Nógrádi György, a hosszú combok és a helyesírás

Kezdetben vala a tévézsaru. Megvan, ugye? Ő az a VOR-zakós, napszemüveges fazon a Kék fényben, melynek archetípusaként Tonhauser László szolgált. A rendszerváltás után néhány évvel pedig megjelent a színen a bulvárpolitológus, aki máig uralja a terepet. Trendi, öltönyös arc, stylingolt külső, formatervezett szemüveg. Gépfegyverként üzemel, csak lövedék helyett soundbite jön ki belőle. Médiakompatibilis aranyköpésekkel uralja a valós idejű pillanatokat. Ha a fenti két típust összevonjuk egy hibrid verzióba, megkapjuk Nógrádi Györgyöt. Annyi különbséggel, hogy ő – szemben a tévézsaru és a bulvárpolitológus zömében belföldi témáival – a kül- és biztonságpolitikára specializálta magát. Ízelítő a múlt év végén piacra dobott, önéletrajzi jellegű Nógrádi-kötetből.

Nógrádi György: 40 év alatt a Föld körül. Kossuth Kiadó, 2015. 232 oldal. 2990 Ft.

Annyit bizton elmondhatunk, hogy Nógrádi meglehetősen extrém fazon. Kevés olyan egyetemi oktatót ismerünk, aki nyíltan felvállalja a róla terjedő szexista vicceket, mi több: ezeket büszkén közreadja a saját művében.

„Magának olyan jó lábai vannak, hogy én inkább a hosszú combok éjszakáját tartanám veszélyesnek…” – így szól Nógrádi az egyik viccben a női hallgatójához. S a poén így ér véget:  „Ha Magyarországra jössz, a szexért fizetned kell!” (226. o.) Ritka madár a professzor, aki a fizetős szexről alkotott benyomásait is kendőzetlenül leírja.

Elég az hozzá: a jeles mű egyik fejezetének címe: Kurvák. (72 .o.) Ez kétségtelenül szórakoztató. Mint ahogyan Nógrádi felvállalt exhibicionizmusa, parttalan hiúsága is. Hogy ez természetes jellemvonása, vagy manír, amire rájátszik, nem tudni. De tényleg mosolyt fakaszt, ahogy precízen felsorolja a nyilvános szerepléseit.

„2014-ben 273  rádiószereplésem volt, 192 tévészereplés, 58 újságcikk, 61 konferencia. Ezek egy része hazai, egy része nemzetközi. 99 napot töltöttem külföldön, voltam Európában, Amerikában.” (161. o.)

Viszont talán kevésbé poénos, ahogy szintén nem titkolja el, milyen piszkos trükköket és ugratásokat csinált pályatársai kárára. És ezeket ma is viccesnek tartja. Hogy az egyik szerelmi vetélytársáról elárulta a becserkészni kívánt lánynak, hogy nős, az még belefér, de hogy másokról azt terjesztette: hogy nemi betegek, az talán kevésbé.

„Mindenre 1988-ban nevetve válaszoltam: Mit vagy úgy oda? Mindenki másra azt mondtam, hogy nemi beteg, rád még ezt sem mondtam. Újabb húsz év kellett, hogy megbocsásson, de barátok soha nem lettünk.” (23. o.) Reméljük, ez igazából csak kitalált vicc, bár annak is erős.

A ’70-es években kollégákról a hátuk mögött az sugallni, hogy a saját nemükhöz vonzódnak: egy, a homoszexualitást keményen diszkrimináló rendszerben ez nagyon súlyos következményekkel is járhatott volna.

„Már a Közgazdasági Egyetemen tanítottam, amikor a tanszék két munkatársa kiment egyhetes hivatalos lengyelországi útra. Úgy éreztem, megint itt az ideje, hogy hülyéskedjek.

A fiatalabbnak, aki később a Synergon egyik igazgatója lett, négyszemközt megsúgtam, hogy óvakodjon az idősebbtől, mert az homoszexuális. Az idősebbnek, aki később az egyik nagynevű tudományos társaság főtitkára lett, szintén négyszemközt elmondtam, hogy óvakodjon a fiatalabbtól, nehogy háttal álljon neki, mert akkor mindennek vége lesz.

Az út után mindketten külön-külön megkerestek, megköszönték a tanácsomat és elmondták, hogy észrevették a másikon annak hajlamait, és nagyon vigyáztak.” (21. o.)

Nógrádi őszintesége időnként bumeránghatású. Olyan ember képe rajzolódik fel, akit nem igazán zavar, hogy a győzelemhez erkölcsileg kifogásolható úton jut el.

1971-ben egyetemi vetélkedőn indult.  „Az, hogy első vagy második leszek-e, azon múlt, hogy az utolsó kérdésre igennel vagy nemmel válaszolok-e. Addig jutottam, hogy i, mikor láttam, hogy a zsűriben ülők rázzák a fejüket. Gyorsan korrigáltam, hogy nem. Kifütyültek, de első lettem. Ha jól emlékszem huszonötezer forintot nyertem, ami több volt, mint egy évvel később, amikor munkába álltam, az egyéves fizetésem.” (19. o.)

Hasonlóképp zavarba ejtőek Nógrádi közéleti és rendszerszintű példaképei, illetve azon dolgok, melyekért rajong. Olyasvalaki profilja rajzolódik ki, akit nem igazán ejtenek morális kétségbeesésbe vagy lelkifurdalásba a diktatúrák.

„Kína Deng Xiaoping óta töretlenül fejlődik. A régi közmondásokból ma már semmi sem igaz. Régen a gazdagság szimbóluma az volt, ha valakinek volt órája, biciklije, rádiója. Jelenleg a részvény, a saját ingatlan, saját kocsi szimbolizálja ugyanezt. Több száz millió ember él európai színvonalon, és a mélyszegénységben élők aránya kevesebb, mint a lakosság egy százaléka. Jó pár európai ország szeretne hasonló teljesítményt felmutatni.” – zeng dicshimnuszt Kínáról. (105. o.)

Az egyik legpozitívabb vélemény – egy ’74-es konferencia apropóján – Berecz Jánosról hangzik el.

„Az elnök Berecz János volt, a kor egyik leghíresebb elméleti szakértője és vezető politikusa. Fiatal volt, jól felkészült és tehetséges.” (114-115. o.) „A későbbi években Berecz Jánossal egy munkacsoportban dolgoztam. Nagyon sokat tanultam tőle.” (115. o.)

A szabadságnál pedig Nógrádi a jelek szerint többre értékeli a biztonságot, illetve a véleményszabadságot nemigen szabja tágra.

„A véleményem első perctől az volt, hogy ami történt, az terrorista gyilkosság, ugyanakkor amit a szatirikus folyóirat tett a karikatúráival, az nem sajtószabadság, hanem provokáció.”  – írja a Charlie Hebdo-ügyről. (162. o.)

Bár azért a felfordulást is szereti közelről nézni. „Mindig élveztem, ha háborús konfliktusokat közelről láthattam.” (201. o.)

Tény emellett, hogy Nógrádi jobban beszél, mint ahogyan ír – már ha a nyelvhelyességet nézzük. Batista két t-vel, (112. o.) Pozsgay  Imre i-vel, Balog Zoltán h-val van leírva, (184. o.) a Lady Chatterley szeretője pedig „Lady Chatterfield szeretője” (62. o.).

Jut a végére egy biztonságpolitikai szakértőhöz méltatlan baklövés is. Persze, hogy ki lőtt bakot, az nem dönthető el rögvest.

Az idősebb Bush és nemzetbiztonsági tanácsadója közös memoárjának ismertetésekor Nógrádi alábbiakat veti papíra: „Leírják, hogy a Kínai Népköztársaság a román forradalom hatására visszakozott a reformoktól, és vállalta a pekingi vérengzéseket.” (217. o.)

Nos, a Tiananmen téri vérengzés 1989. június 4-én volt, a román forradalom viszont 1989. december 17-én tört ki és 22-én győzött – vagyis több mint fél évvel a Li Peng-féle kínai visszarendeződés után.