Bő három hónapja már a Népszabadság bezárásának, a lap egykori szerzői által ennek okán kiadott könyv pedig roppant tanulságos. A személyes elbeszélések kitérnek a pártállami elődre, a Szabad Népre, és a Pecina előtti időkre is, de a hangsúly természetesen a puccsszerű megszüntetésen és az azt követő, hetekig tartó kétségbeesett küzdelmen van. A több korszakon átívelő történetekből az olvasható ki, hogy egy tulajdonosnak sem kell(ett) egy irányíthatatlan napilap, ami nem csak az ellenfél botrányairól ír.
2016. október 8-án szombaton váratlanul elérhetetlen lett a nol.hu, a szerkesztőség pedig nem tudott belépni a levelezőrendszerbe és az adminfelületre. Eleinte a költözés miatti technikai problémára gyanakodtak, ám hamarosan szembesülniük kellett azzal, hogy mindez nagyon is tudatosan és tervszerűen történt. A Népszabadság kiadója, a Mediaworks szűkszavúan annyit közölt, hogy gazdasági okok miatt határozatlan időre felfüggesztik a lapot.
Gyorsan kiderült, hogy a felfüggesztés valójában megszüntetést jelent, amit a lehető legaljasabban vitt véghez a Mediaworks. A lap dolgozói egészen október 8-ig abban a tudatban voltak, hogy át-, illetve visszaköltözik a szerkesztőség a Bécsi úti székházba a Corvin-negyedből. Előző nap még késő estig dobozolták be és címkézték fel a cuccaikat, hogy vasárnap minél zökkenőmentesebben tudják folytatni a munkát, ám szombat reggel rádöbbentek, hogy csúnyán átverték őket.
A kiadó a költözést ürügyként használva velük csomagoltatta össze a Népszabadság szerkesztőségét, majd szombat délelőtt motoros futárokkal küldte ki nekik az értesítést, miszerint nincsenek kirúgva, de dolgozniuk sem kell.
A néhány nap híján 60 éves Népszabadság munkatársai próbálták menteni a helyzetet: elérni, hogy október 10-én hétfőn megjelenjen az újság, hiszen ha egy napilap egyszer kimarad, akkor vége. Így is lett. Hiába volt a népszabisok minden erőfeszítése, a különböző közlemények, a kiadóval való tárgyalási próbálkozások, a Kossuth téri tüntetés: a Mediaworks, és annak akkori tulajdonosa, az osztrák Heinrich Pecina hajthatatlan maradt, és nem indította újra a Népszabadságot. Nem sokkal később pedig a Mészáros Lőrinc-közeli Opimus Press vette meg a kiadót, így a remény végképp elszállt.
A Mediaworks ugyan munkaügyi pert vesztett a lap beszüntetésének körülményei miatt, és az érdekképviseletek igyekeztek méltányos eljárást kiharcolni a mintegy 80 fős gárdának, de a történet 2016 decemberében lezárult: a Népszabadság szerkesztősége szétszéledt.
Előtte azonban még írtak egy könyvet a puccsszerűen bezárt újságról.
Lapzárta – A Népszabadság-sztori
2016, Noran Libro Kiadó
206 oldal, 2990 forint
A Népszabadság megszüntetése után több fideszes nyilatkozott úgy, hogy épp ideje volt már a lap, és vele a sötét múlt megszűnésének. Való igaz, a Népszabadság jogelődje az MSZMP-s Szabad Nép volt, s ezt a könyvben sem kerülik ki, viszonylag részletesen írnak a szerzők a pártállami és az azt követő átmeneti időszakról is.
Az igazán izgalmas részletek azonban a 2000 utáni évekről szóló történetek, melyekből sok szakmai és belsős információ/pletyka kiderül. Arról például eddig nem nagyon lehetett máshol hallani, hogy a Népszabadság valamikor meg akarta venni az Indexet.
A lap életét taglaló fejezetekből furcsa kettősség, mondhatni önellentmondás bontakozik ki. A szerzők egyrészt fájlalják, hogy a Szabad Sajtó Alapítványon keresztül résztulajdonos MSZP hagyta tönkremenni a Népszabadságot – a nyereséges években az osztalékot felvette, a veszteséges években csendben tűrt, és soha nem emelt tőkét -, ugyanakkor kiemelik, hogy maga a szerkesztőség tartott attól a legjobban, hogy az MSZP legyen a lap többségi tulajdonosa.
Ez ugye soha nem történt meg, sőt a Szabad Sajtó Alapítvány 2015-ben eladta a részesedését a Mediaworks-nek. A könyv szerint korábban Mesterházy Attila és Tóbiás József, az MSZP vezetői cáfolták a szerkesztőségi érdekképviseletnek, hogy tulajdonrészük eladására készülnek. Tóbiás állítólag egyenesen úgy fogalmazott, hogy „családi ezüstöt nem bocsátunk áruba”. Mégis megtette az MSZP, majd a Népszabadság bezárásakor tüntetést tartott. Talán előbb kellett volna gondolkodni.
A végjáték persze már évekkel korábban, az Axel-Springer és a Ringier egyesülésekor elkezdődött. 2011-ben először a Médiatanács vétózta meg az ügyletet, majd a GVH gondolkodott rajta hónapokig. Végül 2014-ben azzal a kitétellel engedélyezte a fúziót a hatóság, hogy a Népszabadság, a Nemzeti Sport, a Világgazdaság, nyolc megyei lap, és különböző magazinok a Heinrich Pecina kezében lévő Vienna Capital Partners (VCP) tulajdonába kerültek, így alakult meg a Mediaworks.
A szerkesztőség tagjai a könyv szerint már ekkor sejtették, hogy nem sokáig lehetnek függetlenek, hamarosan a fideszes médiabirodalom része lesz a Népszabadság is. Információik szerint ekkor még az volt a központi terv, hogy a Mediaworks a VCP-től Simicska Lajoshoz kerül, ám 2015 februárjában jött a G-nap, Simicska és Orbán hangos szakítása, ami felborította az eredeti elképzeléseket. Végül 2016. októbervégén, nem sokkal a Népszabadság bezárása után a Mészáros Lőrinc-közeli Opimus Zrt.-é lett a Mediaworks.
A Népszabadság életéről és haláláról szóló kötet szerint a szerkesztőség már hónapokkal korábban különböző csatornákból értesült erről is, ám akkor még – ahogy a Simicskához kerülésről szóló hírek idején is – arról volt szó szakmai és politikai informátoraik szerint, hogy megmarad a Népszabadság, csak „fideszes” irányítású és hangvételű lesz. A szerkesztőség épp annyira tiltakozott ez ellen is, mint az MSZP esetleges többségi tulajdonlása ellen, és a megszüntetés előtti utolsó hónapokban minden korábbinál jobban nyomták a kormánypárt viselt dolgairól szóló tartalmat.
Valaki szerint a sok Mészáros Lőrincről szóló cikk is hozzájárult a lap bezárásáról szóló döntéshez, de az utolsó cseppeket a méregpohárban a Rogán Antal helikopterezéséről plusz Matolcsy lakásügyéről és barátnőjéről szóló exkluzív hírek jelentették. A kötet szerzőinek információi szerint ez a két, olvasókkedvence anyag döntően hozzájárult ahhoz, hogy napokkal később a VCP megszüntesse a Népszabadságot. Ahogy a könyv szerint Szanyi Tibor fogalmazott a szerkesztőségnek 2010-ben:
„Kevésbé vagyunk érdekeltek abban, hogy a mi pénzünkön minket gyalázzatok”
Érdemes elolvasni a könyvet, mert a Népszabadság közel hat évtizedet felölelő történetéből kristálytisztán kiviláglik, hogy egy gazdasági és politikai érdekekkel sűrűn átszőtt világban, pláne a mai Magyarországon (ál)naivitás elvárni, vagy akár csak reménykedni abban, hogy egy tőkeerős tulajdonos úgy finanszírozzon egy újságot, hogy ne akarjon beleszólni annak tartalmába. Ugyanilyen tévedés az állami hirdetésekből származó bevételben bíznia egy mindennel és mindenkivel kritikus lapnak, bármekkora is az olvasottsága.
Tudomásul kell venni, hogy a szövevényes üzleti és politikai érdekektől független sajtó csak az olvasók támogatásából működhet. A tényekre és valódi hírekre kíváncsi olvasóknak kell lehetőségeikhez mérten áldozniuk arra, hogy a különböző oligarchák kezében lévő szócsövek mellett legyen propaganda- és cenzúramentes média is.
Idén nyolcadik alkalommal adják át a Szegénységről Méltósággal Sajtódíjat, amelyre a szegénység és a depriváció témakörét feldolgozó anyagokkal lehet pályázni.
