A neoliberalizmus halott és élvezi

Tanulságos eredményre juthatunk, ha újraolvassuk Naomi Klein 2007-ben megjelent, Sokkdoktrína című, majdnem 700 oldalas kötetét. Amely nálunk először 2013-ban, tehát a válságot megelőző időktől gyökeresen különböző globális helyzetben jelent meg. A lezajlott változások dacára ez a típusú szakirodalom rendkívül népszerű. Könyvtárakat lehet megtölteni a korábban a szabad piac apokalipszisét, mostanában pedig nekrológját taglaló balos vagy jobbos unortodox sztárközgazdászok, értelmiségiek műveivel. Ez a kötet szintén ide tartozik.

Naomi Klein: Sokkdoktrína. A katasztrófakapitalizmus felemelkedése. Akadémiai Kiadó, Budapest 2013. 4990 Forint.

Legfőbb tézise, hogy a Milton Friedman által fémjelzett chicagói iskola neoliberális sokkterápiája, mint gazdasági praxis, válság idején tud leginkább kibontakozni.

„Friedman és hívei több mint három évtizeden át csiszolgatták ezt a stratégiát, melynek lényege: türelmesen kivárni egy jelentős krízist, nyomban kiárusítani az állami tulajdon egyes részeit magánszereplőknek, míg a polgárok még nem tértek magukhoz a sokkból, majd gyorsan bebetonozni a „reformokat”. (21.o.)

E recept sikeres alkalmazhatóságát azonban nemcsak a régebbi tapasztalatok, (az állam gazdasági túlhatalmát eredményező 1929-es krízis), de a Sokkdoktrína megjelenése után lezajlott, 2008-as válság következményei is cáfolják. Pont a fordítottja történt: a láthatatlan kéz hívei politikailag nem felerősödtek, hanem elbuktak, helyükre államkapitalista rezsimek léptek.

De ha mindettől nagyvonalúan eltekintünk, Klein sokkdoktrína-teóriajának bizonyítási folyamata és levezetése – enyhén szólva – akkor is próbára teszi az olvasó rekeszizmait. De inkább a kíntól tör fel belőle a nevetés. Ugyanis a szerző a szabadelvű piacpártiság bűnének tekint gyakorlatilag mindent. A kínai pártállam Tienanmen téri vérengzésétől a Szovjetunió összeomlása közbeni, illetve utáni gyilkosságokig és puccsokig.

„Kínában, 1989-ben a Tiananmen téri vérengzés és az ezt követő, tízezreket érintő letartóztatási hullám adott szabad kezet a Kommunista Pártnak, hogy az ország nagy részét gyorsan fejlődő exportzónává alakítsa, melyben a munkások félnek hangot adni jogköveteléseiknek.” (26.o.)

Még egy komoly fantáziával rendelkező, alternatív történelemben vagy párhuzamos valóságban utazó regényíró is nehezen tudna elhitetni olvasóival egy olyan világot, ahol a kínai vagy szovjet rendszerben még nagyban tomboló demokráciát, (ahol a pártnak meg volt kötve a keze) a gonosz neoliberálisok vették el a munkásoktól. Klein mégis ezt próbálja.

„Ahhoz, hogy a gazdasági sokkterápiát korlátozások nélkül alkalmazzák – mint Chilében a hetvenes években, Kínában a nyolcvanas évek végén, Oroszországban kilencvenes években, továbbá az Egyesült Államokban 2001. szeptember 11-e után – szükség volt valamilyen jelentős kollektív traumára, mely időlegesen, vagy véglegesen képes volt elérni a demokratikus gyakorlat felfüggesztését.” (28.o.)

Kihívást jelent indulat nélkül végigolvasni Klein olyasfajta fejtegetéseit, miszerint Kínában a ’80-as évek végéig, illetve Oroszországban a ’90-es évek előtt demokratikus gyakorlat volt, amit a rendszerváltás függesztett fel. A dolgozóknak pedig jogaik voltak, illetve a korábbi megtorlások (ha voltak is) nem ellenük irányultak.

„Míg azonban Mao alatt az elnyomás a munkások nevében és a burzsoázia ellen irányult – most a párt saját ellenforradalmat szándékozott indítani, és arra próbálta rávenni a munkásokat, hogy adják fel eddig megszerzett jogaikat és létbiztonságukat, hogy egy kisebbség hatalmas haszonra tehessen szert.” (273.o.)

A munkásoknak tehát a diktatúra alatt szilárd jogaik voltak, amelytől a neoliberalizmus fosztotta meg őket. „Santiagótól Moszkván és Pekingen át Bush Washingtonjáig.” (463.o) az összes ilyen privatizációs, deregulációs gaztettet úgy lehet leírni Klein szerint, mint a „szűk üzleti elit és a jobboldali kormányok szövetségét”. (463.o.)

Eszerint a Kínai Kommunista Párt vezette pekingi kormány is jobboldali. Merész állítás. Még ennél is durvább azon mondat, hogy az 1993-as, Jelcin és a parlament hívei közötti összecsapás, mely „…mintegy ötszáz ember életét követelte, és közel ezren megsebesültek – ez volt a legerőszakosabb esemény Moszkvában 1917 óta.” (335.o.) A (nyilván szabadpiaci zsoldban lévő) történészek szerint azonban az 1937-es sztálini terrorhullámnak ennél jóval több áldozata volt.

A progresszív, haladó szellemű, balos kötet szerzője amúgy az argentin diktatúra kapcsán elmarasztalja az Amnesty Internationalt. Méghozzá amiatt, hogy nem tárja fel a kapitalizmus bűneit. Márpedig felfogása alapján szinte minden a kapitalizmus bűne. „A helyzet az, hogy a jelentés kilencvenkét oldalán egyetlen szó sem hangzik el arról, hogy a junta a radikális kapitalizmus szellemében alakította át az országot.” (182.o.) Egy másik fejezetben viszont (a külföldi civil szervezeteknek való odaszúrás mellett) megdicséri a Hezbollahot. De komolyan.

„A Hezbollah által nyújtott segély nem csorgott át a kormányzaton, vagy külföldi civil szervezeteken. Nem építettek belőle ötcsillagos hoteleket, mint Kabulban, vagy olimpiai uszodákat rendőri kiképzőknek, mint Irakban. A Hezbollah ehelyett pontosan azt tette, amit Renuka, a Sri Lanka-i szökőár túlélője kívánt: közvetlenül a rászorulók kezeibe adta a segítséget.” (676.o.)

S ez Nógrádi György könyvének poénjaival szemben még véletlenül sem értelmezhető tréfaként. Halál komolyan van – egy zártan cirkuláló gondolatkör rigorózus stílusában – leírva. E sorok írója is belátja, milyen elhibázott volt az USA iraki beavatkozása, de mindettől függetlenül viccnek is erős a teórialánc aminek, szemeit felfűzi a kötet alkotója, mikor egy forrását idézve szemügyre veszi, hogy tipikusan mi idézte elő az amerikai beavatkozásokat 1893-2003 között.

Például, hogy „…egy amerikai székhelyű multinacionális vállalat szembekerül egy külföldi kormányzat valamilyen, gazdasági érdekeit sértő intézkedéssel, amely megköveteli, hogy „fizessen adót, illetve tartsa be a munkaügyi vagy környezetvédelmi törvényeket.” (454.o.) Elképzeljük Szaddam Huszeint, ahogy a környezettudatosság és biodiverzitás robotosaként tengelyt akaszt a globális nyugati imperializmussal.

Ha lehet, ennél is pikánsabb ama kettős mérce, melyet Bolívia piacpárti és szocialista korszakának összevetésekor csinál. Paz Estenssoro sokkterápiás kormányzata demokratikus ugyan, ám csak látszólag. Hisz „a korporatista kereszteshadjárat képes előrehaladni e súlyosan autoriter eszközök révén, miközben megőrizheti demokratikus álarcát”. (230.o.) Vagyis Estenssoro látszólag demokratikus, ám valójában diktatórikus. Bezzeg Morales és Chávez látszatra ugyan diktatórikusnak tűnik, ám valójában mélyen demokratikus.

„A Chávezt körüllengő személyi kultusz, valamint a venezuelai elnök állami hatalomkoncentrációja ellenére az ország progresszív hálózatai igencsak decentralizáltak, és az igazi erő a legkisebb közösségek szintjén gyűlik fel, ezernyi szomszédság és kooperatíva alakjában. Bolíviában az őshonos népek mozgalma, mely Moralest hivatali hatalommal ruházta fel, világossá tette, hogy nem feltétel nélkül támogatja az elnök működését: a barriók csak addig állnak mögötte, amíg hű marad demokratikus megbízatásához, egy perccel sem tovább.” (664.o.)

Ergo ugyanaz a latin-amerikai autoriter hatalomgyakorlás a könyvíró szájízétől függően adható el inkább demokratikus vagy inkább önkényelvű rendszernek.

A bolíviai demokráciáról  Klein azért Tóásó Elődöt is meginterjúvolhatná. Nehéz magyar állampolgárként ironikus, sőt cinikus mosoly hiányában befogadni Klein azon sorait ahol George W. Bush neoliberális szabadpiaci kormányzását nevezi haveri kapitalizmusnak (463.o), amely versenyeljárás nélkül (437.o.) lemutyizza a közbeszerzéseket.

Hát, mi bizony szívesen meghívnánk Naomi Kleint kis hazánkba, nézzen már körül: ez korántsem neokon vagy neoliberális ismertetőjel, hanem egy államkapitalista, unortodox, sok tekintetben baloldali kánont használó adminisztráció is ugyanezt csinálja.

A neoliberalizmust sokan temetik. De ha ezt a könyvet elolvashatná, a sírjában is darabjaira hullana szét a csontváza. A röhögéstől. Utána meg visszatérne egyet kísérteni, csak hogy ne jöjjön ki a gyakorlatból. Az Akadémiai kiadónak pedig innen gratulálunk.

Papp László Tamás

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszó munkáját havi 1000 forinttal! Függetlenségünk záloga a közösségi finanszírozás.