Bezárás
Egyéb

A nemzetben gondolkodás szakadékában

Fogyik a magyar, de a nemzetféltő konzervatív tudós receptjei egymást oltják ki, pedig vény nélkül vehetőek. Ostorozza az oktatást, egyetemre különben se kéne járni, minden a csecsemőkorban dől el, és amúgy is, tessenek, hölgyek, gyerekeket szülni. Meg egymást szeretni.

banner2_mozgo_2

Benda József: A szakadék szélén. A népességfogyás okai és megállítása. Budapest, Barankovics István Alapítvány, 2015. 221 oldal, 3000 Ft

Már akkor megesszük a kalapunkat, amikor a könyv második alcímét olvassuk: Tankönyv. Hát még amikor a könyv szerzője magát így mutatja be: „Három gyermeke van. Legfontosabb erőssége a komplex látásmód.” És így tovább. Falun még tartja magát a mondás, hogy az öndicséret büdös, de ez kevésbé tűnik igaznak a KDNP értelmiségi holdudvarában.

Kétségtelen, hogy a szerző szakmai múlttal bír az oktatáskutatás terén, és tekintélyes mennyiségű adatot lapátolt össze. Az is biztos, hogy a népességfogyás fontos kérdés, az oktatás nem kevésbé. A kettő összekapcsolása meg szintúgy nem érdektelen téma. De amikor mindez megfejelődik a „fejlődés-lélektani és neurológiai kutatások” eredményeivel – vagy amit azokból Benda kiemel –, kezdjük elveszíteni a fonalat.

A sajtóban ugyan úgy jelent, meg, hogy Benda szinglihordázik, de aztán ezt maga cáfolta, és őt, mint a szingliadó ötletadóját, félreértették, értette magát félre Benda. Könyvében ugyanis ő azt vizsgálja, hogy a népességfogyás hogyan állítható meg. A józan ész azt diktálná, hogy több gyereknek kell születnie, nőnie kell a várható élettartamnak, és jóval kevesebbeknek kellene emigrálniuk, miközben – ne adj Isten! – migránsok is érkezhetnének.

De nem. Benda mond egy nagyot, amivel akár egyezhetünk is: „a népesség gyarapodásához, illetve társadalmunk egészségesebb mentális működéséhez (gazdasági téren a nemzetközi versenyképesség növeléséhez) egyetlen (sic!) út vezet: egy család- és gyerekbarát társadalom kialakítása, kapcsolati kultúránk rehabilitációja, társadalmunk bizalmi szintjének emelése.”

Hát ki ne egyezne egy ilyen gyönyörű ajánlattal, a bendai úttal? Ott azonban már elgondolkodunk, amikor azt állítja, hogy minden a kora gyermekkorban dől el, az anya-gyermek kapcsolat minősége határozza meg a felnőttkor érzelmi stabilitását, intellektuális teljesítőképességét… De mivel a nők az 50-es évektől munkába álltak, az anya-gyermek viszony egyre rosszabb, ezért fogy a nép. E nyakatekert logikából épp csak az apák, a bölcsődék, az ovik, hovatovább a nagyszülők, a testvérek , a kortársak stb. hiányoznak, s úgy általában a szocializációs intézmények.

Egyébként mértéktartó és -adó demográfusok szerint a magyarországi népességcsökkenés fő oka nem is az alacsony termékenység, hanem a magas halandóság. (A többi európai országhoz mérten egyébként a magyar termékenység közepesen alacsony, viszont a halandóság az iszonyatosan magas.) De ilyen kicsinyes tényekkel Benda még véletlenül sem számol.

Azzal viszont akár is egyet érthetünk, hogy „fel kell erősíteni az iskolák személyiségformáló, nevelő funkcióját, gyermek- és családbaráttá kell alakítani az intézményeket”. Ez is milyen szépen hangzó mondat, szinte elsírjuk magunkat. De halkan azt kérdezzük, pont most, amikor a KDNP-s politikusok is a pedagógusokat szapulják, ezeket az überszuper ötleteket kormányon miért nem ők maguk valósítják meg?

Nincs is annál szebb, amikor Benda megállapítja, hogy az iskolában engedelmes tanulógépeket faragnak a diákokból – de hogy jön ide a népességfogyás? Hát úgy, hogy rossz az iskolák értékrendje, azok gyermek- és családellenesek, és az iskolarendszer kiterjesztésének az lett a hatása, hogy csökkent a gyerekszülési kedv. Egyetemet végzünk, aztán dolgozunk orrvérzésig – és már csajozni/pasizni sincs időnk, nemhogy családot alapítani és gyereket vállalni.

A kutató-politikus végkövetkeztetése: még 2-3 év, és ha mindez nem változik meg, végünk. Ezt az országot pont úgy tervezték meg az infrastruktúra szempontjából, az utaktól és hidaktól kezdve a falusi presszók és dohányboltok számáig, hogy itt tízmillió magyarnak kell élni, se nem többnek, se nem kevesebbnek. Ja, vagy úgy – akkor értjük, hogy miért épül ennyi stadion: hogy beférjen tízmillió ember, se több, se kevesebb.

Noha Benda számtalan interjúban magyarázta, hogy ő nem is szinglizik, félreértik, meg a gyerekvállalás nem pusztán a nők, az anyák kérdése, hanem a férfiaké is, könyvéből mégis valami más süt ki, hogy igazolhassa igazolhatatlan tézisét, hogy minden az anya-bébi érzelmi kapcsolaton áll vagy bukik. A rengetek statisztikai ábra, táblázat ugyan a tudományosság látszatát kelti (bár azok tendenciózusan kiválogatottak, hisz ellenpéldák sosincsenek), Benda rengeteg babás-kisgyerekes képpel illusztrálja a nem is tudjuk mit: hol síró-rívó kisgyereket, hol nevetőket, hol az iskolapadban szenvedő kölköket, hol az anyja kebelén nyugvó babát láthatunk.

Ezeknek, ugyebár, érzelmileg kéne megerősíteniük mondanivalójának igazságtartalmát. Bár hogy mit akar mondani, az nemigen derül ki – tanácsokból viszont akad bőven. Persze már önmagában véve is kérdés az, kinek a tankönyve ez – kik tanítanának ebből kiknek? Ha mi is adhatunk egy tanácsot: bővítse már ki alkoholista apák fényképeivel a galériáját, a családon belüli erőszak áldozatainak fotóival és még sorolhatnánk.

De legelőször is tisztázza a fogalmakat. A 179. oldalon (Célcsoportok és eszközök című fejezet) példákat sorol fel, mik lehetnének egyes élethelyzetek esetében a kitűzhető célok és megoldások. Rögvest az első a szinglikről szól – akik alatt nyilvánvalóan azokat érti, akik nem élnek párkapcsolatban, noha már ezerszer leírták, hogy nem az a szingli, aki egyedül él, de vágyik a társas létre, a párkapcsolatra, hanem aki úgy dönt, hogy egyedül akar élni, nem akar családot. Ennek ellenére – vagy épp ezért – Benda József csoportos tréningeken fejlesztené a személyiségüket, alkalmassá (?! – a  csúnyákból széppé varázsolná őket) tenné őket kapcsolatok kialakítására, de végül, ha másképp nem megy: „később randevúszervezés”.

Vagyis, írja korábban (35. o.), „a fiatalok jelentős része nem képes párkapcsolatot kialakítani”, és inkább kényszeredetten marad egyedül. Az anyagi helyzetről, a lakásviszonyokról egy szó sem esik, illetve a stabil munkahelyről sem, amire alapozni lehetne: „a gyerekek születése nem csak pénzügyi kérdés” – írja. Nem hát, csak nem mindegy, hogyan állítjuk ezt, egy legújabb nemzetközi kutatás Magyarország kapcsán például így fogalmaz: „a tartós párkapcsolat hiánya a leggyakoribb oka a gyermektelenségnek, de az egzisztenciális tényezők (saját lakás, stabil munkahely) is gyakran hátráltatják a gyerekvállalást.” (lásd: http://vs.hu/magazin/osszes/miert-szegyen-gyerektelennek-lenni-0215#!s8 )

Az ifjúságkutatások szerint meg a megkérdezett fiatalok problémáikként a munkanélküliséget, pénztelenséget emelik ki, nem pedig azt, hogy nincs módjukban ismerkedni – ahogy azt Benda állítja.

Gondolom, a randevúszervezés papokra, lelkészekre lenne bízva, mert a kötetben jónéhány bibliai idézet is befigyel, de olyan mélyenszántó közmondások is tagolják a passzusokat, minthogy „a baj nem jár egyedül”, „az a tiéd, amit megeszel”. Hogy mégsem kocsmai szinten mozgunk, azt a már említett statisztikai adatok tömkelege, a számos lábjegyzet, a hivatkozott irodalom mennyisége ellenpontozná, ám inkább az amerikai ultrakonzervatív térítőműsorok valamelyikében  érezhetjük magunkat az „istenes”, vallásos jellegű illusztrációk sokaságát látva.

De olyan tankönyv ez, mint amilyen a Biblia: az Ószövetség parancsait gyakran ütik az Újszövetségéi. Most akkor szeretet vagy bosszú? Ki a hibás, az anya, mert nem szereti eléggé gyerekét, mert dolgozik, vagy éppen a pedagógus? Kiről látja le Benda a leplet, amikor arról ír, hogy „A magyar iskolák többségében korlátozzák az élet legalapvetőbb megnyilvánulásait, így az önkéntes mozgást, beszédet, véleménynyilvánítást. A társas együttérzés, szolidaritás, bizalom kifejezése tilos. A kapcsolatok építése és ápolása az iskolák többségében még ma is illegalitásba kényszerül.

Különösen tiltott egymás megvédelmezése, bátorítása, támogatása, segítése…(Kiemelések az eredetiben. – 104. o.) Ha jól értem, itt saját gyermekének tapasztalataira támaszkodik – nincs is szebb, mint egy esetből általánosítani „a magyar iskolák többségére”. Mintha a pedagógusok most meg nem amiatt tüntetnének, mert a centralizációval minden szabadságtól megfosztják az iskolákat, tanulót és tanítót egyaránt, s túlterhelnek mindenkit.

Viszont ha Bendának igaza van, bűnvádi feljelentést kellene tennie, hiszen szerinte az iskola valójában börtön – márpedig oda csak bűncselekmények miatt zárják az embert, a diákokat meg senki sem ítélte el, és akkor a pedagógusok meg miért képzelik magukat smasszernak, akik önhatalmúlag fosszák meg a tanulókat emberi jogaiktól?

És innen tényleg elég nagy bakugrás kell oda, hogy egy oktatáskutató ennyire oktatásellenes legyen, főleg ha – mint említettük, a nőkről van szó, de másokról is. Valahová oda akar kilyukadni, hogy tulajdonképpen egyetemre járni is hülyeség. Itt kettős a stratégia: az egyetem azért rossz, mert az odajáró nők nem szülnek és karrieristákká válnak.

Ám szerzőnk, ha már a kapcsolatépítés nehézségeiről beszél, talán odapillanthatna a felsőoktatási intézményekre, amelyek szó szerint is melegágyai a szerelemnek avagy a szerelmi életnek. Ha meg a férfiakról van szó, egy lábjegyzetben (115. o.) a leggazdagabb amerikai vállalkozók példáját hozza fel, ti. Lawrence Ellison, az Oracle cég vezetőjének egy előadásából idéz, amit egyetemistáknak tartott, „felháborítva” őket azzal, hogy elmondta: lám, ő se fejezte be az egyetemet, kirúgták, most meg az ország második leggazdagabb az embere; Bill Gates, a leggazdagabb, szintén nem fejezte be az egyetemet, s a harmadik, Paul Allen is kibukott, meg a kilencedik is.

Hogy mit akar bizonyítani ezzel Benda, annak megfejtése Einsteneknek való feladat, mert itt az egyébként oly kárhoztatott anyagiasság válik valaminő példává. Viszont ha megnézzük, hogy Ellisonnak és Bill Gates-nek két-két gyereke van, és ha jól látom, Allennek meg egy se (bár ízléstelennek tartom, hogy családi életükben turkálok), ráadásul utóbbi jócskán visszaesett a listán, mindez azt bizonyítja, hogy a kőgazdag emberek sem feltétlenül vállalnak minimum kettőnél több gyermeket, márpedig családonként két gyerek nem elég a társadalom reprodukciójához.

De ezt kár ragozni. Benda „tankönyve” egy olyan mű, ami olyan kocsmai beszélgetéshez hasonlít, ahol intelligens, tájékozott emberek csevegnek a legkülönfélébb témákról, azok közelednek egymáshoz, de ahogy fogy az ital, úgy válik egyre zagyvábbá a diskurzus. Véletlenszerűen kerülnek elő az adatok, amik valamit vagy bizonyítanak, vagy sem, mert a következő mondat már úgyis valami tételes, vallási kinyilatkoztatás, vagy egy félbehagyott véleménymondat, és az egész úgy ér véget, mint amikor valaki az asztalra csap az öklével: „de hát nem megmondtam?!” És jöhet még egy túra, szeressük egymást, gyerekek.

Benda is megmondta. S idézzük fel a könyv hátoldalán lévő utolsó ajánlatát: „Tanuljon meg jobban szeretni!”

Ígérjük, megpróbáljuk. De nem ezt a könyvet.

 Szerbhorváth György

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszó munkáját havi 1000 forinttal! Függetlenségünk záloga a közösségi finanszírozás.

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom