Szokás leborulni a dezinformációra épülő politika előtt, mesteri bűvészmutatványként érzékelve a szándékos álhírterjesztést. A macchiavelliánus gondolkodásban egy-egy technika fokmérője a sikeresség. Ha a nép vevő a konteóra, az igazolást jelent az összeesküvéselmélet-gyáros számára, egyúttal pedig még a cáfolt információt is más fénytörésbe helyezi. Az igazságon túli (post-truth) korban ugyanis újból véleményessé válnak a tények, és amit elégszer ismételnek el, az valóságosnak tűnik fel. Új könyvében ennek a folyamatát vizsgálja Krekó Péter, rámutatva: hiába eredményes a manipuláció, attól még a felhasznált módszerek sem eredetinek, sem innovatívnak nem mondhatóak.
Amikor 2016 januárjában egy tizenhárom éves orosz-német lány azzal állt elő, hogy három közel-keleti férfi megerőszakolta őt, a közvélemény joggal hördült fel. Hiába, hogy az esetre egyből rárepült az orosz állami propagandasajtó, az ügy ettől még érthetően kavart indulatokat. Csakhogy nagyon hamar kiderült: a lány idősebb barátjával töltötte azt a bizonyos harminc órát, erőszakról pedig azért beszélt, hogy ez ne derüljön ki.
Addigra mind a németországi orosz, mind a moszkvai sajtó a sztori bűvkörébe került, és még Szergej Lavrov külügyminiszter is felszólalt, óva intve a németeket a „valóságot háttérbe szorító politikai korrektségtől.” Hiába derült ki azonban az igazság, az orosz nyelvű média mit sem változtatott a történtek keretezésén. Tüntetések szerveződtek, tovább folyt a közvélemény hergelése, és egyszeriben gyanús lehetett az ügy lezárása is.
Hirtelenjében az erőszakot cáfoló új információ vált megkérdőjelezhetővé. A vélhetően orosz aktív intézkedés pedig segített azt a narratívát terjeszteni, hogy a németek nem szeretnék a „migránserőszakot” kivizsgálni. Innentől mindegy is, mi derül ki, hiszen az összeesküvés-elméletre fogékony közeg csak egyetlen igazságot hajlandó elfogadni.
Vagy épp nagyon is sokfélét, és csak egyet, a hivatalosat nem. A Tömegparanoia című kötet erre is bőven tud példát, elég csak a finnugor nyelvrokonságot ért támadásokat említeni. A több évszázados magyar konteó lényege, hogy az akadémiai és a politikai elit összeesküdött, hogy a magyar nép ne ismerhesse meg dicső származását. Nem számít, hogy a finnugor kifejezés nyelvészeti fogalom, ami nem állít semmit genetikai származásról. Még az sem, hogy a rokonságot összetett szószerkezettani-hangtani szabályok igazolják. A konteógyárosok érvrendszerében ez akkor is csak felülről erőltetett hazugság, az Igazságot pedig – legyen az avar, hun, szkíta vagy pártus rokonság – hasonlóan hangzó szavak fogják felfedni.
A nyelvrokonság megkérdőjelezése odáig jutott, hogy néhány hónapja az Origo már azt közölte: „tudománytörténeti tévedés lehet a magyarság finnugor eredete.” Rögtön az elején genetikai kutatásokra hivatkozva, amik nyilvánvalóan nem tudnak megcáfolni egy nyelvészeti állítást. Finnugor genetikai rokonságról pedig sosem beszélt senki.
Krekó Péter arra mutat rá könyvében, hogy a fenti és hasonló összeesküvés-elméletek sikeres terjesztése éppúgy nem valamiféle zseniális trükk megnyilvánulásai, ahogy a háttérbe sem érdemes folyamatosan nagyívű machinációkat képzelnünk. A konteók terjesztésének ugyanis komoly anyagi és politikai haszna lehet, továbbá széleskörű kereslet mutatkozik rájuk. A folyamatos sulykolás módszere így bár primitívnek tűnhet, de akkor is eredményes, ha azt hinnénk, józan ésszel nem lehet ilyeneknek bedőlni.
Krekó Péter: Tömegparanoia – Az összeesküvés-elméletek és álhírek szociálpszichológiája
Athenaeum, 2018
264 oldal, 3699 forint
A Political Capital igazgatója szerint az összeesküvés-elméletekbe vetett hit nem annak az eredménye, hogy a befogadó a vesztesek közé tartozik, vagy hogy nem elég intelligens átlátni a konteókon. Itthon egyes antiszemita összeesküvés-elméletek a magasabban képzett, jómódú réteg körében népszerűbbek, bizonyos álhíreket pedig egyenesen a többség is komolyan vesz. Az Egyesült Államokban egy évtizeddel ezelőtt 62 százalék, különböző muszlim országokban pedig a lakosság négyötöde hitte, hogy szeptember 11. nem úgy történt, ahogy arról beszámoltak.
Váratlan, atipikus helyzetek esetében megnő az értelmezési igény az események magyarázatára, a szorongó lélek pedig megnyugtató válaszokat keres a történésekre. A bűnbakképzés olykor a felelősség megnyugtató áthárítását szolgálja, máskor a bűntudatot oldja. Mind a holokauszthoz vezető propaganda, mind a később a genocídiumot tagadó álhírek arra szolgáltak, hogy a saját csoportot fel lehessen menteni, egy másikat pedig bűnösnek kikiáltani. Így az áldozatból is könnyűszerrel elnyomó lehet és fordítva. Látjuk ma is, ahogy a varsói kormány tiltaná, hogy a vészkorszakért a lengyeleket lehessen felelősnek nevezni.
Az összeesküvés-elméletek persze koronként és földrajzilag is eltérőek lehetnek, viszont az egyszerű, jól hangzó magyarázatokra mindig mutatkozik igény. Az álhírek népszerűek lesznek sokszor azok számára is, akik épp a manipulációt szeretnék elítélni. Erre lehet példa a volt MDF-es Herényi Károly is, aki nemrég az ATV Csatt című műsorában hivatkozott Chomsky „tízparancsolatára”. Az interneten terjedő szöveg valójában nem a tudós munkája, Herényi pedig ráadásul Chomsky nevét is elhibázta. A műsorvezető felvetésére, hogy ezt nem ő írta, az egykori politikus válasza az volt, hogy mindenesetre valaki megfogalmazta. Épp ez a hozzáállás az, ami oly fogékonnyá tesz szinte mindenkit az álhírekre. Amit olvasunk, annak valószerűségéről meg vagyunk győződve, a többi pedig már csak felesleges sallang számunkra.
A populista politika emiatt is szívesen épít a konteókra, jól bejáratott sémákra felfűzve a kitalált történeteket. Az emberek mindennapi életét nem ismerő elitek, a szuverenitás ellen szervezkedő idegenek, a civilizációnkra leselkedő külső fenyegetések bevett toposznak számítanak, általuk pedig válságjelenségek is könnyebben magyarázhatóvá válnak. Ilyenkor a befogadó eleve keresi azokat a híreket, amik illeszkednek a világképébe, legyenek azok akár olyan súlyos tragédiák, mint egy-egy mészárlás. Gyakran tapasztaljuk, hogy míg egy iszlamista támadás sokáig velünk marad, tematizálja a híreket, addig egy másféle indítékból elkövetett merénylet két nap után kikopik a köztudatból.
Krekó tudományos alaposságú könyve azért is fontos vállalkozás, mert bemutatja: az internet korában mechanikussá váló álhírgyártásban semmi eredeti vagy épp ötletes nincs. Olykor elég néhány macedón tinédzser, akik szakmányban gyártják a valótlanságokat az amerikai választópolgároknak. Ezek a két perc alatt összedobott konteók aztán persze jóval több olvasót is szereznek, mint egy-egy fél év alatt megírt, az újságírás szabályait betartó oknyomozó cikk. Ezért is lehet, hogy bár nagyon egyszerű alapelvekre épül a dezinformáció, annál veszélyesebbnek mondható.
Izgalmas munka a Tömegparanoia, még ha olykor bizonyos gondolatok ismétlődnek is, és könnyen ugrunk a Cion bölcseinek jegyzőkönyveiről máris a finnugor rokonsággal szembeni konteókra. Amely ugrások persze mind tudjuk, kiknek állnak érdekében.
Klikkvadászat, muszlimok elleni hergelés, orosz háborús propaganda – ilyen célok is arra ragadtattak embereket, hogy kitalált jeleneteket játszanak el, majd mobilos felvételeiket valódinak beállítva terjesszék az interneten.
Jessikka Aro Putyin trolljai című könyve bepillantást enged az orosz információs hadviselés, a szervezett gyűlöletkampányok és az álhírek világába, méghozzá...
Krekó Péter Tömegparanoia 2.0 című új, bővített kiadású könyvében kalauzolja el az olvasókat az összeesküvés-elméletek, álhírek és dezinformáció világába. A...
