Könyörtelen erőszak és apai szeretet – Pablo Escobar kettős arca

20170405_131606

 

A hírhedt kolumbiai drogbáró, Pablo Escobar fia elrettentő példaként írt könyvet, hogy elmondja, családjával mekkora árat fizettek luxuslakásokért, drága órákért, ruhákért, műkincsekért.

 

 

„Édesapámnak, aki megmutatta nekem, hogy melyik úton nem szabad járni” – ezzel az ajánlással zárja Apám, a drogbáró című könyvét Juan Pablo Escobar, az egykori kolumbiai maffiavezér, Pablo Escobar fia. Nem véletlen, hiszen a könyvből kiderül, hogy a drogkereskedelemből meggazdagodott Escobar családja rendesen megszenvedte a kétes hírnevet, főleg miután a családfő meghalt.

APÁM, A DROGBÁRÓ

A történetek, amelyeket nem kellene ismernünk

Szerző: Juan Pablo Escobar

Fordította: Varju Kata

2017, Helikon Kiadó, Budapest, 513 oldal, 3999 forint

Mielőtt rátérnénk a könyv tárgyára, muszáj említést tennem arról, hogy az Apám, a drogbáró szerkesztési szempontból sajnos nem túl jó. Nem tudom, hogy ez az író hibája, vagy az eredeti kiadóé, de az események időrendje néha nehezen követhető vagy nem stimmel az egyes szereplők életkora. Rengeteg, de tényleg rengeteg név van, és lehetetlen mindet megjegyezni vagy legalább azt észben tartani, hogy kihez is tartozik. Megértem, hogy a szerző szeretett volna minél pontosabb képet festeni az eseményekről és a szereplőkről, de egy kívülálló számára ez a részletesség inkább zavaró. (Főleg, ha olyan olvassa, aki nem látta a Narcost, mint én, és nem tud arcokat kötni a nevekhez.) Ezen talán lehetett volna segíteni, ha a könyv végén, vagy elején lett volna egy lista a szereplőkről.

Azonban ha túl tudunk lendülni ezeken a részleteken, akkor nagyon érdekes és veszélyes világról kapunk képet, a medellíni szegénynegyedektől a magánállatkerttel rendelkező luxusvillákon át azz Escobar által felépített börtönig, ahova önként vonult be és ott saját emberei őrizték.

Pablo Escobar 1993. december 2-án halt meg, máig sem teljesen tisztázott körülmények között, 44 évesen. Gyakorlatilag egész életében bűnözésből élt, Juan Pablo szerint akkor indult apja karrierje, amikor az antioquiai líceum tanulójaként rájött, hogyan lehet érettségi bizonyítványt hamisítani. Ezt követően piti bűncselekményekbe keveredett, például egy barátjával narancsot loptak, majd eladásra kínálták, de ugyanezt megtették egy egész kisteherautónyi szappannal is.

„Ha harmincéves koromra nem lesz egymillió pesóm, megölöm magam.”

A szegény családból származó Escobar fiatalon döntötte el, hogy ő egyszer gazdag lesz és úgy gondolta, hogy ez tisztességes munkával nem fog menni. Arra azonban, hogy pontosan hogyan is érhetné el ezt, azután jött rá, hogy egy börtönbüntetés alkalmával összeismerkedett csempészekkel és beszállt az üzletbe: egy társával kísérték, védték a csempészkonvojokat a környező országokba. Ekkor figyelt fel a kokainbizniszre is, amely a sima csempészésnél jóval gyorsabb meggazdagodást ígért. Eleinte maga is gyárttatta a kokaint Kolumbia különböző pontjain található konyhákban, de felismerte, hogy a vegyianyagok használata veszélyes, nem csak a drogot kotyvasztó emberekre, de az üzletre is (ha baleset történik, nem lesz anyag, amit el lehet adni), így átállt a szimpla kereskedelemre.

Jó időben volt, jó helyen, villámgyorsan dollármilliókra tett szert, a 70-es években kezdett el ugyanis igazán elterjedni az Egyesült Államokban a kolumbiai, dél-amerikai kokain. Nem Escobar volt az egyetlen beszállító, ám a kereslet akkora volt, hogy a kartellek fel tudták osztani egymás között New Yorkot, Miamit és Los Angelest, anélkül, hogy egymás köreit zavarták volna.

Ez a békés együttélés azonban Kolumbiában már nem volt igaz, ott a kartellek, a kormány, az ügyészek, a rendőrök, illetve radikális szervezetek folyamatos harcban álltak egymással. Escobar, miközben nagyon szeretetteljesen viselkedett a családjával – bár nem esett nehezére folyamatosan megcsalni a feleségét – a céljai érdekében könyörtelenül gyilkolta vagy gyilkoltatta meg az ellenfeleit, vagy azokat, akik valamilyen módon keresztbe tettek neki, legyenek azok bírók vagy a rivális kartellek tagjai. Ez a kettőség ott is jól követhető, hogy a drogkereskedelemmel és mások halálával megszerzett pénzekből Escobar a nyomornegyedekben élőknek építtetett házakat. Escobar kegyetlensége segít abban, hogy bár egy, az apját szerető és azzal jóviszonyban álló fiú írta a könyvet, nem tudjuk sajnálni Pablót amiatt, ahogy végezte, mert ő tényleg egy maffiavezér volt, aki autókba rejtett bombáival rengeteg civilt megölt, ráadásul rájuk egyszerű járulékos veszteségként tekintett.

A könyvön egyértelműen érezhető, hogy a fia sem tud mit kezdeni ezzel a kettősséggel. Juan Pablo, aki azóta már nevet változtatott és Buenos Airesben él építészként, gyerekként apja tényleges maffiatevékenységéből annyit látott, hogy kicsi kora óta mindenhova testőrök kísérték, időnként nem szabadott elhagynia a lakást, nehogy elrabolják, és emiatt nem is nagyon voltak vele egykorú barátai. Azt azonban nem tudta, hogy apja nevéhez hány ember halála fűződik, ennek csak Escobar halála után kezdett utánajárni – egyfajta vezeklésként az apja bűneiért. Ekkor jött rá arra is, hogy apja legnagyobb ellensége a saját családja volt, élén Roberto Escobarral, Pablo bátyjával. Pablo volt az, aki gyakorlatilag az egész családot eltartotta, ezért halála után rögtön megindult a marakodás a koncért, a hatalmas vagyonért, beleértve számos ingatlant, értékes festményeket, szobrokat, készpénzt. Majdnem sikerült is teljesen kisemmizni Escobar özvegyét és gyerekeit.

„Sajnálom, de én nem ruházok be legális üzletekbe.”

Azért volt egy terület, amelybe még tapasztalt maffiózónak is beletört a bicskája, ez pedig a politika. Escobar „sikeres vállalkozóként” és „az antioquiai Robin Hoodként” került be a Kongresszusba, mint képviselő és azt hirdette, hogy a szegényekért fog dolgozni. De volt ott azért más cél is: politikai befolyás szerzése, hogy a drogkartellek ellen irányuló kormányzati támadásokat megfúrja. Azzal azonban nem számolt, hogy ugyan korábban fizetett azért, hogy eltüntessék az 1976-os, drogcsempészés miatti letartóztatásáról szóló bírósági aktákat, az újságok archívumai megőrizték az információt. Így amikor az egyik lap felemlegette az esetet és a botrány csak nem akart elülni, Escobar inkább lemondott a képviselőségről, mondván ennyit nem ér az egész, inkább a bűnözést választja.

D. Kovács Ildikó

 

tetszett_a_cikk3

 

  • Imre Petrik

    takarodjanak vissza Afrikába !!!!-kitoloncolást !!!!