A populista politikusok a népakaratra hivatkozva sanyargatják a népet

Orbán Viktor régi álma teljesült: végre találkozhatott Donald Trump amerikai elnökkel. Igaz, csak egy könyvben, ami a populista politikusok módszereit elemzi. A kötetben a magyar miniszterelnök és a Fidesz-kormány többször is példaként szerepel annak bemutatására, hogy a nép érdekeit hangoztató populisták valójában csak a saját hatalmukat építik.

Jan-Werner Müller, a Princeton Egyetem politológiaprofesszora 2015 októberében írt egy cikket Magyarországról, illetve konkrétan az egyre idegengyűlölőbbé és illiberálisabbá váló Orbán-kormányról. A cikk címét (Hungary: ‘Sorry about our prime minister’) a Vastagbőr és MKKP ellenkampányának egyik plakátja ihlette, és Werner ezzel is kezdte a cikket, amiben az általa antiszemitának nevezett Jobbikhoz hasonlította a Fideszt, és hosszan taglalta a déli határnál épülő kerítést, a menekültekkel szembeni gyűlölködést, de megemlítette Putyint is. A Fidesz egyik nagy híve, Lovas István rendesen ki is akadt akkor.

Valószínűleg most még nagyobb felháborodás van a kormánypárt kedvelőinek körében, megjelent ugyanis magyarul Müller 2016-os könyve, amiben Orbán Viktor negatív példaként szerepel. Jó sokszor.

Jan-Werner Müller: Mi a populizmus

Libri Kiadó, 2018

200 oldal, 2.999 forint

Jan-Werner Müller a kötetben bemutatja, hogy mik a populista politikusok ismertetőjegyei, miként kampányolnak, majd később hogyan kormányoznak, és mi a sikerük titka. Sok történelmi visszatekintés mellett több jelenkori példa is szerepel a könyvben:

• Orbán Viktor magyar miniszterelnök
• Donald Trump amerikai elnök
• Recep Erdogan török miniszterelnök
• Silvio Berlusconi olasz ex-miniszterelnök
• Marine Le Pen francia szélsőjobboldali politikus
• Nigel Farage brit nacionalista politikus
• Heinz-Christian Strache osztrák szélsőjobboldali politikus

Müller szerint a populistákat könnyű felismerni arról, hogy ellenzékben elitellenesek, vagyis a kormánypártot erkölcstelennek és korruptnak nevezik, akik nem a nép és az ország, hanem csak a saját érdekeiket nézik. Viszont amikor a populisták hatalomra kerülnek, az előző vezetésnél is rosszabbak és korruptabbak lesznek. Tehát csak addig elitellenesek, amíg nem ők alkotják az elitet.

“Amikor a hatalom megszerzésére törekszenek,  a politikai versenytársaikat a tisztességtelen, korrupt elit tagjainak festik le; amikor kormányon vannak, semmiféle ellenzéket nem hajlandóak legitimnek tekinteni.”

A könyvben ugyan nincs benne, de a közéletet figyelemmel követő olvasók valószínűleg emlékeznek még arra, hogy ellenzékben a Fidesz előszeretettel használta a „luxusbaloldal” kifejezést, de 2010-es hatalomra kerülése óta sokkal többet költ államtitkárokra, kormánypropagandára, focira és egyebekre, mint amekkora összegeket a Gyurcsány- és Bajnai-kormány pazarlásaiként emlegettek szemrehányóan 2010 előtt.

Ez az ellentmondás azonban nem zavarja a választóit, Müller pedig azt mondja, hogy azért nem, mert a populista politikusok sikeresen elhitetik a szavazóikkal, hogy mindent csak értük tesznek. Még ha drágán is, de mindig kizárólag a népért dolgoznak. Müller szerint ez az oka annak, hogy a populista politikusok népszerűségét nem rombolják a hozzájuk kapcsolódó korrupciós ügyek. A választóikat egyszerűen nem érdekli, hogy mennyit lopnak a közösből.

A populisták másik nagy trükkje az, hogy a nép, vagyis egy ország lakossága mindig sokszínű (nők, férfiak, gyerekek, fiatalok, idősek, diplomások, kétkezi munkások, heterók, melegek, városiak, falusiak stb.), ők azonban egységes masszaként hivatkoznak rá, és azt hirdetik, hogy tudják is, hogy mit akar ez a bizonyos nép, aminek az érdekeit senki más, csak ők képviselik.

“Az elitellenesség mellett a populisták mindig ellenzik a pluralizmust is. Azt állítják, hogy ők, és csakis ők képviselik a népet.”

Müller példaként hozza a könyvben az Orbán-kormányok ellenőrizhetetlen eredményű nemzeti konzultációit, amikre hivatkozva a Fidesz különböző intézkedéseket vezetett be az évek során. A másik szemléltetés ennél a résznél Hugo Chavez volt venezuelai elnök, és az ő álkérdésekről szóló, elcsalt látszatnépszavazásai.

A populisták úgy tesznek, mintha érdekelné őket a lakosság véleménye, de ez csak a felszín, egy kommunikációs trükk. Valódi, fontos kérdésekről soha nem tartanak népszavazást, és itt a magyar olvasók gondolhatnak az olimpiára, a Paks2-projektre, vagy az ügynökakták nyilvánosságára is.

Müller szerint a populisták célja csupán a saját hatalmuk kiépítése és minél hosszabb ideig tartó megőrzése. Ennek érdekében használják a demokrácia által nyújtott lehetőségeket, és kedvük szerint alakítják azokat.

“A lényeg: a populista alkotmányokat arra találták ki, hogy korlátozzák a nem populisták hatalmát, még akkor is, ha az utóbbiak alapítanak kormányt.”

A könyv végigveszi, hogy sok populista országvezető kedvenc elfoglaltsága az alkotmánymódosítás, itt természetesen ismét példa a magyar miniszterelnök. Nem véletlenül, hiszen 2011-ben a Fidesz lecserélte Magyarország korábbi alkotmányát az alaptörvényre, amit azóta is folyamatosan formáznak: az idei, zsinórban harmadik választási győzelem után gyorsan bejelentették a hetedik módosítását, és a napokban be is nyújtották.

A kormánypárti politikusok megszólalásai szerint ezzel a haza védelme a cél, alkotmányjogászok véleménye szerint azonban valójában csak egyes bírák megleckéztetésére jó, a többi része kommunikációs lózung.

Ezzel elérkeztünk a könyv egy másik fontos megállapításához, miszerint bár a populisták folyamatosan a népről és hazáról beszélnek, valójában rettentő kirekesztőek.

Egyrészt mesterien mossák össze a politikai ellenfeleiket egy közös masszává, és mutogatnak rájuk, hogy ők mind összeesküdtek az ország és a nép ellen. Vagyis a populisták retorikája szerint rajtuk kívül minden más közéleti szereplő, „a többiek” mind egyformák (rosszak), és ugyanazt akarják. Pont ezt csinálta a Fidesz az idei választási kampányban: minden ellenzéki médiát és politikust Soros György bérencének nevezett, és a kerítésátvágós plakáton photoshoppal egymás mellé is rakta az ellenzéki pártok vezetőit Sorossal.

Másrészt a populisták kirekesztik a lakosság egy részét is. Azokat, akik nem értenek velük egyet, egész egyszerűen nem tekintik a nép részének. Ők nem igazi magyarok/amerikaiak/hazafiak, hanem hazaárulók/idegen ügynökök. Vagyis ők nem teljes értékű állampolgárok a populisták szerint.

“A populisták alaptézise az is, hogy aki nem támogatja szívvel-lélekkel a populista pártot, eleve nem tartozik a valódi néphez.”

Ez alapozza meg azt, hogy ellenük fel lehet lépni különböző eszközökkel, a populisták szavazói pedig elégedetten tapsolnak, ha a politikus nem válaszol az ellenzéki újságíró kérdésére, ha a kormányellenes tüntetést szétveri a rendőrség, ha a jogvédő/antikorrupciós civil szervezetet vegzálja az adóhatóság.

A populista kormányzás a kötet szerint egy folyamatosan lefelé haladó spirál, amiben egyre több népnyúzó intézkedés jelenik meg a megfoghatatlan népakarattal takarózva. Müller szerint ezért nem szabadna használni az „illiberális demokrácia” kifejezést a Magyarországhoz és Törökországhoz hasonló államokra, mert ez legitimálja az autokrata módszereiket, és a diktatúra felé haladó intézkedéseiket.

„A populista kormányzásnak három jellemzője van: igyekszik bekebelezni az államaparátust; korrupciót gerjeszt “tömeges klientúrát” építve; és szisztematikusan törekszik a civil társadalom elnyomására.”

Természetesen arra is keresi a választ a könyv, hogy miért sikeresek a populista politikusok, és kik szavaznak rájuk. Müller arra jutott, hogy tévedés az a népszerű nézet, miszerint csakis a szegényebb, iskolázatlanabb, frusztrált, sikertelen, kudarcaikért másokat hibáztató emberek választják a populistákat.

A szerző szerint sokan vannak köztük ilyenek, de jómódú, sikeres, iskolázott emberek is szép számmal beállnak mögéjük. Nem csupán anyagi megfontolásból, hogy nekik is jussok konc, hanem elvi okokból is.

Müllernek az a véleménye, hogy a populisták választói egyszerűen kiábrándultak a demokráciából: úgy érzik, hogy a korábbi vezetők nem törődtek velük eléggé, nem kérdezték meg a véleményüket, nem volt beleszólásuk a döntésekbe. A populisták viszont sikeresen elhitetik velük, hogy ők is alakítják az ország sorsát, és igyekeznek velük közvetlen kapcsolatot ápolni. A könyv is említi, hogy Donald Trump twittel, Orbán Viktor pedig rendszeresen szól a néphez a rádióban.

Müller szerint a liberális politikusoknak megoldást kell találnia arra, hogy megszólítsák a populisták szavazóit, alternatívát kínáljanak nekik, ehhez pedig először is párbeszéd kell. Az ugyanis nem megoldás, ha a média vagy a politika úgy tesz, mintha nem létezne a populizmus, és nem beszél róla, nem áll szóba a populistákkal. Ez csak megerősíti bennük a hitüket, hogy ők az elnyomottak, a különlegesek, és mindenki összeesküdött ellenük.

Összességében érdekes és tanulságos a könyv. Néha a példák és magyarázatok visszakanyarodnak egymáshoz, de mégsem veszti el a fonalat a szerző. A végén pedig összefoglalja hét pontban az addig leírtakat.

A populisták

• ragaszkodnak ahhoz, hogy csakis ők a legitim képviselők
• szerint csakis ők képviselik a népet, és erre hivatkozva kirekesztik a nép egy részét
• számára az „igazi nép” egy szimbolikus ütőkártya, amire bármikor hivatkozhatnak
• nem szeretik a bizonytalan kimenetelű népszavazásokat
• elfoglalják az államapparátust, korrupcióval hátországot építenek, és elnyomják a kritikus civileket
• komoly veszélyt jelentenek a demokráciára
• leváltásához nagyon meg kell újulniuk a liberális politikusoknak

Erdélyi Katalin