Szíriából Németországba kerekesszékkel – Nujeen Mustafa története

nujeen-mustafa-athenaeum

 

Milyen érzés kisgyerekként átélni, hogy bombák hullanak az égből, és hogy a szomszéd ház a földdel válik egyenlővé? Vagy hogy egyszer csak hír érkezik arról, hogy az Iszlám Állam megölte a nagybácsit és nagynénit? És vajon hol van az a pont, amikor egy család úgy dönt: mostmár menni kell, biztonságba kell helyezni a gyerekeket? Nujeen Mustafa története alulnézetből mutatja meg a szíriai polgárháborút és a menekültválságot: a mozgássérült kislány és nővére a 2015-ös menekülthullámban elérnek Németországig.

A menekültválság csúcspontján, 2015 szeptemberében a határkerítés bezárása előtt néhány nappal Röszke közelében láttam egy szívszorító jelenetet: egy teljes család jött át Szerbia felől Magyarországra. A nagymamát is hozták magukkal, aki fekete ruhában, fekete fejkendőben ült a tolószékében. Akkor már csak a vasúti síneknél volt nyitva a határ, ott kellett áttolni a kerekesszéket, ami különösen nehéz feladat volt a családfőnek.

A magyar katonák szíve megenyhült: akkor már egyetlen szűk csatornán, a síneken engedték csak közlekedni az embereket, de a kerekesszékes asszonynak és családjának megengedték, hogy letérjenek róla és a kényelmesebb úton tegyék meg a gyűjtőpontig az egy kilométert, ahonnét buszokkal vitték őket a menekülttáborba.

Nujeen Mustafa – Christina Lamb: Nujeen – Hogyan menekültem el Szíriából kerekesszékkel

Athenaeum Kiadó, 2017, 317 oldal, 3499 Ft

Már akkor elgondolkodtam azon: hogyan jut el valaki kerekesszékkel a Közel-Keletről Magyarországig – menekültként, azaz nem kényelmesen utazva? Nujeen Mustafa és Christina Lamb könyve erre ad választ: elmeséli nekünk, hogyan jutott el a születésekor megsérült és ezért járni nem képes Nujeen az észak-szíriai kisvárosból, Manbijból Németországig, ahol végül menedékjogot kapott.

A könyv jelentős részét teszi ki a szíriai évek leírása. Megtudjuk, mit jelent mozgássérültként élni a Közel-Keleten, hogy milyen nehézségekkel kell szembe néznie egy családnak, amelynek sérüléssel születik gyermeke. A vidám szavak mögött felsejlik a magány is: a kislány kerekesszék nélkül arra van kárhoztatva, hogy naphosszat a lakásban üljön és tévét nézzen.

Ezt ugyanakkor a saját javára is fordítja: a tévéből megtanul angolul és nagyon sokat olvas, minden tudást magába szív. Ám az csak a könyv végén derül ki, hogy fejlesztő foglalkozások és gyógytorna nélkül egyedül öltözni vagy enni is képtelen: minderre Németországban tanítják meg, az önállóságba is akkor kóstol bele először.

A narrátor végig Nujeen, aki az arab tavasz, majd a szíriai polgárháború kitörésekor még csupán kisgyermek. Ám a történetet lejegyző és formába öntő Christina Lamb a világtörténelmet is beleszövi a könyvbe és Nujeen szájába adja. Amikor mindezt a tüntetésekről hazatérő családtagok, testvérek történetén keresztül teszi, akkor még nem feltűnő a máskor már kissé túlzó az igyekezet.

Ám van, amikor nem tudja másként megoldani: hírszerűen felsorolja, mi történt. Beszámol az Iszlám Állam megjelenéséről, az Európai Bizottságban történt vitákról vagy jóval később, a kölni szilveszteri utcai molesztálásokról.

Mindez pedig furcsán hangzik úgy, hogy Nujeen, azaz a kislány meséli. Hiszen máskor valóban az ő szemén keresztül látjuk a történteket: hosszasan lelkesedik kedvenc amerikai szappanopera-hőseiért vagy retteg a ház mellett álló ciprustól, illetve a tetőn járkáló macskáktól. Ettől erősen elüt a szíriai politikai helyzet részletes elemzése, ami nehezen hihető egy 11 évestől, aki saját bevallása szerint sem néz híreket.

A magyarul tavaly nyár végén megjelent könyv a polgárháború kitörése után végigkíséri Nujeen és családja útját Aleppón át a szír-török határ másik oldaláig, Gaziantep városába. A szülők innen már nem mennek tovább, ám a gyerekek lehetőségekre, munkára vágynak, így sok százezer menekülttel együtt elindulnak Európa felé.

Nujeen felnőtt nővére, Nasreen segítségével vág neki az útnak, immár kerekesszékben, amit egy jótékonysági szervezettől kapott. A török tengerparton napokig tárgyalnak az embercsempészekkel, mire sikerült megszervezniük az utat, Nujeen végül a kerekesszékével együtt kel át Leszbosz szigetére.

Görögországon, Macedónián és Szerbián át haladnak a nővérek erőltetett tempóban, pénzt sem kímélve a magyar határ felé, ahová egy nap késéssel érkeznek, a határt gyakorlatilag az orruk előtt zárják le. Itt hosszú kritikát kap a könyvben az ország, amelynek menekültjeit 1956-ban befogadta a világ.

Nujeen és Nasreen eljut Németországba, ahol találkoznak testvéreikkel és új életet kezdhetnek. Nujeen 16 évesen életében először iskolába megy, tanulhat – amiről mindig is álmodott. Nehezen, de megszokja a német életritmust – hogy reggel fel kell kelnie és időben felszállnia az iskolabuszra.

Eközben megszakad a szíve, mert nem találkozhat a szüleivel, és mert tudja: soha nem térhet vissza Szíriába, mert az általa ismert ország nincs is többé.

Kőműves Anita