Csoportkép, magányos feltalálókkal – hackerek, zsenik és geekek a digitális forradalomban

Hogy ki találta ki a számítógépet, az internetet, a webet? Alighanem kevesen tippelnének Lord Byron, a költő lányára, Ada Lovelace-re – még ha ez kissé túlzás is.

 

 

Walter Isaacson: Innovátorok – Hogyan indította el egy csapat hacker, zseni és geek a digitális forradalmat? Budapest, HVG Könyvek, 2015. 564 oldal

A bohém forradalmár, majdnem hősi halott angol költő egyedüli törvényes lányát ugyan sohasem láthatta (felesége gyors’ otthagyta), ám Ada a 19. században nő létére atipikus módon (bár ez idővel egyre kevésbé lett különleges) matematikával foglalkozott, s hasonszőrű csodabogár tudósokkal elmélkedett, mint Charles Baggage. Apja kezdetben még a gépromboló szövőszékeseket, a ludditákat is támogatta. Lánya már géppárti volt, és számos kortársával azon morfondírozott, vajon lehetséges-e egy olyan gép megalkotása, amely úgy gondolkodik, mint az ember?

Végül jómaga nem fedezett fel semmit, nem épített gépet, róla is alig hallott valaki, de száz évvel később, a 20. század elején számos zseni merített ihletet felvetéseiből. Isaacson épp a számosságra helyezi a hangsúlyt, olyan értelemben, hogy egy ember nem fedezett fel semmit (a Twitter kiagyalói ma is vitáznak arról, melyikük találta fel azt…) Könyvében sorra veszi azokat a tudósokat, akikhez a digitális forradalom kirobbanása köthető.

Talán száznál is több ember élettörténetét ismerhetjük meg, származásuk, családjuk, iskoláztatásuk, az apró felfedezések hátterét, a véletleneket, a hirtelen megvilágosodásokat, a végtelen, alvás nélkül egybefonódó munkanapokat, a hasonló érdeklődésűek együttműködésének kialakulását, a cégalakításokat, a szabadalmak körüli pereket, egyesek meggazdagodását, mások altruizmusát. Hol különc, hol teljesen normális felfedezőkről olvashatunk anekdotákat, emiatt szórakoztató is a könyv azokról az emberekről, akiknek a számológépeket, a komputereket, a programozást, a tranzisztort, a mikrochipet, a videójátékokat, az internetet, a személyi számítógépet, a szoftvereket, az onlájnt, a webet, a wikit és sok minden mást köszönhetjük.

A szerző kiindulópontja nem eredeti, de ez nem hiba. Közkedvelt elmélet már, hogy világunkat, illetve a tudomány és a technika fejlődését alapjáraton igen, de hosszú távon nem a newtonok, einsteinek, neumannok, turingok, jobsok, gatesek határozzák meg, noha nélkülük meg sem történhetne. De mire minden felfedezésből, találmányból konkrétum lesz, ahhoz az kell, hogy ők maguk ne zárkózzanak el ötleteikkel elefántcsonttornyukban, hanem ők maguk másoktól merítsenek, illetve gondolataikat megosszák másokkal, s ha kell, változtassanak.

A csapatmunka a leglényegesebb, névtelenek ezrei állnak minden olyan kütyü mögött, melyet ma oly magától értetődő módon használunk. Lásd erről például James Surowiecki  A tömegek bölcsessége című könyvét, amiben amellett érvel, hogy a többség mindig okosabbnak bizonyul végül, mint az egyén, a kollektív tudat meghatározó, és a jó döntések kulcsa nem az, hogy mi magunk találunk meg minden megoldást, hanem azokat az embereket vadásszuk le, akik együtt erre képesek lesznek.

Surowiecki ugyan elsősorban a szervezésre érti ezt, de Isaacson sem halad más nyomvonalon. Korántsem új téma ez, átszövi a 20. századot, hatalmas tudománytörténeti és -filozófiai viták zajlottak. Az egyik paradigma a Thomas Kuhn-i a tudományos forradalmak szerkezetéről, miszerint mindig egy gyökeresen új sejtés nyomán alakul ki az új paradigma, ezek meg vetélkednek egymással. A másik véglet szerint, leegyszerűsítve, a tudósok egymás vállán állnak, az utódok semmire sem mennének az elődök nélkül.

Isaacson nem tudományfilozófus, a Time főszerkesztője, majd a CNN elnöke volt, életrajzot írt Steve Jobsról, Einsteinről, kötete pedig számtalan minibiográfia ötvözete; az ötletek, cégek, konfliktusok, együttműködések története. Hol az átlagolvasót célozza meg, akit érdekelnek a pletyók (amelyeken a gyakran nézhetetlen internet- és számtech-gurukról szóló filmek alapulnak), hol mélyebbre ás, amiből viszont a matematikához, a technikához nem konyító olvasó egy kukkot sem ért meg. Ilyenkor bátran lehet lapozni.

Szóval, akad itt mindenféle zseni, különc, félőrült, de tudatos, akaratos, céltudatos, ám gyakran elviselhetetlen, agresszív feltaláló, tudós, akiből aztán ragyogó menedzser és milliárdos üzletember lesz. Hogy ki viszi előrébb a világot, e kérdésben a szerző nem foglal állást, illetve úgy, hogy mindenki számít: egyaránt az egyötletes zseni, a névtelen hackerek, a mindenki által ismert nagy nevek. De hogy én most itt pötyögök, a kedves olvasó meg a neten olvassa ezt, az a háborús válságoknak is köszönhető, mert mindig a hadseregek jártak élen a kutatások finanszírozásában. A II. világháborúban például az dobta meg az ügyet, hogy a tüzérség számára kellett gyorsabban kiszámolni a lövedékek röppályáját.

Az is kiderül, hogy már a harmincas évektől vadászták az egyetemek, kutatóintézetek a matematikus nőket – arra jónak tartották őket, hogy a legegyszerűbb, mechanikus számításokkal foglalkozzanak (vö. gépírónő-effektus). A háború alatt azonban kiderült, hogy sokkal nagyobb szerepük lehet, sőt, lett is. Nevük az idők homályába vész, de ha ehhez hozzáadjuk Ada Lovelace úttörő szerepét, rögtön bedől a sztereotípia, hogy a komputer, az internet, a web kitalálói és működtetői egykor és ma is a szemüveges, kockásinges, pizzazabáló, minden más témában járatlan, udvarolni sem tudó legények. Lehet, hogy az alsóbb szinteken ma rengeteg ilyen alak dolgozik, de a kötet – az alcím ellenére – főszereplői korántsem geek-ek, azaz kockafejű stréberek, akik álló nap egy problémán gondolkodtak.  A programozás úttörője egyébként Grace Hopper volt, egy haditengerészeti tiszt…

A cím, az Innovátorok meg inkább épp arra utal, hogy különösen érdekes emberekkel állunk szemben. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a filmipar akár egymásnak ellentmondó módon dolgozza fel egy-egy ember történetét, mint például az Enigma-feltörő Alan Turingét, aki hol homoszexuális (az volt, emiatt kasztráltatta kémiai úton voltaképp a brit állam a világháború után), hol meg nem is ő töri fel a kódot, de ha igen, hősszerelmes. Ezek az emberek nemcsak a populáris kultúra totális kialakulásához, szétterjedéséhez, vagyis ahhoz járultak hozzá, hogy minden mindenki rendelkezésére álljon egy gombnyomásra, de maguk is a szórakoztatóipar szereplőivé váltak.

Akadnak kulcsfontosságú magyar aktorai is a sztorinak, így persze Neumann János, vagy a minap elhunyt Intel-társalapító, Andrew Grove, aki Budapesten látta meg a napvilágot Gróf András néven, és 1956-ban emigrált. Íme, a „Jézus magyar volt” hívőknek egy újabb bizonyíték arra, hogy nélkülünk aztán semmi sem létezne (spongyát rá, hogy Neumann és Grove is zsidó származású), de ha ma megkérdeznénk az első szembe jövő informatikust, hogy a proci kinek, kiknek a nevéhez is fűzhető, aligha említené Gróf nevét (én sem).

Amúgy az inkvizítor volt a beceneve, és ha mellette még Jobsra vagy Elon Musk munkatempójára és vezetési módszerére gondolunk, nem nehéz elkönyvelni, hogy ma korántsem oly kedélyes közeg ez, mint volt Ada idejében. Grove antikommunista volt, üldözték a nácik, a komcsik, nem csoda hát, hogy a hidegháború idejében ő is mit tartott fontosnak – az iparág fejlődését nem a spontán kreativitás, lelkesedés vitte csupán előre, hanem „egyszerűen” a félelem az atomháborútól. Így az internet egyik lényege, ti. hogy nincs egy központja, innen eredeztethető: ha megszámlálhatatlanul sok centrum van, akkor nincs is központ, tehát ha x számút megsemmisítenek, attól a kommunikáció nem áll le, lesz információnk arról, hogy az ellenség kilőtte-e már rakétáit.

Azon meg el lehet merengeni, hogy az alcímben használt kifejezés, a digitális forradalom mitől forradalom? A tudósok jó része konform ember volt, nem forradalmár, mert az innováció, az újítás nem revolúciót jelent. Ha életmódjukat nézzük, az ötvenes évektől ugyan lázadó egyének jártak az élen, hippik, akik drogoznak, de Isaacson úgy beszél forradalomról, hogy végig egy folyamatról beszél, egymást heurisztikusan vagy éppen logikusan követő események soráról. Úgyhogy inkább használhatnánk akkor minderre a Trockij-féle permanens forradalom kifejezést.

Amit aztán Mao is megvalósított a kulturális forradalom során (láttuk, mi lett belőle), és e szóösszetétel ma a magyar politikában, közéletben is közkedvelt – éppen csak nem mondunk vele semmit. A revolúció szó viszont, ugye, milyen jól hangzik: ki nem akart életében forradalmár lenni, meg- és ledönteni bármit? Csak itt másról van szó, éppen azokról a különleges, gyakran összeférhetetlen emberekről, akik mégis együtt tudtak működni, és nem bankot rabolva igyekeztek eszméik megvalósításához pénzt szerezni, mint mondjuk Sztálin, hanem befektetőket kerestek.

A könyv másik problémája, hogy kifejezetten angolszász-centrikus. Britek, amerikaiak, illetve az USA-ba vándoroltak a főhősök. Kifejezetten érdekes lenne egy ehhez hasonló könyvet olvasni arról, hogyan alakult a számítástechnika sorsa a vasfüggönyön túl (egy Széles Gábor életrajz nagyon feldobná ezt, vö. Cocom-lista), és azt sem hiszem, hogy a szovjetek mindent a kémektől tudtak meg, ahogyan talán a mai Kínában sem minden lekoppintott. Arrafelé is akadnak innovátorok – ha másban nem, a spionkodásban és a másolásban.

Szerbhorváth György

Ha tetszett a cikk

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi 1000 forinttal!

Adj 1%-ot az Átlátszónak, hogy megtudd, mire megy el az adód 99%-a!

Függetlenségünk záloga a közösségi finanszírozás.