni a Kádár-rendszerben. Az anyagi biztonság iránti nosztalgia keveredik a keresztény Európázással, miközben a fiatalabb- és középgenerációk tagjainak többsége nem hívő, vallását nem gyakorolja, és a relatív többség meg „a maga módján vallásos”, ideértve, feltételezem, az UFO-hívőket is.

Az igazán fájó pont az intolerancia magas szintje már a 80-as évektől (vagy talán onnantól, hogy egyáltalán mérik). Ennek oka persze az, hogy az első számú érték az anyagi jólét és a munkához való jog volt a szocializmusban, és ma is első a has, aztán a morál, ahogy Bertold Brecht mondotta volt.

Vagyis amikor ma valaki azt mondja, hogy első számára az anyagi jólét, akkor ne feltétlenül az oligarchák és kiszolgálóik, segítőik mohóságára és tahóságára gondoljunk vagy a falusi nemzetidohánybolt-elitre. Hanem a szó szerinti éhezésre, nélkülözésre, amikor biztos nem a másik megsegítésére koncentrál valaki. Legfeljebb a családon belül, azzal együtt, hogy annak szerepe máig hatóan erodálódott a szocializmusban.

A civil társadalom hiánya pedig az idegenellenesség egyik oka – látjuk, hogy úgy azok, mint ezek idegen munkavállalókkal, más kultúrájú emberekkel riogatják azokat, akiknek még van munkájuk. Az európai mércével is döbbenetesen magas az idegengyűlölet, amit a mindenkori hatalom előszeretettel generál, azonban ez nem párosul a hatalommal való felhőtlen viszonnyal, nincs itt semmiféle kölcsönös bizalom (csak a xenofóbia a közös): az állam és állam szerveinek kijátszása, a törvényi és közösségi szabályok megszegése nemzeti sport.

Ugyan ez szintén részben a kádárizmus öröksége, ami markánsan él tovább a közép- és alsó rétegek egyes csoportjaiban, azt látni kell, hogy ha maguk a törvényhozók is kijátsszák a szabályokat (sőt, saját ügyeikhez mérten módosítják azokat), és az átláthatatlanság az úr, vajon mi alapon várjuk el, hogy a „kisemberek” ne ugyanezt tegyék? Végül is nem éppen az élcsapat tagjait követik, mint akik a példát kellene, hogy mutassák?

Noha a szegények társadalmi összetétele 1990 óta megváltozott (egykor a városi fizikai dolgozók háztartásaiban élők voltak elsősorban azok, ma falusi, de városi szegények is akadnak), ám egy maradt: a szegények megvetése. A helyzetük nem egyszerűen relatíve romlott, hanem dezintegrálódnak, a társadalom kitaszítja őket (lásd a hajléktalanokkal való bánásmódot is, annak kriminalizálását).

Noha tudjuk, látjuk minden egyes nap, azért döbbenetes adat, hogy míg a KSH szerint a létminimum alatt élők aránya 7,1 százalék volt, harminc év után ez már 40 százalék körüli, folyamatosan nőve. És nőne még tovább is, ha nem tántorognak ki annyian nyugatra, akik az itthon élőket is segítik. Bár – noha ezt nem innen tudjuk – akadnak olyan falvak, amelyekbe egész családok ragadnak be, s még egy buszjegyre sem telik a szomszéd városkáig, nem hogy repülőre, mert annyit sem tudnak összedobni.

Csoda, hogy noha az öngyilkosságok száma csökkent, nőtt a depressziósoké is? Vagy hogy amíg 1951-ben egy főre még 1 kerek liter pia jutott (tiszta alkoholban mérve), 1989-ben meg már 11,3 liter, s a rendszerváltás utáni visszaesés 2009-ben már rég a múlté volt a 11,5 liter/fő rekorddal (és azóta otthon is lehet pancsolni).

A kábszerezés adatai még bizonytalanabbak, főleg, hogy az szintén teljesen kriminalizálttá vált, de évről évre nőtt a kábítószeres bűncselekmények és vádemelések száma is. Az ismertté vált bűncselekmények száma a duplájára nőtt húsz év alatt, de nem soroljuk, mi nem nőtt még (aminek jobban kellett volna, mint mondjuk a fogyasztói árindex, az meg épp nem nőtt).

Mondom, az adatok nem az újdonság erejével hatnak – összességében borzasztó a kép. Az egyes csoportok, rétegek megvetik, lenézik egymást, bizalmatlanok, lefelé rúgnak, felfelé nyalnak, miközben egyre többen élnek még rosszabbul, mint négy (plusz négy plusz négy plusz stb.) éve. A gyanú hermeneutikája működik, az is gyanús, aki nem gyanús, bűnbakképzés nélkül egyszerűen nem megy.

Nem lesz ennek jó vége.

Szerbhorváth György

Fizess elő az Átlátszóra, hogy még sok ilyen cikket írhassunk!

Havonta csak egy ezres: már csak 1077 új előfizetőre van szükségünk
ahhoz, hogy az alaptevékenységünk közösségi finanszírozású legyen. Tudnivalók itt.