Bezárás
Fake news

Tényhamisítás: a magányos elkövetőktől az álhírgyárakig

Nemrég olvastam ki az Igaz történet című kötetet, melynek filmváltozatát már korábban láttam. Michael Finkel emlékiratának alapsztorija önmagában nem volna különösebben rendkívüli. Egy férj és apa a vád szerint kiirtotta családját, s a börtönben, ítéletre várva ártatlanságát bizonygatja az őt faggató újságírónak. Ilyesmi jó párszor megesett, s valószínűleg később is lesz még példa rá. A dolgot azt teszi érdekessé, hogy a feltételezett (s tettéért halálra ítélt) Christian Michael Longo a gyilkosságok után, letartóztatásáig Mexikóban bujkált álnéven: Michael Finkel újságírónak adta ki magát. Annak az embernek a bőrébe bújt, akinek később a börtönből üzenetet küldött, hogy elmondaná neki a története saját verzióját. 

De mindezeknél lebilincselőbb, könyvkritikára érdemesebb volt nekem (mint szakmabelinek) hogy bizonyos értelemben nemcsak a méreginjekciótól fenyegetett Longo, de a New York Times szerkesztőségéből akkortájt elbocsátott Finkel is az életéért küzdött a mű alapját képező börtöninterjúk alatt. Szakmailag mindenképpen: riporthamisítás miatt vesztette el munkáját világ egyik legrangosabb újságjánál. S pontosan látta: a Longo-sztori talán az utolsó esélye, hogy visszatérjen.

Michael Finkel: Igaz történet

Gabo Könyvkiadó, 2015

366 oldal, 2990 forint

Finkel kötete rengeteg tanulságot és dilemmát kínál megfontolásra nekünk újságíróknak. Hogyan viszonyuljunk azon pályatársainkhoz, akik méltatlanná váltak a szakmához? Egyáltalán: hol végződik a kreatív, ügyes forráskezelés, s hol kezdődik a hazugság és manipuláció? Mik a határok, s mi a következménye, ha átlépjük? Mi a jelenlegi helyzet a hír-, és riporthamisítókkal következmények nélküli kis hazánkban? S az alternatív tények földjévé vált mai Egyesült Államokban?

Finkel afrikai rabszolgamunkásokról írt cikke miatt bukott le. 2002 februárjában – nem sokkal azután, hogy visszatért Afganisztánból, ahol haditudósítóként dolgozott – a hamisításra fény derült.

“Fogtam egy csokornyi interjút, és összegyúrtam őket. Az egyik munkás elmondta, hogy otthagyta a földjét Maliban, és egy kerítővel utazott Elefántcsontpartra. A másik beszámolt róla, hogyan adták el egy ültetvénytulajdonosnak. A harmadik részletesen leírta a munkamenetet. A negyedik a Daloai Mali Egyesületnél és a Save the Children segélyszervezetnél eltöltött időszakról beszélt. Kiemeltem a részleteket és az idézeteket ezekből az interjúkból, valamint néhány másikból, és összegyúrtam őket egyetlen karakterré, aki sajátjaként mesélte el az egész történetet.” – vázolja a folyamatot. (Michael Finkel: Igaz történet. GABO Kiadó, 2015. 47.o.)

A dolog nyilván védhetetlen – de mielőtt pálcát törnénk az “elkövető” felett, gondoljuk bele: vajon nem kerülhettünk volna mi is hasonló szituációba, s bennünket nem kísértett volna-e meg a lehetőség?

Aki élete során írt már riportokat, az tudja, mennyi üresjárat, árnyékra vetődés lehet ebben a szakmában. Mikor hetekig, hónapokig talpal az újságíró, féltucat emberrel beszél, de mindenki csak részleteket, töredékeket mond. S a “termést” átnézve megállapítja: így az egész egy rakás szar, nem egy nagy sztori. De ha egyberakná, s kicsit feljavítaná,hozzátenne ezt-azt, kitöltve a réseket, szenzációs anyag jöhetne ki belőle.

Persze az újságíró szakmai önkontrollja mellett optimális esetben létezik a szerkesztőségi önszabályozás, illetve szerkesztői tényellenőrzés is. Mely próbálja kiszűrni az ellentmondásokat, valótlanságokat. Illetve szankcionálni a normasértést. S ha előtte sikerül tetten érni a ténynek látszó hamisítványt, akkor persze nem közlik a cikket. Nagyobb a baj, ha csak a publikálás után derül fény rá. Az amerikai médiában ezzel összefüggésben drákói szigor uralkodik,melyet Finkel is  a saját bőrén tapasztalhatott.

“Amikor valaki az újságírók testvériségében kudarcot vall, a szakma szempontjából nagyon fontos demonstrálni, hogy legalább olyan kíméletlenül bánunk a sajátjainkkal is, mint másokkal.” – írja le. (12.o.)

Ráadásul főnökei arra gyanakodtak: mi van, ha Finkel más cikkei is sántítanak? Bűnbánó könyvében a “tettes” nem is hibáztatja őket ezért.  “Az újságírói szélhámosságoknál – az 1990-es évek végén, a főként a New Republicnak író Stephen Glass, a Times tizenöt hónappal utána lebukó riportere, Jayson Blair, vagy a USA Todaynek dolgozó Jack Kelley esetében -, ahol egy hamis sztori felbukkant, ott rövidesen követte a többi is.” – mutat rá. (54.o.)

Na és mi a helyzet Magyarországon? – kérdezheti az olvasó a lebukott tengerentúli újságírókról szóló könyvek, filmek után. Ekkora sajtóbotrányokról nemigen tudunk.

“Leírhatom a nevüket, olvashatom megbocsáthatatlan bűneik lajstromát az interneten, szégyellhetik magukat. Elgondolkodtató, hogy egyetlen magyar példát sem állíthatok velük párhuzamba. Természetesen szó sincs arról, hogy nálunk ilyesmi nem fordul elő. Amikor “szakmai konzultáció” keretében elbeszélgettem néhány kollégámmal, remekül szórakoztunk azon, ki milyen eseteket ismer a saját háza tájékáról.” – mutat rá a kontrasztra egy 2004-es hazai írás.

A helyzet pedig azóta inkább csak rosszabb lett. Nálunk, illetve a tengerentúlon is.

Korábban még csak arról volt szó: egyes újságírók (a szerkesztőség, illetve a lapkiadó tudta nélkül) hamis, virtuális riportalanyokat találnak ki. De a vezetőség ezt nem helyesli, valamint elítéli.

Elfogult, irányzatos, pártos orgánumok nyilván mindig léteztek. De abban volt egyfajta törékeny, hallgatólagos konszenzus a főáramú médiában, hogy a tényeket ugyan sokféleképp lehet értelmezni (akár összefüggéseikből kiragadva, politikai érdektől, manipulatív törekvésektől vezérelve is) de nem gyárthatnak le a valóságban nem létező áltényeket. A jóformán direkt pártirányítással működő unortotodox NER-média, illetve a Trump-korszak nagyüzemi álhírgyárai viszont ma gyakorlatilag ezt csinálják.

Már nem arról van szó, hogy egy újságíró, a karrierjét egyengetendő, “magányos elkövetőként” cikket hamisít. Ehelyett a dolog főnökei jóváhagyásával, mi több: az ő utasításukra történik. Ez egy gyökeresen új szituáció. Finkel és társai lebukása mégiscsak azt jelentette, hogy a rendszer próbálja szankcionálni a normasértést.

Jelenleg azonban pont a korábbi normaszegéseket szervezik rendszerbe, emelik normává. S mikor a propagandaújság sorozatban bukja el a vele szemben indított pereket, akkor egyszerűen nem hajlandó közölni a helyreigazítást. Bízva abban: oldalukon a hatalom, amely kétharmaddal, az összes kulcspozícióba gondosan elhelyezett pártkatonákkal  úgyis védőernyőt nyújt számukra.

„Ha vezetőink arra törekszenek, hogy elpalástolják az igazságot, vagy mi mint emberek elkezdjük elfogadni az olyan alternatív valóságokat, amelyek többé már nem tényeken alapszanak, akkor mi mint amerikai állampolgárok a szabadságunk feladásának útjára lépünk” – ezek nem a liberális New York Times egykori munkatársa, Finkel, de nem is holmi Soros-bérenc civil szavai. Rex Tillerson, Trump egykori külügyminisztere mondta azokat.

Ijesztő, hogy lassanként nosztalgiával kell visszagondolnunk Finkel vagy Glass riporthamisítói munkásságának éveire. Mert az unortodox, illiberális világegyetemben ezt a tevékenységet lényegében szabadon űzhetik a hatalom emberei.

Hogy mit lehet velük szembeszegezni? Először is: olyan felületeket, mint az Álhírvadász. Mely beazonosítja s leleplezi a tudatos dezinformációt. Másfelől szemléletváltást. Az a baj, hogy ezeket a figurákat valahol, tudat alatt még mindig kollégáknak tekintjük, pedig nem azok. Hanem politikai végrehajtók, akik a szakmai autonómia minimumával sem rendelkeznek, direkt párt-, és kormány-megrendeléseket teljesítenek.

Ezért a független médiának ugyanúgy kell(ene) kezelni őket, mint bármelyik politikust vagy pártalkalmazottat, mert lényegében, de facto azok. Az a médiaszegmens, ahol dolgoznak, ugyanolyan NER-kézivezérlésű, mint az ÁSZ vagy az ügyészség, s ugyanúgy közpénzből működik. Miért kéne akkor eltérően viszonyulni hozzá?

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi ezer forinttal!
Támogatom