Terrorista, reformer, puccs-szervező, vagy bűnbak? Fetullah Gülen és mozgalma

gulen

 

Él az Egyesült Államokban egy idős ember, aki világszerte számos progresszív ügyet, jótékonysági szervezetet finanszíroz, támogatja a különböző kultúrák közeledését, és az elmúlt évtizedekben hatalmas, civil szervezetekből, médiumokból és jótékonysági intézményekből álló hálózatot épített ki. A szülőhazáját uraló illiberális párt szerint (amelynek kezdetben ő is támogatója volt) ő áll minden a kormányt ért nemzetközi kritika mögött, ő mozgatja bábként az ellenzéket, terroristákat támogat és beavatkozik a választásokba. Fetullah Gülen török vallástudósról van szó, akiről és mozgalmáról májusban magyarul is megjelent egy könyv.

 

 

A Gülen-mozgalom: Egy, a mérsékelt iszlámban gyökerező civil mozgalom szociológiai elemzése – ezen a címen jelent meg nemrég magyarul Helen Rose Ebaugh amerikai szociológus kötete a Dialógus Platform Egyesület és az L Harmattan kiadásában.

Helen Rose Ebaugh: A Gülen-mozgalom – Egy a mérsékelt iszlámban gyökerező civil mozgalom szociológiai elemzése

Kiadó: L Harmattan Könyvkiadó

Oldalszám: 188 oldal

A könyv fókuszában álló Fetullah Gülen nevét a Törökországon kívüli közönség nagy része a 2016-os sikertelen puccskísérlet kapcsán ismerte meg, mivel a történtekért Recep Tayyip Erdogan és kormánya a 77 éves, gyógykezelés miatt Amerikában élő vallástudóst kiáltotta ki bűnbaknak. Ezt az állítást a nemzetközi közösségben senki sem vette komolyan, Gülen kiadatását Erdogan kérése ellenére az Egyesült Államok is megtagadta.

Ennek ellenére a közelmúltban (sőt, már a puccskísérlet előtt is) a török kormány kommunikációjának középpontjában ez az összeesküvés-elmélet állt. Ha valaki kritizálja Erdogant és kormányát, az nyilvánvalóan Gülen zsoldosa, sőt, Gülen ügynökei az egész világpolitikát behálózták, ő pénzeli az EU, az USA vagy a Közel-Kelet számos politikai erejét, és egyetlen célja, hogy pusztulásba vigye Törökországot.

Ez a nézet azonban nemcsak a kommunikáció szintjén jelent meg, a puccs óta tömegesen börtönöztek le ellenzéki politikusokat, értelmiségieket, erőszakkal zárattak be iskolákat, televíziós és hírlapszerkesztőségeket, mind Gülen megállítására hivatkozva.

Stop Gülen!

A most bemutatott könyvben kevés szó esik a közelmúltban történt tisztogatásokról, ehelyett arra fókuszál, hogy Fetullah Gülen és követői hogyan hozták létre Törökország egyik legjelentősebb vallási jellegű mozgalmát. Az ugyanis tagadhatatlan, hogy Gülen óriási hatást gyakorolt a török közgondolkodásra, és az irányzatának követői rendkívül nagy, informális hálózatot alkotnak.

Bár a könyv fókusza a Gülen-mozgalom eszmei háttere, története és felépítése, elkerülhetetlen volt, hogy a kötet budapesti bemutatóján főként a tisztogatásokról és a Gülen elleni kampányról legyen szó.

Szigeti Jenő, a Miskolci Egyetem teológus professzora a könyvbemutatón úgy fogalmazott, ma a manipulokrácia, a manipulációra épülő rezsimek korát éljük, amelyekben a valóságot felülírja a látszat – erre jó példa a Gülennel kapcsolatos állami konteó. Mint mondta, a könyv segítséget ad ahhoz, hogy ebben a helyzetben kicsit tisztábban lássunk, választ ad azokra az állításokra, miszerint a Gülen-mozgalom világuralomra tör, tagjai terroristák.

Ercan Karakoyun németországi szociológus, Gülen munkásságának kutatója szintén a puccskísérlet után elindult Gülen-ellenes hadjárat eredményeinek felsorolásával indította előadását:

„2000 iskolát vagy kollégiumot zártak be, 200 különböző médiumot tiltottak be. Több ezer ember elvesztette a munkáját, vagy börtönbe került. Jelenleg 300 újságíró van börtönben Törökországban, több, mint a Föld bármely más országában” – mondta Karakoyun.

Hozzátette, semmilyen bizonyíték nincs arra, hogy a bebörtönzötteknek vagy a Gülen-mozgalomnak bármi köze lenne a puccskísérlethez. Előfordul az is, hogy családtagokat zárnak be, ha a keresett személyt nem találják, így számos gyerek is őrizet alá került, lényegében túszként.

Karakoyun szerint nem véletlen, hogy pont a Gülen-mozgalom (vagy, ahogy a tagjai nevezik, a hizmet, ami törökül szolgálatot jelent) lett a bűnbak. A pacifizmus fontos része a mozgalomnak, ami nem fér össze Erdogan politikájával, csakúgy, mint a demokratikus értékek tisztelete. Emellett a hizmet folyton hangsúlyozza az oktatást fontoságát, a mozgalom tagjai általában jól képzett emberek, akik mindig útban vannak az autoriter rezsimeknek – fogalmazott.

Mindezek miatt a Gülen-mozgalom már jóval a puccskísérlet előtt szembekerült az egyre diktatórikusabbá váló, az iszlamizmushoz egyre jobban közeledő török kormánnyal. Gülen ugyanis sokáig szövetségese volt Erdogannak és az AKP pártnak, amely az atatürki államot szintén a túlzott szekularizáció miatt bírálta.

Erdogan pártja, bár kezdetben a radikális Iszlám Testvériséghez állt közel, választási győzelme előtt már inkább a mérsékelt iszlámban gyökerező, a nyugati kereszténydemokratákéhoz hasonló kormányzást, Európához történő közeledést ígért – az elmúlt évek politikáját tekintve azonban megállapítható, hogy az AKP nagyrészt visszatért iszlamista gyökereihez.

Az iszlám morális válsága

Ahogy a könyv már a címében is hangsúlyozza, a Gülen-mozgalom nem valamiféle törökországi politikai szervezet, hanem alapvetően egy vallási irányzat, úgy is mondhatnánk, hogy az iszlám megreformálására tett igen ambiciózus kísérlet.

Gülenre elsősorban a szúfizmus, az iszlám egy mérsékelt, misztikus irányzata hatott. A szúfi tanok Gülen értelmezésében a vallás személyes, belső megélésére helyezik a hangsúlyt szemben a szunnita mainstreammel, amelyben az iszlám hagyományosan államszervező eszmeként is megjelenik. Gülen és követői ezzel szemben elutasítják a saria-alapú törvénykezést és a teokratikus államot, nézeteik többé-kevésbé kompatibilisek a Kemal Atatürk-féle szekuláris állameszmével, amelyhez ugyanakkor sok tekintetben kritikusan viszonyulnak.

Szemben állnak azonban a radikális, politikai iszlámmal: a 2001-es amerikai terrortámadások után Gülen amerikai lapokban fizetett cikkben ítélte el a terrorizmust és a szélsőséges iszlamizmust, mondván, „egy muszlim nem lehet terrorista, egy terrorista nem lehet muszlim”.

A Gülen-mozgalom egyik központi nézete, hogy az iszlám ma morális és szellemi válságban van, a muszlim országok képtelenek alkalmazkodni a modern korhoz. Emiatt az iszlám vallásreformra szorul, a muszlim társadalmakban fontos az oktatás fejlesztése, és szükséges a párbeszéd és a megbékélés a többi vallással, amelyeket Gülen szerint nem lehet alacsonyabb rendűnek tekinteni az iszlámhoz képest.

Fontos ugyanakkor különbséget tenni az atatürki szekularizáció és a Gülen-mozgalom között. Ebaugh már a kötet címében is hangsúlyozza a Gülen-mozgalom vallási gyökereit, értelmezése szerint a hizmet nem politikai, hanem vallási reformozgalom (ebben a tekintetben a legnagyobb törökországi vallási szervezetnek tekinthető, követőit 3-6 millió fő közé teszik).

Fetullah Gülen még a hidegháború alatt kezdte meg tanításait, és többek között épp az attól való félelme motiválta, hogy a fiatalok elfordulnak a vallástól. „(Gülen szerint) Törökország csak akkor lehet újra nagy nemzet, ha az emberek hűsége az iszlámhoz megmarad, és az állami intézmények elismerik Istent a közintézményekben” – írja a szerző.

Nem iszlamista, de nem is szekuláris

A múlt század második felében a muszlim országokban inkább teret nyertek a szélsőséges nézetek, miközben mind az Egyesült Államok, mind a Szovjetunió igyekezett a saját érdekeit érvényesíteni, saját ideológiáját terjeszteni a Közel-Keleten. Törökország speciális helyzetben volt: az országban Musztafa Kemal Atatürk fellépése óta egy szekuláris, nyugatbarát köztársaság működött, hol demokratikus formában, hol egy katonai junta vezetésével.

Az Oszmán Birodalmat felváltó atatürki rendszer legfőbb projektje a politikai és vallási élet nyugati mintára történő szétválasztása volt. Ez a törekvés (amelyet Erdogan ma megpróbál visszafordítani) nem egyszer vezetett túlkapásokhoz, a vallás megnyilvánulásait az állam gyakran erővel próbálta visszaszorítani.

A törökországi társadalom azonban mégsem egyesült egyetlen ideológia zászlaja mögött. A felszín alatt azonban Törökországban is hatott az egész Közel-Keletre jellemző iszlamista újjászületés: a felemelkedő Szaúdi-dinasztia az egész régióban terjesztette az iszlám fundamentalista ágazatát, a vahabizmust, így a teokratikus iszlám állam eszméje a felszín alatt Törökországban is kicsírázott.

Eközben Törökországban is követőkre lelt a vallást a nép ópiumának tartó kommunizmus eszméje, és az ateizmus (ugyanúgy, mint a nyugati világban) is megjelent a török nagyvárosok liberális polgársága körében. Mindeközben erősödött a törökországi kurdok nemzeti öntudata: a kurd többségű régiók évtizedekre polgárháborús csatatérré változtak, a török hadsereg és a függetlenségért harcoló Kurd Munkáspárt harca napjainkra sem ért véget.

Nem csoda hát, hogy az iszlám spirituális ágát követő Gülen úgy látta, a vallás válságba jutott. Nézetei szerint a mérsékelt iszlám két tűz közé kerül: a fiatalok vagy valamelyik ateista eszmerendszer követőivé válnak, vagy a szélsőséges iszlámhoz csatlakoznak.

Gülen, írja a könyv szerzője, olyan társadalmat képzelt el, amelyben a vallás fontos szerepet játszik a hétköznapokban – felfogása ebben különbözik a kemalista állameszmétől, amely alapelveit tekintve könnyedén működhetne egy ateista társadalomban is, hiszen középpontjában a török nacionalizmus és más, világi eszmények állnak.

A hidegháborús időszakban ugyanakkor szerveződni kezdtek a mérsékelt iszlám követői is. Ennek egy példája volt a Nursi-olvasókörök létrejötte, amelyek nagy hatással voltak Gülen gondolkodására is – a ’60-as években a teológiai tanulmányait befejező Gülen prominens alakjává vált ezeknek a köröknek. Ezek a körök a kurd származású teológus, Said Nursi műveit tanulmányozták, aki szintén az iszlám békés terjesztését és megreformálását tűzte ki célul.

Gülen a ’70-es években szervezte meg első, egyetemi előkészítést ígérő kurzusát, amely egyrészt szegény családok gyermekeinek segített bekerülni az egyetemekre, eközben viszont hittant is tanított, mivel Gülen attól tartott, hogy a fiatalság elfordul a vallástól, mivel a hitoktatás hiányzik az állami iskolákból. 1972 és ’75 között Gülen követőivel együtt további képzéseket indítottak, amelyeket vállalkozók támogatásaiból tartottak fent.

Pogány hagyományok, iszlám jótékonykodás

Ebaugh sok figyelmet szentel annak bemutatására, hogyan tudott Gülen számos gazdag embert rávenni a kezdeti képzések, később iskolák és kollégiumok, majd kórházak és jótékonysági intézmények támogatására.

Mint írja, a jótékonykodás fontos szerepet tölt be az iszlámban, a szegényeknek adandó alamizsnát már a Mohammed is kötelességként írta elő a muszlimoknak. A török kultúrában emellett is speciális hagyományai vannak az adakozásnak, ezek nagy része még a pogány időkre nyúlik vissza. A török nyelvben több szó is van az adományozás különböző formáira: az iszlám előtti korból hozott szokás az idegenek és szegények megvendégelése, és szomszédok által adott kölcsönös ajándék, illetve a rászorulóknak adott kölcsön.

A muszlim vallás felvétele után jöttek létre az adakozás szervezettebb formái, jótékonysági alapok és a szegényeknek nyújtott rendszeres támogatás. A könyv szerzője szerint ezek a hagyományok fontos szerepet játszottak abban, hogy Gülen sokak anyagi támogatását meg tudta szerezni hálózata kiépítéséhez Törökországban, majd a nyugati török diaszpórában.

A Gülen-féle projektekre a későbbiekben nemcsak gazdagok adakoztak. Ebaugh alaposan bemutatja a hálózat felépítését. A Gülen-mozgalomnak nincs hivatalos szervezeti struktúrája (a puccskísérletet követő tisztogatások óta ez lehetetlen is lenne), tagjainak elsősorban azok tekinthetők, akik adakoznak különböző jótékonysági célokra, vagy ilyen intézményekben dolgoznak.

A Gülen-mozgalom „alapegységei” a helyi közösségek, amelyek 10-12 fős társaságok. Ezek heti egy-két alkalommal találkoznak, tagjai általában jól képzett, diplomás emberek, ügyvédek, tanárok, orvosok.

Bár a Gülen-mozgalom a nők egyenjogúságát is támogatja, Ebaugh felhívja rá a figyelmet, hogy a közösségek nagy része nemileg szegregált, egymás mellett sok helyen külön férfi és női csoport működik – az általa megkérdezett női csoporttagok úgy mondták, nincsenek kizárva, csak jobban érzik magukat egymás között, több közös témájuk van.

Vannak azonban más okai is az elkülönülésnek: sok női csoport főként háztartásbeli asszonyokból áll, akik nap közben találkoznak, amíg a férj munkahelyen, a gyerek iskolában van. Felmerül okként az is, hogy sok nő nem szívesen lép ki az utcára, más férfiak közé este a férje nélkül, biztonsági okokból, vagy csak mert az ilyesmit szégyenteljesnek tartják egyes muszlim közösségekben.

A könyvből nem egyértelmű, hogy ez csupán azt jelenti, hogy a Gülen-mozgalom női tagjai alkalmazkodnak a társadalom hagyományos elvárásaihoz, vagy annak a jele, hogy a konzervatív nemi szerepek a hizmet tagjaitól sem állnak távol.

A találkozókon általában személyes dolgokról beszélgetnek, emellett Gülen írásait olvassák és gyakran ők is adakoznak. Az adományozás egy szervezettebb formája, amikor vállalkozók hoznak létre alapokat a Gülen-projektek támogatására. Ebaugh kutatása szerint az egyszeri tagok fizetésük általában 5-20 százalékát ajánlják fel ilyen célokra. A magánszemélyek adományainál jelentősebbek a nagyvállalkozók felajánlásai – gyakran ők is az éves jövedelmük 10-20 százalékát ajánlják fel, egy-egy adomány több millió dollárt is kitehet.

Gülen és követői idővel egy bankot is létrehoztak az adományok kezelésére Bank Asya néven, ma elsősorban ez osztja el a pénzt a (még megmaradt) iskolák, kórházak, szerkesztőségek között. Létrejött emellett több, különböző konkrét célokat támogató jótékonysági alap is, ezek legfontosabbika a Kimse Yok Mu segélyszervezet. Ez eredetileg a nyugat-törökországi szegényeket támogatta, de később segítséget nyújtott a világ más országaiban élőknek is, elsősorban természeti katasztrófák károsultjainak – Gülen szerint fontos, hogy a muszlimok ne csak más muszlimokat segítsenek, hanem más vallások szegényeit is.

Nem csak Erdogant dühítették fel

A ’90-es évektől kezdve a Gülen-mozgalom szervezetei megjelentek Törökroszágon kívül is, elsősorban a közép-ázsiai posztszovjet államokban és a Balkánon, valamint a török diaszpórában.

Gülenék hangsúlyozták a vallások és népek közötti párbeszéd fontosságát, a mozgalomban később részt vettek keresztények és zsidók is, valamint törökök és kurdok, akik a két nép közötti megbékélésért, a kelet-törökországi erőszak ellen szólaltak fel.

Bár a hizmet nagy jótékonysági intézményei, köztük a Bank Asya egyelőre elkerülték az üldöztetést Törökországban, a mozgalom súlypontja egyre inkább az emigrációba helyeződik át. Maga Gülen 1999 óta az Egyesült Államokban él, részben gyógykezelése érdekében, de az is biztos, hogy hazájába visszatérve bebörtönöznék.

Gülen számára egyébként a politikai üldöztetés nem újdonság. Tevékenységét a ’70-es és 80’-as évek katonai kormányai is gyanakodva figyelték. A török hadsereg hagyományosan az atatürki örökség letéteményesének, a szekularizmus őrzőjének tartotta magát, így minden vallási jellegű mozgalmat potenciális veszélyforrásnak tartott. A múltban Gülen szervezeteit is többször betiltották, magát Gülent államellenes szervezkedéssel gyanúsították.

Bár manapság Erdogan volt szövetségesét egyfajta főellenségnek állítja be, aki bábként mozgat mindenkit, aki fellép ellene, valójában az Erdogannal szemben álló pártok sem tekinthetők gülenistáknak. A Törökországot korábban a hadsereggel együtt kormányzó kemalista CHP tagjai például egyfajta szektaként festették le a gülenistákat, akiknek végcélja az, hogy egy Iránhoz hasonló teokráciát hozzanak létre, élén spirituális vezetőként Gülennel. Emiatt Erdogan sikeresen adhatta el a Gülen-ellenes kampányt a kemalistáknak is.

Helen Rose Ebaugh azt írja, „megérti a kemalisták aggodalmait”, de kutatása alapján nem talált arra utaló jelet, ami alapján a hizmetet szektának vagy iszlamista szerveződésnek lehetne nevezni. Hiszen, írja, szervezeteik nyíltan működnek, Gülen tanításai nyilvánosak, nehéz tehát valami titkolózó szektáról beszélni.

Az írás alapján úgy tűnik, a Gülen-mozgalom utáni most folyó hajtóvadászat hasonlít a kemalista korlátozásokra. A kétféle üldöztetés közös gyökere, hogy az autoriter rendszerek (legyen szó a korábbi török katonai juntákról vagy Erdogan iszlamizmus felé haladó államáról) számára fenyegetést jelent minden tőle független szerveződés. A különbség, hogy a kemalisták aggodalmai mögött inkább egy eltúlzott ideológiai szembenállás, a szekuláris állam miatti aggodalom állt.

A mostani rezsim politikájának ismeretében azonban a vádak mögött azonban alig fedezhető fel más a hatalmi logikán kívül: egy autoriter rendszernek szüksége van egy kényelmes bűnbakra és a híveit egyesítő ellenségképre. Erre a szerepre pedig az USA-ban élő, Erdogant korábban támogató Fetullah Gülen mindenki másnál alkalmasabb volt.

Zubor Zalán

 

tetszett_a_cikk3

 

  • Barta János

    Úgy látszik az Átlátszó a zuglói LMP-t annyira átlátszónak tartja, hogy minket meg sem kerestek:-) A mi honlapunkon található meg egyébként a kerületben egyedül, hogy 2010.-ben tételesen mennyit költöttünk az önkormányzati kampányra, http://zuglo.lehetmas.hu/magunkrol/penzugy/ , a 2014-es költéseink is publikusak lesznek.

    A Fidesz és az MSZP negatív és minősíthetetlen kampányát mi is elítéljük, de azért a nyilatkozók állításait egyéb forrásból is érdemes ellenőrizni, mert ez így pár esetben elég sajátos valóság értelmezés, de nem a valóság:-)))