Bezárás
Egyéb

Ateista üzenet a síron túlról: odaát nincsen semmi – Tomi Lapid élete

Izraelről a leggyakrabban bevillanó sztereotip képek: szakállas ortodox zsidók a Siratófalnál, illetve, hogy szombaton megáll az élet a teljes országban. Bigott telepesek, mint az izraeli-palesztin rendezés egyik legfőbb gátja. Al-Aksza-mecset, a Születés Temploma, a kis Jézus. Egymással véres csatát folytató, egymást kizáró hitek gyülekezőhelye. Tomi Lapid pályafutása élő cáfolata a fenti kliséhalmaznak.

keepcalmsame2

A Holokauszt-túlélőből lett újságíró, aztán liberális pártelnök és miniszter nem sűrűn járt zsinagógába. “Izrael leghírhedtebb ateistája voltam, az ortodoxok legelkeseredettebb ellenfele, ugyanakkor magamban képviseltem – remélem, híven – az egész zsidó sorsot.” – ezzel a mondattal indul a politikus fia, Jáir Lapid által apja halála után írt életrajz, amely egyes szám első személyben meséli el – innen a cím – az apa életútját.  (I. m. 5.o.) S vannak még ennél húzósabb dolgok is a tabukat, illemszabályokat, dogmákat – finoman szólva – nemigen respektáló kötetben. Amit érdemes végigolvasni annak, aki nem antiszemita vagy filoszemita sztereotípiákból szeretné Izrael politika-, és sajtótörténetét megismerni.

Jáir Lapid: Síron túli emlékeim. Tomi Lapid története. Múlt és Jövő Könyvek. Budapest., 2012. 374.o.

A temetése sem volt hétköznapi. Mivel Izraelben (akárcsak sok más országban) többnyire még azok is egyházi temetést kérnek, akik életükben nemigen gyakorolták vallásukat. “Képzelhetik, mekkora csalódást okozott nekik, amikor a kaddis helyett Frank Sinatra My Way című dala csendült fel.” –  nevet vissza ránk a sírból Lapid. (8.o.) Akinek egyébként a kedvence haláláig a magyar konyha volt. “Abból a felismerésből, hogy valaki utolsó a fajtájából, nem származik semmilyen tanulság. Esetemben ez csak annak a bizonyítéka, hogy az istentagadás és a töltött káposzta kombinációja hosszú élet biztosítéka.” – mondja. (9.o.) (S köztudomású, miszerint a fenti ételt sertéshúsból csinálják.)

Lapid azonban ennél sokkal durvábban üzent hadat a vallási tabuknak. “- Ha nem hiszel Istenben – kiáltotta felém valamelyik Popolitika televíziós vitaműsor alatt egy ultravallásos fontoskodó -, akkor ki által vagy te zsidó? – Hitler által – kiáltottam vissza. Hirtelen szokatlan csend támadt a stúdióban.” (23.o.) Valóban, a legtöbb, ősei hitét nem gyakorló asszimiláns zsidóból csupán az antiszemitizmus tudta kicsiholni eredeti identitását. Lapid könyvétől függetlenül is létező probléma, hogy Izrael és a zsidó diaszpóra főáramának azonosságpolitikája rendszerint vallási alapú, mely szükségképpen kirekesztő, ugyanis az ateisták és agnosztikusok nem férnek bele.

Találóan mutat rá erre a Mazsihisz esetén a Beszélőben Révész Sándor, kifogásolva azt, hogy “…a magyarországi zsidóság, mi több, a zsidóként üldözött magyarországiak általános képviselőjeként kívánják megjeleníteni és működtetni a Mazsihiszt. Egy egyházat! (Ha már zsidó létükre elfogadják és magukra alkalmazzák ezt a keresztény fogalmat.) A zsidó felekezeti szerveződések egyikét. A legnagyobbikát persze, de hát a római katolikus egyház is a legnagyobb a keresztény felekezetek közül, többször akkora, mint a többi együttvéve. De mégis, minő gyalázata lenne az a magyarországi demokráciának, ha a római katolikus egyház úgy viselkedne, mint a Mazsihisz, igényt tartana nem csupán valamennyi keresztény képviseletére, de még azokéra is, akik csupán keresztény felmenőktől származnak?! Hogy fel lenne ettől velem együtt háborodva, és milyen jogosan azok jelentős része, akik most izgatottan nyüzsögnek a Mazsihisz körül!”

Lapid pedig – fia könyvének tanúsága alapján – soha nem habozott “beszólni” a zsidó bigottaknak. “S miután kifogynak az összes érvből, Istenben bíznak. Nem ajánlanám, hogy az Izrael fennállásával és jövőjével kapcsolatos dolgokat Istenre bízzuk.” – eleveníti fel apja iróniáját – egy beszédéből idézve – a szerző a posztumusz memoár lapjain. (340.o.)

Lapid a kötetben határozottan antiklerikális és szekuláris közszereplőként jelenik meg. “Szerintük nekünk, vallástalanoknak hagynunk kellene, hogy ők szabhassák meg, ki a zsidó és ki nem. Hát nem: vagyok olyan zsidó, mint bármelyik Bné Brákban lakó rabbi, aki tucatjával neveli fel a gyerekeit, akik nem találják meg Kínát a térképen, nem tudják kezelni a számítógépet, nem mennek katonának, elnyomják az asszonyaikat és az én adómból élnek.” – kritizálja a hívők izraeli privilégiumait Lapid. (290.o.)  Véleményének kimondásában nem gátolja a hívők bírálatát oly sokaknál leblokkoló szégyenlős tapintat vagy finomkodás. “A vallásosok csak addig hajlandók a demokrácia nevű játékot játszani, amíg az ő érdekeiket szolgálja. Amint fordul a kocka, fütyülnek rá.” – véli (291.o.)

S halála pillanatáig ragaszkodott ateizmusához. Pedig egy ateistának legalább akkora próbatétel a haldoklás során a megtérés kísértése, akár egy fájdalmas és gyógyíthatatlan betegségben agonizáló bigott vallásosnak az eutanázia lehetősége. Halála közeledtéig senki nem tudhatja, a félelem és a betegség okán módosult lelkiállapotban nem tesz-e magáévá olyan dolgokat, amelyeket egészségesen még visszautasított?

Az, hogy az élet után nincs semmi, csak a felbomló test és az örökre kihunyó tudat, meglehetősen rémisztő lehet. Éppúgy, mint egy hívő számára az, mikor a hónapokig tartó gyötrelmek után már áhítja a kegyes halált. Lapidot persze felkeresték a rabbik utolsó napjaiban. De elutasította őket.

“Két okból mondtam nemet: az első, mert tudtam, mekkora örömünnepet csapnak a vallásosok, ha kitudódik. A második – és ez a fontosabb -, mert nem voltam hajlandó élve megadni magam a bennem lakozó ősi félelmeknek most, és a halálom után sem. Isten csak egy gyerekmese, amit az emberek azért találtak ki, hogy ne féljenek olyan megnyilvánulásoktól, melyekre nem találtak magyarázatot. Én nem féltem, tehát nem szorultam rá.” (368.o.)

E recenzió szerzője nem titkolja, hogy mennyire imponál neki Lapid utolsó napja. Miként azt sem, hogy ő szintén valahogy így szeretne kitartani a halálos ágyán az ateizmusa mellett.

Ennél jobban már csak az tetszik, hogy az emlékező fiú nem próbálja meg leplezni, vagy takargatni apja általánosító előítéleteit. Tomi Lapid eléggé utált bennünket, magyarokat. A Vészkorszakot hazánkban élte meg, ami nem tett jót a megítélésünknek. “A mai napig nem értem, honnan vették a magyarok – akik a háború vége felé ugyanolyan kiéhezettek, koszosak és rémültek voltak, mint mi – az energiát, hogy továbbra is üldözzék a zsidókat.” – foglalja össze apja szájába adva a rólunk alkotott véleményt a szerző. (41-42.o.)

“Én nagyon szeretem a magyar kultúrát, a költőiket, a szalámijukat, de a magyaroknak sohasem bocsátok meg.” – nyomatékosítja apja felfogását néhány oldallal később. (55.o.)

“Szerettem a magyar kultúrát, a magyar konyhát, a csodás cigányzenét, a költészetet, de a magyarokat nem szerettem. Képtelen voltam elfelejteni, milyen lelkesen és önként működtek közre a zsidók – köztük a családom nagy része – legyilkolásában, és a mai napig meggyőződésem, hogy minden felnőtt magyar emberben ott lakik egy kis antiszemita, aki várja az alkalmat, hogy előbújhasson. Nemegyszer próbálták nekem megmagyarázni, hogy ez már elmúlt, vége. Udvariasan végighallgattam, de egy szavukat sem hittem el.” – fejti ki részletesebben is. (245-246.o.)

Magam részéről nagyon örülnék, amennyiben híres íróink, politikusaink fiai és lányai ugyanilyen kendőzetlen őszinteséggel írnák meg halott szüleikről, miszerint bizony ők nem szerették a zsidókat. S nem próbálnák ezt a dolgot mentegetni. Lapid magyarokhoz történő viszonyulására egy német szó illik: Hassliebe. Rajongás és gyűlölet szétválaszthatatlan összevegyülése.

A fiúi apaképe szerint Tomi Lapid más nemzetekért sem igazán rajongott. “Lengyeles allűrjeik sem keltettek bennem jó benyomást. Én is Európából jöttem, és tisztában voltam vele, hogy Lengyelország nem éppen a világkultúra közepe.” – vélte az izraeli baloldal, a Mapai funkcionáriusairól. (178.o.)

S – ellentétben más, a “felszabadító” szovjetekre, sőt a kommunistákra valamilyen hálatelt nosztalgiával gondoló, a kommunista hitre áttérő zsidó túlélőkkel – ő kezdettől utálta mind a szovjeteket, mind a kommunistákat. “Az asszonyokat megerőszakolták. Ezt már tudtuk előre, még mielőtt megérkeztek. Ez náluk nemzeti sportnak számított.” – emlékezik a szovjet katonákra. (56.o.) A totalitárius kommunista rezsimről pedig még ennél is rosszabbat gondolt.

Fia írása alapján Lapid nagyon is tisztában volt önnön korlátaival, előítéleteivel, gyarlóságaival: “Egyszerű ember vagyok: jobban szeretem a saját gyerekeimet, mint a többit, jobban szeretem a gyerekeket a felnőtteknél, és jobban szeretem a zsidókat a nem zsidóknál. Nem vallom, hogy minden ember egyenlő, vannak, akik különbek. Egyszerű ember vagyok: szeretném elhinni a hízelgést, ki nem állhatom a kritikát, szeretem a pletykát, és néha azt hajtogattam, hogy én sohasem pletykálok. Az amerikaiakat támogattam az iraki ügyben, és szeretném megtartani az elfoglalt területeket, persze az arabok nélkül, úgy, mint mindenki más. És tudom, hogy ez képtelenség. Úgy, mint mindenki más.” (174-175.o.)

Más emlékekből viszont az derül ki: Tomi Lapid nagyon is képes volt a differenciált gondolkodásra. Még a legszörnyűbb dolgoknál is. Az Eichmann-per idején ő készített interjút a tömeggyilkos ügyvédjével. “Részben meg akartam ütni, de tudtam, hogy Servatius az élő bizonyíték arra, hogy az élet is-is. A nácik megjelölték, mint megbízhatatlan elemet, mivel ő védte a Trebitsch-Lincoln nevű szélhámost. A zsidók szemében a náci ügyvédje volt, de a nácik szemében a zsidóé.” – rekonstruálja a fiú az apai hozzáállást. (144.o.)

Amikor pedig 2004 májusában az izraeli légierő palesztin lakóépületeket bombáz, a palesztinokért nem igazán rajongó Lapid így reagál: “Aznap este korán értem haza, bekapcsoltam a tévét, és megláttam a Hadidzsa nevű vaksi öregasszonyt, aki négykézláb kutatott a romok közt, hogy megtalálja az otthon maradt gyógyszereit. Hermina nagymama jutott az eszembe. Nem gondoltam a saját katonáinkra, s még arra sem, és még arra sem, hogy mindig úgy gondoltam és éreztem: semmit sem szabad a holokauszthoz hasonlítani. Csak arra gondoltam, én mit éreznék, ha ez az asszony az én nagymamám lenne.” (341.o.)

S másnap, miniszterelnök-helyettesként tiltakozik az akció ellen a kormányülésen. “Azok, akik azt mondják, hogy “teljes erőből vissza kell ütni”, és nem érdekli őket, hány gyerek hal meg, vagy hány öregasszony veszíti el otthonát, megnyernek egy-egy csatát, de emiatt mindnyájan elveszítjük a háborút.” […]“Hosszú távon csak úgy maradhatunk fenn a minket körülvevő sokmillió arabbal folytatott harcban, ha törvénytisztelő, szabad, felvilágosult és humánus ország maradunk. Rövid távon néha fel kell áldoznunk azt a szándékunkat, hogy visszaüssünk.”  (343.o.)

Minden furcsasága dacára Lapid tántoríthatatlan szabadelvű és szabadságpárti. “Nekünk egy olyan Izrael kell, amelyben megtalálja a helyét az, aki felvilágosult, mérsékelt, és egyben jó hazafi és jó zsidó is. Mi jó izraeliek akarunk lenni anélkül, hogy nacionalisták vagy ortodoxok lennénk, anélkül, hogy szocialisták vagy furcsa szektákhoz tartozók lennénk, és anélkül, hogy izraeliségünket világpolgárságra cserélnénk.” (309.o.) Az iszlám fundamentalizmus antitézise nála nem a zsidó-keresztény fundamentalizmus. Hanem a nyugatos-liberális modernitás.

“A híres politikai korrektség nevében nem beszélhetünk az igazi problémáról, az iszlámról. Ha kizárólag a palesztinok nemzeti kérdéséről lenne szó, már réges-rég megegyezésre jutottunk volna egymással. Isten és Allah a tanúnk, hogy többet ajánlottunk fel a palesztinoknak, mint amiről valaha is álmodni mertek volna. Csakhogy minden kompromisszumkész vallástalan palesztinra jut két fanatikus hívő, aki a halálunkat akarja. A szélsőséges iszlám harcba szállt minden ellen, ami a nyugati kultúrát képviseli: a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, a tudomány, a technológia, a feminizmus és a haladás ellen.” (313.o.)

Ő volt az az izraeli politikus, aki részt vett az izraeli melegek felvonulásán. “A büszkeség menete mutatja – persze nem egymagában -, hogy jó irányba haladunk. Ellenszegülve a földrajzunkkal és talán a történelmünkkel is, szerencsére nem süllyedtünk el a levantei környezetben. Nem uralkodtak el felettünk a kelet zenéjének díszes bodrai, sem Galícia és Odessza göndörödő pajeszai. Törzsi különbözőségei ellenére Izrael modern, nyugati, technológiailag fejlett ország, tántoríthatatlanul liberális és demokratikus hagyománnyal.” (181.o.)

Mindent összevetve a kötet elolvasására buzdítanám valamennyi olvasómat. Tomi Lapid – minden előítélete dacára – alapvetően egy jópofa és jó fej pasas. Fiának a halálát summázó utolsó sorai valószínűleg remekül tükrözik önironikus lényét: “Tudom, vannak, akik tudni szeretnék, mi van azután. Nincs semmi. Ugye megmondtam.” (371.o.)

Papp László Tamás

Ha tetszett a cikk

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi 1000 forinttal!

Adj 1%-ot az Átlátszónak, hogy megtudd, mire megy el az adód 99%-a!

Függetlenségünk záloga a közösségi finanszírozás.

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom