Bezárás
politika

Akik nem maradtak csendben – a hatalom nélküliek hatalma

Nyolcvan történet a világ minden tájáról a zsarnoki rendszerekkel szembeszálló bátor civilekről, akik erőszakmentesen és kreatívan fejezték ki nemtetszésüket a hatalommal szemben.

Steve Crawshaw sokáig újságíróként dolgozott: 1986-ben lett a brit Independent riportere, tudósított az 1989-es kelet-európai forradalmakról, a Szovjetunió összeomlásáról, és a balkáni háborúkról is. 2002-től 2010-ig a Human Rights Watch jogvédő szervezet vezető munkatársa volt, majd az Amnesty International egyik hivatalának igazgatója lett.

John Jackson szintén lassan három évtizede foglalkozik emberi jogokkal. Sok kampányt szervezett Ázsiára, Afrikára és Latin-Amerikára fókuszálva. Kutatásokat folytatott az ázsiai konfliktuszónákban (Burma, Kambodzsa, Fülöp-szigetek), és több nagynevű médiának (BBC World, CNN, Sky News, The Independent, The Guardian, Huffington Post) tudósított.

Steve Crawshaw – John Jackson:
Civil bátorság – A hatalom nélküliek hatalma

HVG Kiadó, 2011

248 oldal, 3.900 Ft

A két szerző 80 történetet gyűjtött össze a világ minden tájáról annak bemutatására, hogy teljesen hétköznapi emberek egyszerű, ám bátor és kreatív ötletekkel hatalmas változást okozhatnak.

“Róluk szól ez a könyv. Azokról, akik nem maradtak csendben, akik apró tetteikkel diktátorok uralmának megdöntését és igazságtalan törvények megváltoztatását segítették, akik képesek voltak emberként viselkedni egy romlott világban, hogy méltóságban és szabadon élhessenek.”

A kötet Václav Havel előszavával indul, aki vezető szerepet vállalt a bársonyos forradalomban, majd előbb csehszlovák (1989-1992), aztán cseh (1993-2003) köztársasági elnök lett, és mindig kiállt az erkölcsi értékekért. Havel 1978-ban írt egy esszét a “Hatalom nélküliek hatalmáról”, amelyben arról értekezett, hogy “milyen felbecsülhetetlen előnyökkel járna, ha mindannyian úgy döntenénk, hogy szembeszállunk a minket körülvevő hazugságokkal”, jelen előszavát pedig azzal zárja, hogy meggyőződése szerint a könyv nem csak a múltról, hanem a jövőről is szól.

Az biztos, hogy az erőszakmentes ellenállás különböző kreatív formái ellentmondanak annak a közkeletű nézetnek, hogy a “kisemberek” nem tehetnek semmit. A könyvben olvashatunk arról, hogy 1982-ben egy lengyel városka lakói minden este sétálni indultak a híradó idején, de voltak olyanok is, akik kitették a tévéjüket az ablakba, vagy magukkal vitték a sétára. Így tiltakoztak az ellen, hogy a híradó tele volt ferdítésekkel és hazugságokkal. A módszer más városokba is átterjedt, a hatóság pedig nem tehetett semmit, hisz nem ütközött a törvényekbe nem nézni a tévét.  

Uruguayban, ahol 1973-tól a katonai junta volt hatalmon, és elüldözték vagy bebörtönözték az ellenzéket, vagyis nagyon kockázatos volt az ellenvélemény, a lakosság a focimeccseken fejezte ki elégedetlenségét. A 12 éves zsarnokság alatt ahányszor az ország csapata rázendített a nemzeti himnuszra a fontosabb meccsek előtt, a nézők a stadionban csak ímmel-ámmal motyogtak a focistákkal, ám a himnusz “Tirenos temblad!” (Reszkessenek a zsarnokok!) sorát zászlókat lengetve, teli torokból ordították, aztán folytatták a kelletlen mormogást. A hatóságok nem tudtak tenni semmit, a rendszer 1985-ös bukásáig tűrniük kellett a pimaszságot.

Rögtön a könyv elején kiderül, hogy a bojkott szó Charles Cunningham Boycott nevéből ered, aki az angol Lord Erne birtokainak gyűlölt ügyintézője volt a nyugat-írországi Mayo megyében. 1880-ban Boycottot faképnél hagyták a szolgái, a boltosok nem szolgálták ki, és a posta sem kézbesítette a leveleit. Boycott élete ellehetetlenült, és rövid időn belül vissza is menekült Angliába.

2000 májusában peruiak ezrei gyűltek össze minden péntek délután Lima főterén, és az ország zászlóját mosták. A módszer elterjedt egész Peruban, százezrek fejezték ki ily módon, hogy szerintük az országot és jelképét beszennyezte a korrupcióról és brutalitásról elhíresült Alberto Fujimori elnök tíz éve tartó diktatúrája. Fujimori öt hónap múlva Japánba menekült, de 2005-ben 25 év börtönre ítélték emberi jogok megsértése és korrupció miatt. (Tavaly decemberben kegyelmet kapott, de emiatt többezres tüntetés volt Limában, és újra bíróság elé kell állnia földművesek meggyilkolása miatt.)

A kötetben Szrgya Popovics tavaly megjelent könyvéhez hasonlóan erőszakmentes, kreatív, és gyakran vicces ellenállási módokról olvashatunk, és ennek megfelelően benne van a Szlobodan Milosevics diktátor ellen – sikeresen – küzdő szerb Otpor-mozgalom is, amelynek Popovics az egyik vezéralakja volt.

Három magyarországi példa is szerepel a kötetben: Az egyik az, hogy 1984-ben Soros György több száz modern fénymásolót adott el olcsón a kommunista kormánynak, és “csak” azt szabta feltételül, hogy az eszközöket széles körben elérhetővé kell tenni a lakosság számára, és ezzel óriási mértékben elősegítette a rendszerkritikus írások, vagyis a sajtó- és véleményszabadság terjedését.

A másik magyar példa ironikus módon az “Amikor a falak leomlanak” című fejezet első története: 1989. június 27-én Horn Gyula magyar, és Alois Mock osztrák külügyminiszter újságírók előtt ünnepélyesen átvágta a vasfüggönyt, augusztus 19-én pedig az SZDSZ, a FIDESZ, az MDF és az FKGP megtartotta a páneurópai pikniket, ami fontos előzménye volt az NDK és NSZK egyesülésének, az Európai Unió keleti bővülésének.

A harmadik magyar vonatkozású példa Roul Wallenberg svéd, és Carl Lutz svájci diplomaták története, akik fejenként több tízezer zsidó életét mentették meg Budapesten a II. világháború alatt.

Ha lesz egyszer új, bővített kiadása a könyvnek, akkor abban jó eséllyel szerepelni fog a Kétfarkú Kutyapárt Békemenet-paródiája is, amit idén március 15-én már másodszor tartottak meg, hogy a kormányon és a közpénzből támogatott kormánypárti civileken gúnyolódjanak. Az ötlet egyébként nem új: 1987-ben a lengyel “Narancs Alternatíva” mozgalom tüntetést szervezett a kommunizmus _mellett_ a nagy októberi szocialista forradalom 70. évfordulójára. Minden résztvevőt arra kértek, hogy viseljen valami pirosat, a transzparenseiken 8 órás munkanapot követeltek a titkosrendőröknek, és virágot szórtak a rendőrautókra.

Több történet szól a kötetben a nácizmussal való szembeszegülésről. Bulgáriában a nép egyházi vezetőkkel együttműködve egész egyszerűen megtagadta és elszabotálta az ország 48 ezer zsidó lakosának deportálását. André Trocmé, a franciaországi Le Chambon-sur-Lignon nevű község református lelkésze, valamint felesége, Magda, és a környékbeli falvak lakosai 5.000 zsidó életét mentették meg azzal, hogy iratokat hamisítottak részükre, és átcsempészték őket a szomszédos, biztonságos Svájcba. Dániában egy német diplomata, Georg Duckwitz kiszivárogtatta a zsidók összegyűjtésének és deportálásának tervét, mire a dán lakosság elbújtatta, majd hajókon a semleges Svédországba csempészte őket, így az ország zsidó lakossának 99 százaléka, 7.000 ember megmenekült.

“Miért mondják rólunk, hogy jók voltunk? Azt tettük, amit tennünk kellett.” – mondta évek múlva Magda Trocmé.

Természetesen szerepelnek a könyvben az olyan híres ellenállók is, mint Mahatma Gandhi, Rosa Parks, Martin Luther King, Nelson Mandela, akiknek a történetét már sokan sokszor megírták, így jó eséllyel rengetegen hallottak róluk. A kötet nagy erénye, hogy a közismert emberek mellett sok olyan történettel is megismerteti az olvasót, ami korábban nem került annyira reflektorfénybe – legalábbis itt Magyarországon nem.

Jó példa erre Lubna Hussein, akinek nevére csupán néhány magyar nyelvű találat van a Google keresőjében, és a vezető hírportálok közül csak a Népszabadság írt róla. A szudáni újságírónőt 2009-ben a helyi büntető törvénykönyv alapján “nyilvánosság előtti illetlen ruházat viselésével” vádolták meg, mert a barátnőivel egy kávézóban nadrágot viselt. A nőket pénzbüntetésre és tíz korbácsütésre ítélték, és Hussein kérhette volna a felmentését, mert korábban az ENSZ-nél dolgozott, de vállalta az eljárást. Viszont a sajtóhoz fordult: azt akarta, hogy az újságírók legyenek tanúi a nyilvános megkorbácsolásának. Erre végül nem került sor, mert a kormánynak kellemetlen lett a nagy médiafigyelem. Hussein állította, hogy nem követett el bűnt, és az ítélethirdetésre is ugyanabban a nadrágban ment, ami miatt letartóztatták. Azt mondta, hogy muzulmánként jól ismeri a muszlim törvényeket, de a Koránban nem szerepel olyan, hogy a nők nem hordhatnak nadrágot.

“Azért imádkozom, hogy a következő generáció lássa, volt bátorságunk harcolni az ő jövőjükért, mielőtt túl késő lett volna.” – Lubna Hussein

Ilyen és hasonló történeteket olvashatunk Amerikából, Boszniából, Brazíliából, Burmából, Csádból, Észtországból, Iránból, Indiából, Portugáliából, Zimbabwéból, és számtalan más országból. Ami a különböző bőrszínű, vallású, kultúrájú embereket összefűzi, az a bátorság és kreativitás, amivel felléptek a rendszer ellen, amiben nem érezték magukat szabadnak.

Erdélyi Katalin

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom