„Kitanulom magam a házassági piacról” – avagy nők a (tudományos) csúcson

Beütöttem azt a szót, hogy „nő” a Bookline keresőjébe, s a véletlen sorrendben megjelent közel hatszáz tételt átrendeztem az eladott darabszám szerinti listába. Az derült ki, hogy elsősorban és mindenekelőtt olyan „nő” könyveket szeretünk, amelyeket pszichológusok írtak. Aztán fontos még a nő működése, mármint a női mivolt fiziológiája, kémiája, ilyesmi. A kezemben tartott könyv másmilyen.

 

 

Hargittai Magdolna: Nők a tudományban határok nélkül. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2015. 412 oldal, 4200 forint

Hargittai Magdolna akadémikus több mint hatvan a természettudományban sikeres női portrét rajzol meg. A kötet eredetileg az Oxford University Press gondozásában jelent meg angolul, amit gyorsan követett az Akadémiai Kiadó.

A szerzői szándék szerint a könyv három nagy fejezetre tagolódik. Az elsőben a tudós házaspárok nőtagjairól, a másodikban a „csúcsra” került tudós nőkről, a Nobel-díjasokról ír, illetve külön csokorba szedi az orosz, az indiai és a török kutatónőket, akikről alig tudunk valamit. Az oroszok esetében ez talán még a szocializmus negatív utóhatása, az utóbbiak esetében pedig azzal függ össze, hogy hagyományos női szerepeket őrző társadalmakban élnek. A harmadik csoportba azok kerültek, akik a tudományirányításban is szerepet vállaltak, különböző kulcspozíciókat töltöttek be.

A világ minden tájáról bemutatásra kerülnek olyan személyiségek, akik a legújabb korban jelentős teljesítményt nyújtottak, köztük olyanok is szép számmal, akiknek a nevét alig ismerjük, csak felfedezéseik jótékony hatásait élvezzük.

Eddig ez legfeljebb csak filológiai érdekesség. Az azonban már annál izgalmasabb, hogy egy olyan szerző, aki kiemelkedő teljesítményt nyújtva maga is tudományos pályán mozog, feleség egy szintén kutató férj mellett, családanya, vajon meglát-e mást is alanyai életében és munkásságában, minthogy szimpla életrajzokat gründoljon a könyvespolcról lekapható könyvekből. Az ember (lánya) kíváncsi arra is, hogy a tudósportrékban a nő mint alany vajon csak azért érdekes, amiért egy férfi a világhírű szakács szerepében, vagy létezik valamilyen egyéb izgalmas szempont is.

A vak véletlen műve, hogy ez a szakácspélda a könyv elolvasása előtt merült fel bennem, s nem csekély derültséggel bukkantam Yvonne Brill repülő- és űrmérnök kapcsán a következőkre: 2012-ben bekövetkezett halála után a New York Times megemlékezése szakácsnői képességeinek ecsetelésével kezdődött, s csak a második bekezdésben tértek rá tudósi kvalitásaira. Heves tiltakozásra a lap azonnal helyesbítést közölt.

A házaspárportrék szembetűnő közös eleme, hogy nincsen szabály. Hol a férjet ismerték el jobban – aki tisztában volt azzal, hogy élete párja nélkül a tudománya is kevesebb lenne –, hol a feleség volt a híresebb – és esetleg igazságtalannak tartotta ezt a hozzáállást –, hol pedig tévedésből diszkriminálták valamelyiküket. Az utóbbira példa a következő, nem egyedi eset.

A biokémikus Banga Ilonát 1952-ben értesítették, hogy Kossuth-díjat kapott, azonban nem fogadta el, mivel úgy vélte, hogy együtt dolgozott férjével, Baló József orvosbiológussal, eredményeik nem választhatók szét. A férjet valószínűleg véletlenül felejtették ki a díjazásból, ám a hibát akkor nem ismerték el. Három évvel később kapták meg együtt az elismerést.

„Édesanyám csodálatos háziasszony volt, nagy gondot fordított a táplálkozásomra és az öltözködésemre. […] Amikor kicsi voltam, mindenáron beszélgetni akartam az anyámmal. De amikor belefogtam a beszélgetésbe, nagyon gyorsan észrevettem a szemében az aggodalmat: rendesen fel vagyok-e öltözve, nem fázom-e, nem kellene-e még ennem. Ez örökre elvette a kedvem a háziasszonyoktól. […] Ezért soha eszembe sem jutott, hogy olyan nőt vegyek el, aki nem intellektuális partner.” (63. oldal)

A Nobel-díjasoknak alig több mint 5%-a volt nő. Életútjukból sajátos társadalmi körkép is kirajzolódik. A nők a II. világháború alatt olyan munkákat is elvállaltak, amire korábban alig volt példa. A háború után azonban a férfiak visszatértével ez a nagy szabadság legalább két évtizedre visszafejlődött. Azt sulykolták beléjük, hogy a nő feladata férjhez menni, gyereket szülni, gyereket nevelni. A dolgozó nő vagy rossz anya, vagy ha jó anya akar lenni, akkor pedig kiesik a munkapiacról.

A nőket persze nem akadályozta meg a család, vagy éppen annak hiánya, hogy nagyszerű felfedezéseket tegyenek az emberiség javára, noha még a hetvenes években is az a felfogás élt, hogy „a tudomány a »nagy emberek« dolga (és emberek alatt férfiakat értettek)”. Ma viszont örvendetesen egyre több nőt akarnak magas pozíciókba juttatni, ami „a társadalom evolúciójának a jele”. Örök tanulság, hogy az életet a szerencse, meg a szerencsétlenség is alakítja.

„[…] a házasság és az anyagság nagyon megváltoztatta az életét. De azt is tudja, hogy így sokkal többféle tapasztalatot, tudást szerzett, mintha egyhuzamban kutatott volna.”   (94. oldal)

Abszolút elfogult módon az orosz – pontosabban a szovjet és a mai orosz – kutatónőkről szóló részt különös érdeklődéssel olvastam. Gondoljunk bele, a Szovjetunióban, ahol mindenről, még a rezonanciaelméletről is a párt mondott verdiktet, annyira egyenlő volt mindenki, hogy nem is volt „nőkérdés” – nem volt „zsidókérdés” sem és még pár dolog –, „nem volt miről beszélni”.

A Szovjetunióból nehezen engedtek ki bárkit is külföldre – „a Nyugattal versenyeztek, miközben el voltak zárva tőle”. A szerző szerint mára javul a helyzet, „a téma lassan elveszti tabu jellegét”. Érdekes módon azonban a kutatók – nem nélkül – a Szovjetunióban nagyobb társadalmi megbecsülésnek örvendtek, mint a mai Oroszországban. A mai fiatal vállalkozni akar, nem kutatóintézetben dolgozni.

„Az élet nem érdekes volt, hanem nehéz.” (241. oldal)

„Az Ukrán Tudományos Akadémián ő volt az egyetlen női fizikus, sőt az egyetlen női rendes tag, és gyönyörű nőnek tartották (ami ma nem hangzik politikailag korrektnek, de amikor beszélgettünk róla, mindenki megemlítette ezt, és ő még a »politikai korrektség« előtt élt).” (255. oldal)

„Egyetlen gyengéjéről tudunk csak – sokat dohányzott. […] (a dohányzástól eltekintve) ma is példakép.” (257. oldal)

A milyen a nő mint főnök kérdésre laikusként úgy válaszolnék, hogy vannak kiszámíthatatlan hangulatingadozásai. Még ma is viszonylag kevesen kerülnek vezető pozícióba, pedig a szerző véleménye szerint tudnák, mihez kezdenének vezetőként, és ha kell, „pingvin”-t szerveznek – ahogy a svéd csillagász, Kerstin Fredga tette. A pingvinekhez hasonlóan, több család összefogott, s közösen, férjek és feleségek felváltva gondozták a kisgyerekeket „kollektív, szocialisztikus” üzemmódban. A sikeres ember megtalálja a megoldásokat, nem vár másokra.

Ugyancsak Kerstin Fredga receptje, hogy ha nőként nem látom a diszkriminációt, és nem viselkedem úgy, mintha diszkrimináció érne, „utána már nem ér diszkrimináció”. Persze az is diszkrimináció lehet, ha az ember feminista, s ezt valaki nem szívleli. Meg az is van, hogy mindenki ember, s van, amikor az ember feladja, amikor úgy érzi „teljesen kiürül”.

Az egyenjogúságnak vannak fokozatai. Prof. Dr. Ő királyi felsége Chulahorn Mahidol hercegnő, kémiaprofesszor, kutatóintézeti elnök hazájában. Thaiföldön a szerző és férje tanúja volt annak, amint egy szintén tekintélyes kémiaprofesszor-asszony térden csúszva járult a hercegnő elé, és ugyanúgy távozott a teremből, ügyelve arra, hogy véletlenül se fordítson hátat a magas méltóságnak.

„[…] egész egyszerűen be kellett bizonyítanom, hogy mindenkinél – minden férfinál és nőnél – alkalmasabb vagyok erre a munkára.” (301. oldal)

„A New York Times szerint ön feminista és liberális!” „Teljesen elképedtem, amikor rájöttem, hogy […] szégyenkeznem kellene a feminista felfogásom miatt […]” (361. oldal)

A portrék terjedelme egy oldaltól néhány oldalig terjed. Néha unalmas olvasmány, de ha egy pillanatig nem figyelek, rögtön vissza kell lapozni, mert lemaradtam valami izgalmasról. Szóval nem regény, amit falni lehet, de tiszta olvasmány. Kincsek a fotóillusztrációk – kisebb részben archív fotók, illetve az érintettek családi albumából valók, nagyobb részben a szerző vagy férje készítette azokat.

Dokumentáris érték, hogy a szerző személyesen beszélgetett minden tudósnővel, egyes esetekben családtagjaiktól szerzett információkat, saját környezetükben találkozott alanyaival. És még egy igen hasznos elem – a felfedezéseknek a hétköznapi ember nyelvére lefordításával válik bárki számára emészthető olvasmánnyá az igényes kiállítású könyv.

Fedinec Csilla

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszó munkáját havi 1000 forinttal! Függetlenségünk záloga a közösségi finanszírozás.