Bezárás
Egyéb

Bohócok a politikában: én, az új Churchill

London nemrég távozó polgármestere, Boris Johnson életrajzot írt a 20. századi történelem meghatározó alakjáról. Aki alighanem a példaképe. Úgyhogy a könyv cselesen inkább szól saját magáról, mint szivarozó elődjéről. Igazolandó, hogy nem feltétlenül trixter az a politikában, aki néha annak tűnik.

tamogatoi_banner_cikkbe

Boris Johnson: A Churchill-tényező – Hogy csinál egy ember történelmet? Budapest, Akadémiai Kiadó, 2015, 436 oldal.

Johnson nyolc év után, május elején távozott London polgármesteri székéből. A konzervatív politikust munkáspárti váltotta, s kitört a morális pánik (csak épp nem Londonban), mert, jaj, palesztin bevándorlók gyermeke, Sadiq Khan lett az új főpolgi.

Pedig korábban aggodalmaskodhattak volna Johnson származása miatt is: ha nem is tősgyökeres amerikai, de anyja New York-ban szülte meg, és királyi vér csörgedezik az ereiben, igazi arisztokrata, ám dédunokája Ali Kemal bejnek is, a liberális török újságírónak, költőnek. Aki nem mellesleg az ottomán birodalom belügyminisztere volt, és a török függetlenségi háborúban halt meg.

Ennek ellenére, vagy épp ezért, nem véletlen, hogy noha Johnson is eléggé EU-ellenes, mint a mai török elnök, ő, ahogy átadta Mayor of London-i pozícióját, fogta a pennáját, s költött egyet. A The Spectator hirdetett limerick-versenyt, amelyben Erdogant kellett ekézni öt verssorban – s láss csodát, Johnson nyerte meg költeményével a viadalt.

Johnsont eddig is fenegyereknek tartották (biciklivel jár munkába!), hogy költőként feltűnt, mégsem oly nagy csoda. Hisz újságíróként, szerkesztőkként kezdte, az árnyékkormányban a felsőoktatással foglalkozott, nem mellesleg történészként is ismert. Polgármestersége alatt pedig talált időt arra, hogy írjon egy klasszikus angol szellemiségű, gyakran ironikus, de annál inkább átgondolt monográfiát az általa nyilvánvalóan csodált Winston Churchillről.

A két politikus közt elég sok hasonlóság mutatkozik: nemcsak a származás (Churchill anyja amerikai volt; arisztokrata, politikus ősök mindkettejükön), hanem az újságírói múlt, történeti munkák írása miatt is. Meg a politikusi pályára való tudatos felkészülés hasonlósága is feltűnő – Johnson állítólag azért nem újrázott, mert a következő választásokon a miniszterelnöki posztot célozza meg.

Ellentétben Churchill-lel, ő (még mindig) hithű konzervatív, de Johnson ugrabugrálását nézve nem lenne meglepő, ha váltana – mint ismeretes, Churchill többször is annak a pártnak a színeiben indult, amelyet győztesnek saccolt meg, s így hatalomra kerülhetett vagy maradhatott.

Churchillről könyvtárnyi életrajz született, s ő maga is megírt magáról szinte mindent, filmek sora örökíti meg kalandos életét. Johnsonnak sincs hát nehéz dolga, sztori annyi akad, mint a nyű, ám ő mégis újabb fénycsóvákat vet a szivarozásáról, italozásáról, nem kevésbé bátorságáról, merészségéről, vakmerőségéről, kockázatvállalásáról híres-hírhedt angol politikus életére.

A kiindulópont azonban nem túl eredeti: senki sem vonja kétségbe, hogy egy ember is csinálhat történelmet, azaz egy-egy kiugró jellemű egyén pályafutásával akár döntő mértékben alakíthatja az események sorát. Churchill számlájára azonban elbaltázott, súlyos következményekkel járó kudarcok is írhatók, mint az 1915-ös vereség a törököktől a Dardanelláknál, amikor az admiralitás első lordja volt. Viszont ő mondott először határozott nemet Hitlernek, és úgymond ő nyerte meg a II. világháborút az angoloknak.

De a könyvben nem az az érdekes, hogy mit tett Churchill, ez többnyire elég jól tudható, vagy hogy mi lett volna, ha nem ő kerül a kormány élére 1940-ben. Vagy hogy miként bukott meg a háború után, hogyan jósolta meg a vasfüggönyt (e kifejezés is tőle származik), vagy hogy Johnsonnal ellentétben hogyan vált az európai összefogás úttörőjévé, s még a hidegháború megnyerése is hozzá köthető, bár már akkor rég halott volt. Vagy hogy milyen szerepe volt a Közel-Kelet megteremtésében (állítólag e szóösszetétel is az övé).

Sokkal érdekesebb és eredetibb e kötetben az – és Johnson célja ez is lehetett –, ahogyan a Churchill életében főszerepet játszó emberek hatását tárja fel főszereplőnk habitusára, stílusára. Így kerül középpontba politikus apja, anyja, felesége, de – sőt! – dadája is. Johnson ugyan nem túl szisztematikus, de az elsősorban a nagyközönségnek szánt kötet épp így egyszerre olvasmányos, szellemes, és mégis elég mély.

Számba veszi a korabeli kritikákat – Churchill ebből kapott épp eleget –, de azokat a stratégiákat is, ahogyan ezeket leszerelte. Hol arrogánsan, hol humorral, hol vállvonogatással, oda sem figyelve. Ment a maga útján, akár egy elszabadult elefánt. Sokan durva fráternek tartották, aki könyörtelenül bánik munkatársaival, alázza politikustársait, nem kevésbé ellenzékét. Magányos, olykor megveszett farkas, de Johnson számtalan példát hoz, hogy máskor meg milyen segítőkész, figyelmes, szeretetet adó, és a politikában éppenséggel kiváló taktikus, előrelátó, hatalmas munkabírású volt.

Johnson, az ifjú költő hangsúlyt helyez arra is, hogy kielemezze Churchill retorikáját, első beszédeitől kezdve. Hogyan használta fel az angol nyelvet úgy saját karrierje építése során, mint a nemzet mozgósítására a világháborúban (rájött, hogy minél egyszerűbben kell fogalmaznia, rövidebb szavakat használva – hát, khmm). Ekkor merül fel bennünk a nem is oly sanda gyanú, hogy Johnson saját magáról ír, illetve arról, kiből hogyan lehet sikeres, meggyőző, eredményes, hatékony politikus, aki váratlan tetteivel, mondataival, eszméivel, újabb és újabb, meghökkentő fordulataival hatalmon marad, még ha olykor veszt is.

A fiatal politikusjelöltek akár kézikönyvként forgathatják ezt, de Churchill esetében mégsem szimpla köpönyegforgatásról van szó.

Nem hozunk fel most magyar példákat, de arra nyugodtan utalhatunk, hogy úgy Churchill, mint Johnson nemcsak politikusként (volt) kiemelkedő, furcsa, de megérthető jelenség, hanem kitűntek másban is. El tudjuk képzelni, hogy egy aktív, hivatalban lévő magyar politikus regnálása idején időt, erőt szakít egy ilyesfajta könyv megírására, már ha egyáltalán tud írni? (Talán Demszkyt említhetnénk, de ő akkor kezdett újra írni, amikor polgármesterként már légüres térben mozgott, és „ráért”.)

Messzemenő következtetéseket Johnson további pályafutására nézve azonban nehéz lenne levonni. Talán éppen azért nem lesz végül miniszterelnök, mert csavarosan gondolkodó. Ahhoz túl különös alak, hogy képes legyen populista hordószónokként felkapni egy témát, csak azért, mert a közhangulat olyan. Churchill talált olyan témákat, például a II. világháború előtt a Hitlerrel még oly előzékeny angol elitet, illetve a közvéleményt is sikerült végül meggyőznie arról, hogy Hitler igenis a főgonosz, és látványos fordulatot tudott tenni a nők szavazati jogát illetően (miközben akadt szüfrazsett, aki egyenesen a vonat alá akarta lökni), vagy a munkások jogait illetően.

Johnson akkor válhatna Churchillé, aki történelemcsinálóként végül nem negatív alakként marad meg az utókor emlékezetében, mint a legtöbb „nagy ember”, lásd Hitler, Lenin, Sztálin stb., hanem ha mondjuk leszáll a Brüsszel-ellenes vonatról, de legalábbis megoldást kínál a válságra.

Boris Johnson könyve tehát éppen azért izgalmas olvasmány, mert nem szimpla monográfia, nem történészi szakmunka. Churchill alakja, élettörténete szinte csak apropó arra, hogy a szerző saját magával, munkájával, eredményeivel, kudarcaival, terveivel szembesüljön, s a nagy kérdéssel, hogy az egykori, óriási, ám megbukott brit birodalom merre mehet tovább? A vezetésével akár….

Szerbhorváth György

Ha tetszett a cikk

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi 1000 forinttal!

Függetlenségünk záloga a közösségi finanszírozás.

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom