Angol, azaz skót, jobban mondva zsidó, vagyis magyar

 

A Felcsút kiesését (vö. nemzeti tragédia) látva – melyet horvát edző vezet, a csapat tele idegenlégióssal, honosítottal, saját neveltetésű játékos meg sehol –, nézzük, mit jelent a fociban a nemzet fogalma.

 

 

A migránsválság nyomán felerősödtek a multikulturalizmust bíráló hangok. Sokan a – 42 év után ismét magyar részvétellel zajló – futball EB-t is féltik a terrorizmustól, amelyért a beözönlő közel-keleti bevándorlókat okolják. A sok vészforgatókönyvet és világvégejóslatot hallván ideje elgondolkodnunk egy könyvön, amely egy magyar edzőóriás karrierje kapcsán megvizsgálja, mi a világvándorok, a kozmopoliták teljesítménye a nemzeti (futball)kultúrák fejlődésében.

Detlev Claussen: Guttmann Béla. A világfutball edzőlegendája. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2015. 4100 Ft.

A látszólag bulváros téma, a futball tehát nagy horderejű társadalmi folyamatok elemzésére is alkalmas. Ennek megfelelően a szerző, Detlev Claussen sem újságíró, hanem Adorno-tanítvány, rasszizmuskutató szociológusprofesszor. Ahogy a labdarúgásban egyre inkább tért hódít a számítógépes analízissel, dietetikusokkal megtámogatott felkészülés, úgy nyer teret a sportág társadalomtudományi tanulmányozása – ennek nyomait Jonathan Wilson Futballforradalmak című könyvslágerében is láthatjuk.

Szerencsére hazánkban is kezd megjelenni egy új nemzedék, amely szakítani kíván a bazmegjózsi szintű edzésvezetéssel, de a felületes, elavult közhelyeket mantrázó szakkommentátori munkával is. (Csak néhány név a legjobb magyar futballtörténészek- és szociológusok, „fociológusok” közül: Szegedi Péter, Hadas Mikós, Andreides Gábor, Karády Viktor és az erdélyi Péter László.)

Claussen könyvének magyarországi megjelentetése is e folyamatba illeszkedik. A szerző világos szempontok szerint, problémacentrikusan boncolgatja hőse életpályáját. Bár a logikai kifejtés primátusa, az időrendi sorrend gyakori felrúgása miatt a könyvben sokszor nehéz követni az eseményeket, koncentráljunk mi is egyes, kiemelt témákra: az idegenség és a kultúraközi interakció, illetve csere kérdéskörére.

A főhős: Guttmann Béla, az egyetemes és a magyar futballtörténet egyik legjobb trénere. Első kiugró sikerét az Újpesttel érte el: bajnoki címhez és az akkor még nagy presztízsű Közép-európai Kupához juttatta a lilákat. A többi világraszóló diadalát azonban már külföldön érte el, a legnagyobb az esélytelen Benfica kétszer egymás utáni BEK-győzelemhez juttatása 1961-ben és 1962-ben. Bajnok lett azonban a Milannal, a Sao Paulóval és a Penarollal is – összesen 12 országban dolgozott. Guttmann azonban már játékosként is igazi világjáró volt, mert a történelem erre kényszerítette.

A zsidó származású futballista az MTK játékosaként a csapattal kapcsolatos álamatőrizmus-botrány – feketekasszából fizették a hivatalosan kedvtelésből játszó labdarúgókat – Bécsbe, a Hakoah nevű cionista csapathoz emigrált. Magyar válogatott játékosként aztán ő is pályára lépett az 1924-es párizsi olimpián elszenvedett „egyiptomi csapás” során, amikor az esélytelen afrikai csapat 3-0-ra elverte a mieinket.

Az eredmény: újabb menekülés a fiaskó miatt itthon kirobbant tüntetések és Gömbös Gyula beszéde elől, amelyben őróla is így vélekedett: „nem reprezentálnak sem magyar fajt, sem magyar nemzetet”. (Pedig az ok a katasztrofális menedzselés volt: kb. ugyanannyi vezető utazott ki, mint játékos, de az utóbbiaknak csak lepukkant, poloskás szállás és fél fogra sem elegendő elemózsia jutott.)

A Hakoah csapatával aztán ismét útnak indult, ezúttal az USA-ba, ahol a fényes üzleti és sportsikereket hozó portyának köszönhetően szerződtették őt ottani csapatok – a „repülésnek” aztán a szervezetlen amerikai profiliga összeomlása vetett véget. Újabb bolyongás következett, ezután már edzőként, de éppen akkorra jött haza Magyarországra, amikor már kezdték bevezetni a zsidótörvényeket. A holokausztot zsidómentők önfeláldozásának köszönhetően úszta meg (később a házigazda lányát vette el feleségül).

Guttmann a sok megpróbáltatás hatására tüskéket növesztett, gyanakvó, helyenként goromba, ronda alak lett belőle. (Már a Hakoah – héberül: erő – kifejezés is a Muskeljudentumot, a cionista „ne légy gyáva diaszpórabeli zsidó, üss vissza!” felfogást képviselte.) Állomáshelyein az első konfliktusra – Albert O. Hirschmann hármas kategóriarendszerét alkalmazva – nem tiltakozással vagy „alámerüléssel”, hanem kivonulással reagált, és továbbállt egy következő csapathoz.

Oroszlánszelídítőnek tekintette magát, akin sem játékosai, sem a vezetők nem érezhetik meg, hogy fél, mert rögtön széttépik. Így hagyta ott a Vasast, az Újpestet, de a Honvédot is, ahol Puskás látványosan „kóstolgatta”.

Alacsony bizalomszintjét egyfajta kőkemény profi fair play mentalitás is motiválta. Nyíltan hirdette: „Ha fanatikus függőséggel rajonganék egy klubért, soha nem tudnék teljes odaadással egy másik egyesületnél dolgozni. Ez az én magas gázsim mellett csalás lenne. Ilyet nem engedhet meg magának egy korrekt szakember.”

Guttmann „bolygó zsidóként” nemcsak szakítani és vándorolni, hanem integrálni és szintetizálni is tudott, amire éppen „internacionalizmusa” képesítette. Tudta ugyanis, hogy magas fizetését csak nagy jegyárbevételből lehet kigazdálkodni, amihez sok néző kell – nekik pedig nem elég a győzelem, hanem szórakoztató, látványos játékot is akarnak; kreativitást, amivel túl lehet gondolkozni az ellenfelet.

Új ötleteket azonban nemcsak kitalálni, hanem kölcsönözni is lehet – és minél inkább világot látott ember valaki, annál többet. Az észjáték híveként Guttmann minden használható megoldást, tapasztalatot felhasznált. Érdemes röviden áttekinteni azt a tárházat, a trendeket, amelyből merített, az irányzatokat, amelyeket egyesített.

A futballtörténetben az innováció mindig a renegátok, a számkivetettek kútfőjéből eredt. Maga a foci, ez az alapvetően prolisport is az angol arisztokrácia fiúnevelő intézetei által kultivált rögbiből differenciálódott ki, és a „rugby football” által preferált tolongástól a „rúgd és fuss”-sal, na meg egyéni cselsorozatokkal próbált elkülönülni.

Azok az angol edzők azonban, akiknek a „futball egyszerű játék, nem kell agyonspekulálni” jellegzetesen angol filozófiája nem tetszett, a megvetett skótokhoz „disszidáltak”, és a szervezett csapatjátékot, az ellenfél kigurigázását, kipasszolását preferáló játékfelfogást tették a skót stílus alapjává. A tikitaka elődjét tehát angolellenessé vált angolok, a „belső ellenség” találta ki! (És exportálta később Közép-Európába, megteremtve a térségre jellemző, mindent „okosban” megoldani kívánó futballiskolát.)

Ilyen, otthon kiközösített angol focivándor volt Jimmy Hogan is, aki az asszimiláns magyar zsidók csapatánál, az MTK-nál honosította meg a skót futballmódit, ami – a rongylabdával űzött „pre-futsallal”, a kicsiben passzolási készséget fejlesztő grundfocival együtt – a magyaros foci és azt tökélyre fejlesztő Aranycsapat sikereinek alapja lett. Hogan újszerű meglátásai aztán az osztrák futball felfutásához, a későbbi világhírű Wundermannschaft sikersorozatához is hozzájárultak.

A kirekesztettek inklúziója más téren is gyümölcsözőnek bizonyult. A profizmus bevezetése rengeteg munkásszármazású játékosnak biztosított egzisztenciát (miközben a munkásmozgalom ebből az egészből kimaradt, mert csípőből ellenezte, hogy „labdarúgókat úgy adjanak-vegyenek, mint a versenylovakat”). Arra már maga Guttmann pályája a példa, hogyan emelte a játék színvonalát a korábban lenézett fekete játékosok beintegrálása a csapatba a portugál Benficánál és Brazíliában is (a dél-amerikai országban a magyar Aranycsapat akkor forradalmi újításnak számító 4-2-4-es formációjának Guttmanntól való átvétele nagyban hozzájárult a brazil válogatott 1958-as, fényes VB-győzelméhez).

Az emtékás fociasszimilánsból így lett előbb cionista futballdisszimiláns, majd a diaszpórában a labdarúgás hibridizációjának ágense.

Ami az etnikumközi kapcsolatok fogalomtárának a sportágra adaptálását illeti, a könyv arra is felhívja a figyelmünket, hogy a „zsidó”, a „magyar”, az „osztrák”, a „polgár”, a „proletár” fogalmát ne szubsztancialista módon fogjuk fel, legyünk figyelemmel arra, hogy itt szimbolikus kollektív öndefiníciós-önidentifikációs és határmegvonási gyakorlatokról van szó.

Így Bécsben pl. a gazdag zsidók asszimiláns csapata, az Amateure (beszédes név; az Austria elődje) drukkerei és a szegényekből rekrutálódott Hakoah-szurkolók rendszeresen büdöszsidózták egymást a két együttes rangadóin, miközben mindkét gárdának csak a fele állt zsidó származású sportemberekből. Hasonló magyar példa is van: az „antiszemitának” elkönyvelt, legmagyarabbnak kikiáltott – eredetileg franzstadti, tehát sváb gyökerű – Ferencváros vezetőségében és focistái között eleinte majdnem annyi zsidó volt, mint a „libás” MTK-ban.

Ha pedig Claussen belátásait a mára és hazánkra alkalmazzuk, azt a konklúziót kell levonnunk, hogy aki a honi futballt ki akarja szabadítani a rosszul átvett német és holland sablonokból, és a magyar futballtradíciót fel akarja támasztani, annak a régi MTK-iskolához kell visszatérnie – ahhoz, amelyet Guttmann is képviselt és terjesztett el világszerte, oly felülmúlhatatlan színvonalon.

Balog Iván

Ha tetszett a cikk

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi 1000 forinttal!

Adj 1%-ot az Átlátszónak, hogy megtudd, mire megy el az adód 99%-a!

Függetlenségünk záloga a közösségi finanszírozás.