Bezárás
Egyéb

A szétesett birodalom second hand ideje

A tavalyi irodalmi Nobel-díjas dokumentumregényéből talán többet tudunk meg a posztszovjet térségről, mint a történész- és egyéb szakmunkák, (ön))életrajzok sorából. Igazi horrorsztorik.

banner2_mozgo_2

 Szvetlana Alekszijevics: Elhordott múltjaink. Budapest, Európa Könyvkiadó, 2015. 598 oldal, 3990 Ft

A könyvnek egy hibája van, a magyar címe. Az eredeti ugyanis – a kötet 2013-ban jelent meg Moszkávban – így szól: Время секонд хэнд, azaz Second hand idők, s az angol kiadás címe is ez (Secondhand Time). Szerintem épp szellemes, kifejező cím, de a magyar már csak olyan, hogy majd ő megmagyarázza, miről van szó, már a címben.

Erre a legtipikusabb eset, amikor Albert Camus L’étranger (Az idegen) című regényének címét Közönyre fordították, mert az olvasó hülye, jelezni kell neki, hogy itt nem idegenről van szó, hanem egy közönyös ember a főhős, érted, ugye, mi a mű mondanivalója?

A belarusz (és nem belorusz), de oroszul író Szvetlana Alekszijevics, aki ráadásul Ukrajnában, Galíciában született, e könyvében ugyan akad egy ilyen mondat, hogy „Eljött a second hand idő. Az elhordott múltak ideje.” – és igen, rengeteg szó esik itt a szovjet múltról, a forradalomról, Sztálinról és a többi vezetőről, a múlt széthordásáról, elfeledéséről és hamis vagy kevésbé hamis felidézéséről, a szovjet idők értékeinek (már amit egyesek még most is annak tartanak) el-, szét- és hazalopásáról, mindannak elhordásáról a történelem szemétdombjára, ami megtörtént, de a second hand mégis kifejezőbb.

Mi persze rögtön a használt ruhák, cuccok boltjaira gondolunk, de az utalás itt többrétegű, és éppen arra vonatkozik, hogy a múlt nem lett elhordva teljesen, a kom-szoc rendszer a bőr alá is beivódott. Sőt, a posztszovjet térség lakóinak egy része mások levetett ruháiban jár(t) szó szerint is (különösen a 90-es években, meg akár ma mi, ká-ká-európaiak), de utal arra is, hogy a szovjet idők eszményei, értékei („…”-ben) még sokak fejében élnek, az edzőfelsők sosem kopnak ki teljesen. A múlt is kimoshatatlan, akár egy festékfolt a tréninggatyából.

A Nobel-díj ugyan fricska a putyinizmusnak – tudjuk ám mi, mi történik ma Oroszországban, üzenik. De ne gondoljunk itt kurzusregényre. Dokumentarista próza ez, az írónő jeles oknyomozó újságíró, többkötetes szerző, magyarul is olvasható több műve. Írt a Vörös Hadseregben szolgáló nők sorsáról, a csernobili katasztrófa által tönkretett sorsokról, az Afganisztánban elesett katonákról, olyan történelmi témákról, amelyek túlélőivel beszélgetett.

E könyve is e sorba illeszthető – húsz nagy fejezetben (meg két kisebben) – szólalnak meg azok, akik a Szovjetunióban születtek, aztán Gorbacsov után szembesültek a kapitalizmussal, az új önkényurakkal, Jelcinnel, Putyinnal, az oligarchák, a bűnözők, a pogromok világával. Akár hagyományosnak mondható életútinterjúknak is mondhatók, vagy olyan élettörténeteknek, amelyben például egy fiatal orosz fiú öngyilkosságát mesélik el. Erős a szovjetnosztalgia, sorra megjelennek a szovik, akik nem tudtak mit kezdeni az új világgal.

De Alekszijevics technikája bonyolultabb, egymásnak ellentmondó idézetek jelennek meg, sokszor azt sem tudjuk, ki a beszélő. Ki volt a jó vagy a rossz? Sztálin, Hruscsov, Brezsnyev, Gorbi – vagy akik utána jöttek? Hogyan válhatott a világbirodalom egy szétzüllött országgá, majd most újra egy (fél)nagyhatalommá? A középpontban az 1991-es puccs és az azt követő idők állnak, szinte a mai napig, azaz Putyinig.

De folyton visszaköszön a múlt. Mert anélkül érthetetlen a posztszovjet ember. Azért nem írok oroszt, pravoszlávot vagy épp kommunistának maradót, mert akadnak itt örmény, muzulmán stb. sztorik is, ezek különösen kemények. Csalódott emberek sora beszél, pedig többen a táborokat is megjárták, örülhetnének az új időknek… Vagy olyanok szólalnak meg (vagy róluk), akik épp a hatalom csúcsán ücsörögtek, vagy csak a helyi PB szintjén.

De miért kellett a rakétákat feláldozni a banánért, a farmerért? Kell-e a demokrácia, a szabadság, vagy ezzel úgysem tud mit kezdeni az orosz, sem egykor, sem máskor? S inkább kell a tekintélyelvű vezetés, a keménykezű hatalom, a cár? Mondani sem kell, mennyire aktuális kérdések ezek, az egykori szovjet térség nyugati határaitól innen is.

Az írónő azonban sehol sem moralizál – pár apró megjegyzést tesz csak, amikor alanya éppen sír, vagy amikor őt is érzelmi sokk éri. Mert mi másról is lehetne itt szó, mint a szegénységről, a munkanélküliségről, a kerékbe tört életekről, háborúkról, öngyilkosságokról, alkoholizmusról, a halálról. Olykor a szerelemről is, az kihagyhatatlan, s a szülő-gyerek szeretetről, de úgymond ebben sincs sok köszönet.

A szerző arra is ügyel, hogy ha már dokumentarista prózát szállít nekünk, hogy „egyszerűen csak” dokumentáljon – azaz a felütés szenvtelen, nem sokkolni akar bennünket a rémtörténetekkel, hanem körbejárni, mi a fene történt, miért és hogyan. Hogy az 1991-es békés és az 1993-as véres puccs (amikor Jelcin lövetett már) során ki miért ment ki tüntetni, s melyik oldalra, álltak a tankok elé, miben reménykedtek, hittek? Mert hát sokan hittek a szabadságban, vagy annak illúziójában, vagy óhajtották az ortodox kemény kezet.

Módszeréről így ír: „Szeretnék megmaradni hidegvérű történésznek, ahelyett, hogy a lánglelkemmel hivalkodom. Hadd ítéljen a történelemről az idő.”

Közvetlenül azonban rengeteg ítélet elhangzik, megkapja itt mindenki. A nagy- és kisemberek, a hatalomra törők és az otthon kuporgó alattvalók is, akik a főtitkár-atyuskák ideje után nem tudnak magukkal mit kezdeni, és még mindig Brodszkijt szavalják. Visszasírják azokat az időket, amikor semmi sem volt a boltokban, de mindenki könyvekről, a művészetekről beszélt.

Egy dolog, mi zajlott a Kremlben, megint másik, mi a konyhákban. Oda szorultak vissza a szovjet időkben, ott folyt az élet, ott ittak, vitatkoztak, ordítoztak egymással, ki-mi a jó, mi volt, minek kell jönnie. Lenint parafrazálva, a nagy kérdés: jobb akár egy disznóólban is élni, csak biztonság (hatalom) legyen? Ne pedig káosz, kiszámíthatatlanság? Dosztojevszkiji témák sora – valahol mindenki forradalmár, aztán Bibliával a kezében hal meg a legnagyobb komcsi is.

Ha valamiből, e könyvből kiválóan megismerhetjük a (poszt)szovjet emberek habitusát, mentalitását, túlélési stratégiáit, gondolkodásmódját (bár ezt is többes számban kell mondani). A nagy szláv lélekről, majd a kommunista forradalmárok világmegváltó, voltaképp vallásos szellemiségéről eddig is sokat olvashattunk, tudtunk (messzire sem kell menni utóbbiért, és ez nemcsak a balosokra igaz), de negyed évszázaddal a szocializmus bukása utána e visszaemlékezések révén a történet újabb rétegei bukkannak fel, pont úgy, ahogyan a régész fejti fel ásónyomonként a földet.

Mégis, a mentalitás kapcsán folyton ugyanazon motívumok bukkannak fel, ahogyan kifordulnak a csontok is.

Az egyik konyhai tereferén hangzik el: „…mi rabszolganép vagyunk. Szolgalelkű népség. Szolgavér! Nézz csak meg egy újoroszt… Bentleyből száll ki, potyog a zsebéből a pénz, de rabszolga. Egy hajcsár ül felettük, és ha rájuk mordul: ’Mindenki a helyére’, ezek ugranak.”

És amit mi már rég elfelejtettünk, már ha egyáltalán tudtunk róla: a birodalom peremállamaiban már a nyolcvanas végén összetűztek nemzeti-vallási alapon, ott voltak az örmények elleni azeri pogromok (Örményországból meg az azeriket zavarták ki), a tádzsikok lázadása az oroszok ellen. Míg pár éve békében éltek egymással, s nemcsak egymás mellett, oroszul kommunikálva, egy másodperc alatt kapott lángra számtalan tartomány (hogy Csecsenföldről most ne is szóljunk). A szovjet hadsereg bénán állt, az emberek újfent törzsi, vallási vonalon gyilkolászták egymást.

Az egyik legmegdöbbentőbb sztori arról az örmény lányról szól, aki a pogrom során fölmászott egy fára – onnan nézte végig családja leölését, szétdarabolását –, majd úgy szedték le az ágak közé lövöldözve, akár egy verebet. Oroszok és nem oroszok menekültek e déli, egykori szovjet tagköztársaságokból Moszkvába, Oroszországba, biztonságot remélve ott, de párialétbe kényszerültek máig.

Akinek volt érvényes útlevele – amibe anno beírták a nemzetiséget is – jó esetben elmenekült Nyugatra, Izraelbe. Nem tízezrekről, hanem milliókról beszélünk most, akikről még annyira sem vett tudomást senki, mint a most Európába menekülőkről – róluk legalább vita folyik, utálják avagy segítik őket, kvótáznak és népszavazást terveznek.

Szvetlana Alekszijevicsnek nincs szüksége kitalált történetekre. Biztos van fantáziája, de az abban mutatkozik meg, ahogyan megtalálja témáit, alanyait. Kész horror, nem kellenek ide az amerikai sztárírók bestsellerei… S még jó, hogy a humor sem hiányzik e hatszáz oldalról, régi és új vicceket sütnek el benne a megszólaltatottak, anekdotáznak, és reménykednek, hogy az élet szép.

 Szerbhorváth György

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszó munkáját havi 1000 forinttal! Függetlenségünk záloga a közösségi finanszírozás.

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom