Nem Orbán, és nem is Rákosi miatt lett nagyszerű a magyar futball

Ritkán jutni olyan magyar futballkönyvhöz, amely egyszerre tárgyilagos és olvasmányos. Szegedi Péter szociológus-sporttörténész nemrég megjelent könyve, Az első aranykor viszont pont így tárja elénk a magyar labdarúgás első fél évszázadának a történetét. Ebből leginkább az derül ki, hogyha bármilyen jelenséget is egyedinek vagy újnak szeretnénk feltüntetni a focinkkal kapcsolatban, az teljesen hasztalan, mert biztosan megtaláljuk az előzményét.

 

 

Szegedi Péter: Az első aranykor – A magyar foci 1945-ig
Akadémia Kiadó, 2016, 505 oldal

Nehéz az elmúlt években viszonyulni a magyar futballhoz, és ez az elmúlt hetekben, hónapokban talán még nehezebbé vált. A focink a rendszerváltás után rohamosan veszítette el mozgósító erejét, vonzerejét, vonatkoztatási pont jellegét, és lett valami marginális, alig működőképes szórakoztatóipari melléküzemággá. Aztán jött Orbán Viktor és második nekifutásra visszahozta a színre ezt a közeget: nagyon-nagyon sok milliárd közpénzből most újra ezrek biztos megélhetését biztosítja és ennek köszönhetően újra a közbeszéd tárgya is lett.

Persze nem a sikerek okán, hanem azzal, hogy érthetően sokakból váltott ki hatalmas indulatokat az, hogy egy elvileg magánüzletként, szórakoztatóiparként működő ágazatot tömnek állami forrásokkal – nyíltan és bújtatva egyaránt. Eközben meg a társadalmunk működéséhez elengedhetetlennek tartott rendszerek pedig fuldokolnak a pénzügyi és ennek okán egy ideje az emberi forráshiánytól is.

Ennek a helyzetnek adott egy újabb gellert az a spontán eufória és váratlanul jött közösségi élmény, amelyet a futballválogatott előre megjósolhatatlan nagyszerű szereplése a nemrég véget ért Eb alatt váltott ki az országban. Zavarba ejtő, többeknek kifejezetten dühítő volt, hogy a fröccsöntött téeszelnök-diktátor ócska játékszerének tekintett labdakergetés ilyen érzelmeket tud kiváltani és – szemben valóban fontos ügyekkel – embereket tud „kivinni az utcára”.

Mondhatnánk, hogy érdemes megnézni a magyar futball múltját és akkor egyértelmű lesz, hogy mekkora mozgósító erővel tudott hatni ez a sportág korábban is. Csakhogy a Kádár-kor és főleg a Rákosi-diktatúra focijára sem tudunk önfeledt lelkesedéssel, példaként tekinteni, ha nemcsak az eredményeket, hanem azt körülvevő miliőt is hozzávesszük.

Sőt, a focira a mostani hatalom eszközeként, hobbijaként tekintők épp Rákosihoz szokták méregetni az Orbán-rendszer aktivitását ezen a téren. Hiszen Orbán és köre nem egyszer nyíltan és gátlástalanul próbálja lenyúlni azt az örökséget, amelyet az Aranycsapat és a köré szőtt mítosz jelent.

Ebben a hangulatban hatott számomra revelációként Szegedi Péter Az első aranykor – A magyar foci 1945-ig című könyve, amely júniusban jelent meg az Akadémiai Kiadónál. A debreceni szociológus-sporttörténésznek a szakterülete ennek a kornak a futballja, és nagyszerűt alkotott témájában.

Reveláció volt, pedig magam is írtam már cikket a magyar válogatott történetének első meccséről (ezt 1902-ben játszották Bécsben), megvan a könyvespolcomon több alapforrásmunkája, olvastam az első magyar futballsztár, Schlosser Imre önéletrajzát, sőt, gyerekkoromban előbb került a kezembe az 1938-ban világbajnoki döntős magyar csapat legjobbja, Sárosi György életrajza, mint az indiánregények (utóbbiak valójában sosem kerültek a kezembe).

Szegedi ugyanis nem egy futballtörténeti munkát adott ki a kezéből, viszonylag messzire engedte magától az elsődlegesen elérhető adatokat (vagyis a pőre focieredményeket, történéseket), és folyamatokat, a vizsgált korszak legfontosabb jelenségeit mutatta be.

Úgyis mint az első próbálkozások a futball meghonosításával; a két nagycsapat – a Ferencváros és az MTK – felfutása és versengésének, ellentéteinek hozzájárulása a magyar futball fejlődéséhez; a válogatott mérkőzései iránti, Európában is számottevőnek számító érdeklődés; az álamatőrség jelensége, vagyis az a hamis állapot, amelyben a futballisták színleg amatőrök, de a jobbak valójában többféleképp, és vaskos pénzekhez juthatnak; a többszöri expanzió, amikor az első világháború után, majd a harmincas években is ellepik a magyar játékosok és edzők Európát; a kezdetektől meglévő, de a 20-as évek elején beteges méretet öltő erőszak, amely a pályákat és a nézőtereket egyaránt érintette; valamint a 30-as évek végének átalakulása, amikor az addig jobbára érdektelen politika egyre jobban ráül a futballra és a világháború végéig nagy változásokat idéz elő benne.

A könyvet olvasva érthetővé, hogy a foci a magyarok számára sokkal több annál, hogy Orbán Viktor, vagy éppen Rákosi Mátyás kihasználja egy az országban és a világon egyaránt népszerű sportág sikereit.

Nagyon egyértelműnek tűnik, hogy ennek a sportágnak és ennek az országnak dolga van egymással: azután tizenöt évvel, hogy 1897-ben zuhogó esőben, száz ember előtt lejátszották az első nyilvános meccset, 1912-re már két 25 ezres stadion volt Budapesten. A magyar foci a húszas évek elejére Európa legjobbjai közé számított, amikor 1924-ben az olimpián kikaptunk 3-0-ra Egyiptomtól, először hangzott el először a futball Mohácsa kifejezés.

Szegedi Péter azt is kimondja, hogy a foci nem mindenhol vált egyszerre és egyformán népszerűvé az országban, a népszerűség és a sikeresség összefüggött a városiasság fokával. Ez pedig az adott társadalmi viszonyok között azt jelentette, hogy ahol magasabb volt az ipari munkásság és a zsidó polgárság aránya, ott nagyobb eséllyel erősödött meg a labdarúgás. Amiatt, hogy az ipari munkásság adta a fogyasztóközönségét a 20-as évekre professzionalizálódó focinak, míg a zsidó polgárság tagjai közül népességbeli arányukat felülmúló mértékben kerültek ki a sportág vezetői, mecénásai.

A szerző által bemutatott történetből azonban is kiderül, a foci már ezekben az első évtizedekben sem tudott meglenni külső támogatás nélkül. Fontos különbség a későbbi korokhoz képest azonban, hogy egészen a 30-as évek végéig ez nem az állami támogatásokat jelentette.

A fasizálódó Magyarország azonban a sport terén is hozzákezdett az árjásításba és ezáltal az állam szerepének folyamatos növelésébe – amiből azóta is csak időszakokra szabadul t ki, és ha ez meg is történt, mint például a 90-es években, akkor a totális káoszt hozta el.

A magyar futball 45-ig terjedő történetéből az is kiderül, hogy képes volt előkelő, sőt vezető szerepét jó tíz év leforgása alatt elveszíteni. Igaz, a második világháború után, az Aranycsapattal, még egyszer vissza tudta venni ezt a pozícióját. A pozícióvesztés még egyszer megtörtént, annak viszont kevés az esélye, hogy a magyar focinak újra akkora legyen a hatása a világra, mint korábban volt.

A könyv témáján és tartalmán kívül Szegedi Péter abban is nagyszerűt alkotott, hogy egyszerre adott ki a kezéből érdekes és közérthető könyvet. Elkerülte azt az ostoba lelkesedést, a pátoszt és nosztalgiát, amely általában jellemzi a magyar foci témájú könyveket, és letisztultan, a sportos paneleket teljesen mellőzve írta meg a terjedelmes munkát.

Csepregi Botond

Ha tetszett a cikk

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszó munkáját havi 1000 forinttal! Függetlenségünk záloga a közösségi finanszírozás.