Bezárás
Egyéb

Nem énnek való vidék – betekintés egy diktatúra mindennapi túlélési technikáiba

“Szomszéd jelentett a szomszédról, gyerekek kémkedtek gyerekek után, munkatársak figyelték egymást, a tömbmegbízott, vagyis a bandzsang pedig szervezett figyelőrendszer segítségével felügyelte a háztömbben lakó összes családot…A besúgók gyakran kiegészítő élelmiszer-fejadagot kaptak a munkájukért.” Egy könyv, amely betekintést nyújt egy diktatúra mindennapi túlélési technikáiba.

tamogatoi_rontgen_jav2

Hyeonseo Lee és David John: A lány hét névvel. Szökésem Észak-Koreából. Budapest, Libri, 2015. 3990 Ft.

Észak-Korea a világ legelzártabb és egyben valószínűleg legszörnyűbb országa, amely főleg atomrakéta-kísérletekről és kivégzésekről szóló hírekkel hallat magáról. A magyar olvasó az utóbbi kb. két évtizedben néhány könyvből bővebb információkat is szerezhetett a világ utolsó sztálinista diktatúrájáról. Kim Hjonhi: Kémek iskolája című, 1993-as thrillerjéből azt, hogyan vált egy dél-koreai repülőgép 1987-es, 245 ember halálát követelő felrobbantásának egyik észak-koreai elkövetőjéből, egy fiatal ügynöknőből az őt halálra ítélő, majd neki megkegyelmező Dél-Korea lojális, vallásossá vált polgára. A könyvből az is kiderül: éppen az istenhit volt Kim Hjonhi számára kezdetben a legkevésbé megemészthető, hiszen – úgymond – a hívők istene láthatatlan, de Kim Ir Szen elvtárs látható, tehát létezik, ezért őt kell imádni!

Suki Kim dél-koreai származású amerikai szerző – egy ideig angolt taníthatott Északon – Nélküled mi sem vagyunk (2015) című műve arról tudósít, hogy ebben az országban mindenki fél és hazudik; az egyetemista fiúknak folyton a háború, az ölés, a hősszerep betöltése jár az eszében; esszét írni azonban egyikük sem képes, mert csak kinyilatkoztatni tudnak, érvelni nem. Ezek olvasmányos, jól megírt könyvek, de egy gleichschaltolt, a Nagy Testvér által dróton rángatott társadalom némileg sztereotip, a totalitarizmuselméletek közhelyeit idéző képét vetítik elénk – Kim Hjonhié azért, mert az agymosott, rendszerhívő fanatikusból 180 fokos fordulattal vad antikommunista lett, Suki Kimé pedig azért, mert külföldiként csak nagyon keveset láthatott az országból.

Differenciáltabb és elmélyültebb elemzések olvashatók Csoma Mózes műveiben (Korea. Egy nemzet, két ország – a közös gyökerektől, 2013; Diszkózene a Kvangbok sugárúton. Észak-Korea a rendszerváltozások évében, 2014). Ezek rávilágítanak  például arra, hogy az elzárkózásnak, a rideg központosításnak, a militarizmusnak milyen gyökerei vannak a koreai történelemben: a középkorban az ún. Remetekirályság, a második világháború előtt pedig a japánok által megszállt kínai Patyomkin-bábállam, Mandzsukuo (a szintén japánok által megszállt Korea számos polgára dolgozott ott) szolgálhatott modellül. Műfajuk miatt azonban – történészi szakmunkák – a hétköznapokról csak kevésbé érzékletes képet nyújthatnak.

Éppen ezt a hiátust tölti be Hyeonseo Lee könyve. Az észak-koreai diáklány elképesztő kalandok sorozatán keresztül szökött el otthonról Kínába, majd Dél-Koreába, míg végül az USÁ-ban kötött ki. (A könyv egyetlen hibája, hogy – vélhetően a társszerzőként feltüntetett David John jóvoltából – túlságosan kalandregényszerűen van megírva: a szökevényt újra meg újra elfogják, aztán bámulatos módon kiszabadul, de amikor már-már végleg révbe érne, ismét elkapják, és így tovább …) A szökést megelőző éveiről szóló részből viszont többet tudunk meg egy titokzatos és félelmetes világ fenomenológiájáról és etnometodológiájáról, mint a korábbi beszámolókból.

Ez azért lehetséges, mert a szerző először Kínába szökött, tehát nem hazájával ellenséges országba. Ezért az észak-koreaiból kínaivá, aztán dél-koreaivá, végül amerikaivá alakulásának folyamata – a könyv címe ellenére – inkább evolúció, mintsem reszocializációk, személyiségcserék sorozata. Hyeonseo Lee már otthonról is egy olyan városból, Hjeszanból disszidál, amely a kínai határ mellett fekszik, és csempészközpont. Ez teszi képessé arra, hogy bemutassa az észak-koreai kasztrendszer mellett az azt időnként elviselhetőbbé tevő fekete gazdaság működését is. Ez a könyv legfőbb erénye; ez teszi a legjobb művé, amit valaha a KNDK-ról olvastam. (Tegyük hozzá: amiről ír, az az 1998-ig terjedő időszakra érvényes.)

A kommunista ideológia ellenére – ha jobban belegondolunk: annak következményeként – e rezsimben 51 kaszt, és így bonyolultabb hierarchia alakult ki, mint a feudális Koreában. A szongbun-rendszer a politikai lojalitás, illetve a korábbi politikai érdemek alapján jutalmaz és büntet, örökletes alapon. Vannak „rendszerhűek”, „ingadozók” és „ellenségek” (vö. szegényparasztok, ingadozó középparasztok és kulákok) aszerint, hogy ki mit csinált 1948 előtt, akkor és utána. Ehhez párosul a besúgórendszer, amely a minden lakásban kikapcsolhatatlan hangszórón ukázokat harsogó bandzsangon, a tömbbizalmin alapszik, de úgyis mindenki mindenkit megfigyel, ehhez még a Bowibura, a titkosrendőrségre sincs szükség.

Az előkelőbb kasztokhoz tartozás, tehát az „első társadalomban” betöltött magasabb státusz éppen a „második társadalomba” való bekapcsolódás esélyeit növeli, de az alsóbb néposztályok is csak az utóbbira támaszkodhatnak – szinte Zsille Zoltán szamizdatos műveire emlékeztető módon. Lássunk néhány példát. Az utcát piros karszalagos önkéntesek járják, hogy ellenőrizzék, nem felejtette-e el valaki kitűzni a legfőbb pártvezért ábrázoló jelvényt, de akinek van elég pénze, lefizetheti őket. Az öngyilkosság lázadásnak és ezért főbenjáró bűnnek számít, amiért az áldozat gyerekei bűnhődnek azzal, hogy a szongbunban lejjebb sorolódnak, de aki megkeni az orvost, hogy hamisítsa meg a halotti bizonyítványt, mentesülhet ettől. Hasonlóképpen az éjszaka császárai többnyire rendőrök, mert a korrupcióból ők gazdagodhatnak meg a leginkább.

Más túlélési és megbirkózási technikák is vannak, amelyek egyfajta passzív rezisztenciát tesznek lehetővé. A hatóságok tiltják az egykori lengyel piachoz hasonló, nyomorúságos árudák működését, de azok kiirthatatlanok. Akinek van televíziója, az a kínai tévében látható reklámokban látható fogyasztási cikkekről ábrándozhat. A jégnek nevezett metamfetamint szinte mindenki használja. Párttagok is járnak jósnőhöz. A nagy pártvezetők temetésén kötelező, hisztérikus zokogást úgy lehet imitálni, hogy az ember jól megköpködi a tenyerét, és fellocsolja az arcára. A kritika-önkritika félórák előtt a barátok megbeszélik, ki mivel vádolja majd a másikat. A Bowibu által a központból elrendelt kampányok – a mindennapos, szüntelen besúgáshoz képest – nem veszélyesek: egyszerűen el lehet előlük bújni.

A második gazdaság éppen az 1994-98-as éhínség idején jutott a leginkább érvényre: az élelmesek ekkor gazdagodhattak meg igazán, kihasználva, hogy az országban ekkor felbomlott az első társadalom rendje – de a kasztrendszer is ekkor volt a legkegyetlenebb. Kijelöltek egy tartományt, amelyet beáldoztak, azaz az ellátását teljesen beszüntették, Phenjan viszont az egészből nem érzett semmit. A főváros privilegizáltsága másfelől abban is megmutatkozik, hogy ott – persze, titokban – pornófilmeket forgatnak, és plasztikai műtéteket végeznek (Csoma Mózes 2013-as könyve szerint az elit westernizáltsága Kim Dzsong Un alatt csak fokozódott). Ez mintha Kalmár Melinda 2014-es könyvét (Történelmi galaxisok vonzásában) igazolná: a legvéreskezűbb, legparanoidabb zsarnokság is kénytelen nyitni egy kicsit kifelé, hogy titkosszolgálata információkhoz, hadserege modern fegyverekhez, elitje pedig luxuscikkekhez jusson, ez pedig fellazíthatja, ahogy ezzel fenyeget a második gazdaság is.

A fő kérdés: hogyan maradhatott fenn egy országban a sztálinizmus hét évtizeden át, amikor utoljára Pol Poték példájából azt tanulhattuk, hogy előbb-utóbb önmagát számolja fel? Nos, a könyvből kivehetően itt nem is a fekete gazdaság a fő ok, hanem az, hogy a szongbunban csak lesüllyedni lehet, de felemelkedni nem – ez pedig stabilizálja az egész szisztémát, amelyet a szüntelen cirkuláris mobilitás aláaknázna. Így az elitben időnként jelentkező Kína-barát reformerekkel le lehet számolni, mert nem képesek az alulról feltörekvő rétegekkel szövetkezni – nincsenek az alsópapsághoz vagy az 1989 előtti reformkörösökhöz hasonló csoportok.

A status quo reprodukciójához természetesen szükséges a hierarchiának az ősök konfuciánus tiszteletére épülő, évszázados hagyományokra épülő tisztelete is, amely az istenkirályságot is legitimálja. És kell hozzá a besúgórendszer is, amely minden más mai és volt kommunista országnál nagyobb méretekben fonja keresztül-kasul a társadalmat, valamint a történelemben szinte példátlan méretű elzárkózás, amely megakadályozza, hogy bárkinek is reális képe lehessen arról, mi van külföldön – és ezáltal rádöbbenhessen, micsoda agymosás áldozata.

Bár a szerző hazájában maga is a feketepiac egyfajta relatív haszonélvezője volt, éppen Nyugaton, a saját bőrén érezte meg a leginkább: a sztálinista politikai szocializáció olyan szer, amelyről nehéz lejönni. Külön reveláció volt számára, amikor először találkozott egy amerikai személyében „szabadon gondolkodó, jó humorú, kétkedő emberrel, aki semmit se vett készpénznek”, ugyanakkor meg tudott bízni másokban. Otthon hozott, szélsőségesen alacsony bizalomszintje a disszidálás után paradox módon csak fokozódott, mert menekült lévén még többet kellett hazudnia, mint otthon.

És az volt neki a legnehezebb, hogy leszokjon a szüntelen sértődésről, a túl goromba vitatkozásról, és képessé váljon a felelősségvállalásra is. Mindkettő a kritika-önkritika félórák terméke, ugyanis ekkor kötelező volt durván bírálni saját magát és másokat is, nehogy az éberség hiányának vádja érhesse. Ekkor ivódott belé, hogy az őt ért kritikát támadásnak vegye (elvégre akár kivégzés is lehetett a következménye!), önkritikára pedig csak külső kényszer hatására vállalkozzék.

Magyarországon csak néhány évig volt sztálinizmus – mégis ezek a könyvnek ama részei, ahol a magyar olvasó a leginkább ismerhet magára.

Balog Iván

Ha tetszett a cikk

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi 1000 forinttal!

Adj 1%-ot az Átlátszónak, hogy megtudd, mire megy el az adód 99%-a!

Függetlenségünk záloga a közösségi finanszírozás.

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom