Bezárás
Egyéb

Kim Philby és az árulás lélektana

Van-e tanulsága a XX. század legnagyobb  árulója, Kim Philby ügyének az információszabadság hívei számára? Van, mégpedig igen szívderítő konklúzió. Jelesül, hogy a kompromittáló adat szinte soha nem vész el, legfeljebb hibernálódik. Ben Macintyre angolul tavaly, magyarul pedig idén kiadott Philby-életrajza mondjuk éppenséggel a fentiek ellenkezőjét állítja: bizonyíthatóan rosszul. De sok egyebet viszont pontosan, meggyőzően ad közre arról az egyszerre híres és hírhedt kémről, akit Magyarországon (s általában a szovjet blokkban) a rendszerváltásig hősként ünnepeltek, utána pedig sok ember haláláért felelős kettős ügynökként mutattak be.

Ben Macintyre: Kém a csapatban – Kim Philby és a nagy árulás

Gabo Könyvkiadó, 408 oldal, 3990 forint, fordította Tábori Zoltán

Philby sokáig úgy tűnt fel nemcsak a kommunista propagandában, de a nyugati szakirodalom bizonyos részeiben is, hogy radikális diákként, idealizmustól vezérelve kezdett el a szovjet hírszerzésnek dolgozni, már jóval azelőtt, hogy a brit titkosszolgálat alkalmazottja lett.

Kétségtelenül számos nyugati intellektuel, tudós és közszereplő esetén igaz, hogy tisztán világnézeti alapon kezdtek el a titokban a Szovjetuniónak kémkedni. Ám Philby esetén ez korántsem állítható biztosan. Macintyre hasonlóképp látja ezt, akár a hírszerzés világában járatos, életszagú kémtörténeteivel világszerte ismert John Le Carré.

„Philbynek nincs otthona, nincs felesége, nincs hite. A politikai címkén, a veleszületett felső osztálybeli gőgön, a kalandvágyon túl csak egy beilleszkedni képtelen hiú ember önutálata látszik felsejleni, akinek soha semmi nem lesz méltó a hűségére. Végső fokon Philby gyógyíthatatlan függő, akit a megtévesztés kábítószere hajt.” (John Le Carré: Árulás. Agave könyvek, 2009. 306.o)

Macintyre is hasonló okot lát a háttérben. Philby soha nem volt lelkes politizáló. Elvileg a marxizmus odaadó követője, de:

“Mégis olyan félvállról vette ezt a meggyőződését, hogy szinte nem is látszott. A diplomájával járó 14 fontból Karl Marx összegyűjtött műveit vásárolta meg, de nincs jele, hogy komolyabban belemélyedt vagy akár csak olvasta volna. Bár a politika irányította az életét, a politikaelmélet nem igazán érdekelte.” Ahogy barátja és hírszerzőkollégája, Nick Elliott utóbb megjegyezte: “Aligha tudom elképzelni a dialektikus materializmus oktatójaként.” (Ben Macintyre: Kém a csapatban. Kim Philby és a nagy árulás. Gabo Kiadó. 2015. 53.o.)

Voltak, akiknél az idealizmus mellett egyfajta Stockholm-szindróma vagy ideológiai agymosás szolgálhat magyarázatul. A szintén a brit hírszerzés vezető beosztású munkatársaként dolgozó George Blake 1950-ben Dél-Koreában állomásozott nagykövetségi fedőbeosztásban, mikor Kim Ir Szen északi rezsimje lerohanta az országot.

Blake több más angol diplomatával együtt észak-koreai fogságba került, ahonnan szökni próbált, de elfogták, s ki akarták végezni. Valamiféle átnevelésen vagy térítésen is keresztüleshetett, mert 1953-as szabadulásától 1961-es lebukásáig a KGB ügynöke volt. De Philby nemhogy fogságba nem esett, de 1963-as Szovjetunióba meneküléséig még csak nem is járt kommunista országban. Esetében más lélektani motívumok jöhetnek szóba.

“Egy 1944-ben írt remek tanulmányában Clive Staples Lewis foglalkozott a “magasabb körökkel” kapcsolatos végzetes brit megszállottsággal, a meggyőződéssel, hogy valahol az elérhetőség határán túl létezik egy igazi hatalmat és befolyást birtokló, zárt körű csoport, amire egy bizonyosfajta angol folyamatosan pályázik, hogy megtalálja és bekerüljön. A Westminster School és a Cambridge-i Egyetem elit klubok; az MI6 egy még zártabb körű társaság; az MI6-en belül az NKVD-nek végzett titkos munka Philbyt egy még zártabb körű klub, egy titkos felsőbb kör legelitebb tagjává avatta. “Az összes áhítozás közül – írta Lewis – a felsőbb kör utáni áhítozás veszi rá legóhatatlanabbul az embert, aki még nem is igazán gonosz ember, hogy igazán gonosz dolgokat tegyen.” (58.o.)

Philby kettős ügynökként való sikerességének oka a brit társadalom mélyen gyökerező sznobizmusa, az úriemberek és öregfiúk klubjai által vezetett állam torz elitizmusa. Philby jó családból származott, a felső körök nagymenő sztárjaként egyszerűen nem feltételezték, hogy szovjet kém volna. “…ez a Klub nem vesz fel a tagjai közé árulókat, következésképpen Kim nem áruló.” – jellemzi ezt az önsorsrontó vak bizalmat Le Carré.

Ez a mentalitás Philby lelepleződése után is hatott.

Én elvártam volna, hogy Philbyt és társait a “nemzet megvetése” sújtsa mindörökké, de ettől némileg eltérő megközelítési modellbe ütköztem, bármilyen valószerűtlen is. Miközben Nagy-Britannia populista és hazafias bulvársajtójában, lett légyen akár jobb-, akár baloldali, Philby neve a “hazaáruló” jelző nélkül semmi szín alatt meg nem említtetett, a konzervatív minőségi lapok (Times, Telegraph) jelzőmentes szövegeiből mindig azt olvastam ki, hogy az angol elit e tévelygő gyermekeinek jár valamiféle megbocsátás, éspedig születési jogon. Az ő tálalásukban Philby és társasága (“a cambridge-i “ötök”) inkább deviáns gyülekezet gyanánt bukkant fel; kvázi továbbvivőjeként annak a “jó” és valóban létező hagyománynak, hogy hát istenem, a brit arisztokrácia mindig kitermelt magából különös egyéneket: leggyakrabban kalandorokat, kik hol a birodalom javára, hol a kárára tevékenykedtek. Amivel együtt lehetett élni. Egy prolinak azonban semmi joga nem volt a devianciához, kalandorkodáshoz.” – írta Aczél Endre, a ’80-as évek első felében az MTI londoni tudósítója. (Amit megírhatok, Alexandra, 2009. 153-154.o.)

Az álszentség csúcsa: ama a brit társadalomban, amely homoszexualitásáért meghurcolta Oscar Wilde írót, elítélte Alan Turing matematikust, az ugyancsak homoszexuális (amellett hedonista és iszákos) Guy Burgess, Philby Külügyminisztériumban dolgozó bűntársa sokáig gyanú fölött állt.  Philby szintén krónikus alkoholista volt, ám ez sem brit, sem szovjet oldalon nem gátolta az előrejutásban, sőt. A legtöbb értesülést pont a kollegiális ivászatokon szerezte.

“A titkosszolgálatok világának nagy gyengesége, hogy nem állja meg a belső információk csereberéjét; a kémek kívülállóknak nem beszélhetnek a munkájukról, úgyhogy minden alkalmat megragadnak arra, hogy saját fajtájukkal tárgyalják ki a dolgokat.” (156-157.o.)

Az indíték Philby esetében nem tipikus. A legtöbb rejtélyes ügy mögé az átlagember valami nagyívű, hatalmas dolgot lát vagy a jól ismert motivációtípusokat (pénz, felsőbb érdek, hatalom, karrier, ideológia) sejti a háttérben. Holott gyakran olyan egyszerű dolgok vannak a ott, mint  szakmai féltékenység vagy hiúság.

“A hiúság, gondolta Sir Nigel, mindig a hiúság, a méltatlan emberek hatalmas önbecsülése. Nunn May, Pontecorvo, Fuchs, Prime, mindegyiknél ez volt a vezérfonal; az önmaguknak adományozott jog, hogy Istent játsszanak, az áruló meggyőződése, hogy egyedül neki van igaza, és az összes kollégái bolondok; s ehhez társul a hatalom kábítószernél szenvedélyesebb szeretete, a hatalomé, amelyet az áruló a politika manipulálásából eredeztet azoknak a céloknak az érdekében, amelyekben hisz, és föltételezett ellenfeleinek megtévesztésében a saját kormányán belül, azoknak az embereknek a kijátszásában, akik előléptetésre és kitüntetésre fölterjesztették őt.” (Frederick Forsyth: A negyedik jegyzőkönyv. I.P.C Könyvek, 1990. 221-222. o.)

Hatalomvágy persze ez is, de nem annyira a szó politikai értelmében, hanem inkább a szűkebb környezet, az elárult barátok fölötti hatalom vágya. Miközben az ember valami félelmetes, távoli hatalmat képzel el, az áruló ott van a házában. Gyakran az egész öncélú, az illető játszma kedvéért csinálja: megteszi, mert meg tudja tenni.

Valószínűleg  Philby is ilyen volt, sokkal inkább, mint a fentebb említett tudósok, akiknél az intellektuális hiúság keveredett a reáltudományos szakbarbárok politikai rövidlátásával. Kim igazán soha nem hitt semmiben, ezért nem is ábrándulhatott ki, amikor “munkaadója” a  Szovjetunió igazi természete nyilvánosságra került. Cinikus pragmatista volt, akár Markus Wolf NDK-s hírszerzési vezető, akiről Kasza László írt lényegbevágó, éleslátó nekrológot.

Philby az árulást szerette, attól vált függővé. Megérkezve a Szovjetunióba elköveti az utolsó árulást, amire lehetősége van. Elszereti árulótársa, a vele a szovjeteknek együtt kémkedő Donald MacLean feleségét. Vannak olyan feltételezések, hogy Philby a Szovjetunióba érkezve sem állt le a kettős játszmával, illetve hogy egy idő után – ráunva moszkvai vendéglátóira – haza akart szökni. (Egy ilyen hipotézist vet fel Forsyth már idézett kémregénye, a Negyedik jegyzőkönyv, az pedig ismert, hogy barátja, Burgess haza akart jutni.) Maga Philby tartótisztje Jurij Modin is gyanakodott rá.

A KGB sem bízott meg Philbyben, aki Nagy-Britanniában “…túlságosan brit volt, hogy kételkedjenek benne, a Szovjetunióban túlságosan brit, hogy higgyenek neki.” (317.) Halálakor Nick Elliott ravasz dezinformációs tervet javasolt: ha Kim nem is akart újra köpönyeget fordítani, az MI6 egy posztumusz kitüntetéssel és nekrológgal kelthetné azt a látszatot, hogy mindvégig Londonnak dolgozott. A vezetés elutasította az ötletes síron túli provokációt.  Philby mindenesetre soha nem lett előírásos kommunista, stílusában pedig mindvégig az arrogáns, cinikus, sznob “brit úriember” tükröződött.

“A szobában papírokkal elborított ódon angol íróasztal. Illik hozzá a többi bútor is, jórészt mintha Dickens regényéből került volna ide: a könyvszekrények sötét fája, karosszékek, kandalló, mellette szamovár. A lakásban sok angol nyelvű könyv.” – így mutatja be Philby moszkvai otthonát két szovjet újságíró, V. Kasszisz és L. Koloszov, akik életrajzi riportot készítettek vele. (A titkosszolgálatok rejtélyeiből. Zrínyi Katonai Kiadó. Bp., 1983.  70.o.)

Az összeesküvés-elméletek érvkészletének visszatérő panelje, hogy a bizonyíték hiánya maga a bizonyíték. Épp a tények hiánya igazolja, milyen remekül dolgoznak a titkos erők, hisz minden árulkodó nyomot eltüntettek, kitöröltek. Hogy ez mennyire nincs így, azt épp a könyvben is hosszan tárgyalt Volkov-ügy bizonyítja.

1945-ben, a II. világháború utolsó napjaiban az isztambuli brit követségen jelentkezett egy szovjet diplomata, aki úgy tájékoztatta az angol hírszerzés ottani illetékeseit, hogy ismeri a brit titkosszolgálatban lévő szovjet ügynököket. S menedékjog, illetve pénzjutalom fejében hajlandó ezen adatokat kiszolgáltatni. Philby ekkor volt legközelebb a lebukáshoz. De mihelyst tudomására jutott az átállási kísérlet, értesítette róla szovjet kapcsolatát. Volkovot – feleségével együtt – tőrbe csalták, elrabolták, és hazavitték a Szovjetunióba. Téved viszont a szerző, mikor azt írja, hogy Volkovot nyomtalanul kitörölték.

“Konsztantyin Volkov nyom nélkül eltűnt: nincs róla egyetlen fénykép, egyetlen dosszié sem az orosz irattárakban, nincs bizonyíték, hogy az indítékai vajon anyagi, eszmei vagy személyes természetűek voltak-e. Sem az ő, sem a felesége családja nem bukkant elő többé a sztálini állam sötétjéből. Jogosan feltételezte, hogy a rokonai sorsa megpecsételődött. Volkovot nem egyszerűen likvidálták, hanem kitörölték.”  (123.o.)

Valójában az ügy aktáit Moszkvában nem semmisítették meg, azok fennmaradtak, s egy disszidált KGB-tiszt által kimentett iratok, az úgynevezett Mitrohin-archívum révén megismerhetővé váltak.

Eszerint “Volkovot és feleségét két nappal nappal korábban, erősen elkábított állapotban, hordágyon felvitték egy szovjet repülőgépre, amely Moszkvába szállította őket. Volkovot a kivégzése előtt kihallgatták Moszkvában. Beismerte, hogy politikai menedékjogot és 50 000 fontot kért a britektől. Azt is, hogy nem kevesebb mint 314 szovjet ügynök nevét akarta a britek tudomására hozni. Philby hajszál híján úszta meg a lelepleződést.” (Christopher Andrew és Vaszilij Mitrohin: A Mitrohin-archívum. A KGB otthon és nyugaton. Talentum Kiadó. 2000. 168.o.)

Volkov sorsa egyébként a kommunista országok polgárai előtt sem volt titok. Philby 1963-as szökése után a vasfüggönyön túl részletes beszámolók jelentek meg. Volkov sorsát (így elrablását) is taglalva.

“Néhány nap múlva rendkívül érdekes jelentés érkezett Isztambulból. Megtudták, hogy egy szovjet repülőgép, amely nem jelentkezett be a repülőtéri irányítótoronynál, leszállt az isztambuli repülőtéren. A szovjet követség egy gépkocsija a géphez hajtott, s a kocsiból egy hordágyon fekvő embert emeltek a repülőgépbe. A repülőtéri hatóságok azonnal a géphez indultak, az azonban, amilyen hirtelen leszállt, olyan hirtelen emelkedett ismét a levegőbe, s eltávozott a török légtérből…” (Pintér István: Botrányok a XX. században. Gondolat. Bp.; 1969. 347.o.)

Fenti ügy is azt bizonyítja: nagyon kevés dolgot lehet nyomtalanul kitörölni. Ez már a digitális kor, a világháló megjelenése előtt is igaz volt. Mindenről van akta, de legalábbis több dologról készül papír, mint amiről nem. Még az illegális tranzakciókat is feljegyzik. A feketemunkások béréről vagy az uzsorások bevételeiről is szoktak tételes be- vagy kifizetési listát írni, ha máshová nem, egy kockás füzetbe. A diktatúrák pedig még kevésbé akarnak feljegyzéseket teljesen eltüntetni vagy eleve írásos nyom nélkül tevékenykedni. A bizalmatlanságon alapuló szisztéma lényegéből fakadt, hogy mindent kötelezően leadminisztráltak.

Manapság pedig végképp nem lehet szinte semmit örökre eltüntetni. Egyébként is legfeljebb a hollywoodi kémfilmekben van olyan, hogy a titkos akciókban résztvevők számolatlanul használhatják fel a muníciót, törhetik össze a luxusautókat, költhetik a pénzt, és semmiről nem kell papíron elszámolniuk. A valóságban szinte minden kém arról panaszkodik az emlékirataiban, hogy számla nélkül még egy kávéfőzőt sem vehettek a titkos lakásba, s minden kiadásról tételesen el kellett számolniuk.

Ha az olvasók közül bárki valamely idegen kémszolgálat ügynökéül szegődik, e művet olvasván nem lehet más tanácsot adni, mint hogy feltétlenül kérjen pénzt, vagy más ellenszolgáltatást a munkájáért. Akkor is, ha világnézetileg rokonszenvezik azzal az országgal, melyhez átáll. Sőt, annál inkább. Ez a foglalatosság nem idealista balekoknak való, hanem cinikus profiknak. Aki idealizmusból kezd kémkedni, szükségszerűen balek lesz.

Gondolni kell a családra: nekik jól jön majd a bankszámlán halmozódó spionfizetés, ha apu vagy anyu lebukik. Az ügynök és beszervezője kapcsolata nem romantikus viszony, hanem érzelmek nélküli aktus, ahol mindkét fél a saját élvezetére koncentrál. Megvannak a törvényszerűségei, akárcsak a másik ősi hivatásnak.

A kémkedés életveszélyes meló, minimum, hogy gondolunk a táppénzre és nyugdíjra. Oleg Penykovszkij, a szovjet katonai hírszerzés, a GRU ezredese sem önzetlenül állt a britek szolgálatába. Beszervezői egyebek közt örömlányokkal honorálták a tevékenységét.

“Penkovszkinak voltak ezek a kurvái Párizsban, mi szedtük fel őket, és ő panaszkodott, hogy nem.tud mit kezdeni velük: egy este egyszer, és kész. Ki kellett küldenünk a cégorvost Párizsba, hogy injekciót adjon a seggébe, és felálljon neki.” – meséli Nick Elliot, akinek Philby végül is bevallotta az árulását. (338.o.) Penykovszkijt  végül leleplezték és halálra ítélték, a siralomházban talán az orgiák emlékével vigasztalódott. Egyszóval nem kell szemérmeskedni, ha arra kerül sor.

Ha feltesszük a kérdést, vajon kik kártékonyabbak: a hithű ideológiai fanatikusok vagy a Philby-típusú cinikus nihilisták, a kritikus az utóbbi felé hajlik. Nem mintha jobban szeretné a fanatikusokat a cinikusoknál, sőt egy cinikus iránt jóval több rokonszenvet és rokonságot érez. De mégis. Ugyan meddig létezett volna a kommunizmus, ha a világforradalom ábrándját kergető Trockijok, Che Guevarák és hasonló figurák irányítják? Valószínűleg nem sokáig.

A tiszta fanatizmus  – együgyű, doktriner hite lényegéből fakadóan – önpusztító és életképtelen. Ami életképes, az a hithű külső által hordozott cinikus belső. Az Iszlám Állam se maradna fenn, (mi több: talán létre se jött volna), ha csak öngyilkos merénylőkre és primitív, lefejezős hóhérokra, meg a nekik tapsoló agyatlan zombikra épít. Sanszos, hogy az Iszlám Államnak  is lehet valahol, titkos fegyverként, mélyen bent a Nyugat szívében egy Kim Philby-típusú embere. Vagy ha nekik nem is, akkor Iránnak van efféle rejtett aduásza. Aki nem hisz a Paradicsomban és Mohamed prófétában, akinek az egész egy roppant szórakoztató sakkjátszma. S aki úgy 2026 körül majd az al-Dzsazíra újságíróit szórakoztatja egy nyugatiasan berendezett teheráni lakásban.

Papp László Tamás

Fizess elő az Átlátszóra, hogy még sok ilyen cikket írhassunk!

Havonta csak egy ezres: már csak 945 új előfizetőre van szükségünk
ahhoz, hogy az alaptevékenységünk közösségi finanszírozású legyen. Tudnivalók itt.

4000__ani_6

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom