Bezárás
Demokrácia

Szűcs Jenő és a magyar demokrácia

Idén lesz harminc éve, hogy meghalt Szűcs Jenő, a huszadik század második felének egyik legnagyobb hatású magyar történésze. Életművében kiemelt helyet foglal el Magyarországnak a nyugati civilizációhoz való felemás, de egyértelmű kötődését bemutató esszéje, amely először az állampárttal való szembenállást és ellenzéki egységet demonstráló Bibó-emlékkönyvben jelent meg.  Néhány héttel halála előtt, a rendszerváltás hajnalán erős pesszimizmusát fogalmazta meg az Új Márciusi Front vitanapján arról, hogy Magyarország mennyire áll készen arra, hogy élni tudjon a demokrácia esélyével. Rossz érzései beigazolódtak, ha nem is mindenben úgy, ahogy azt várta. Mindenesetre az a meglátása, hogy erős civil társadalom nélkül aligha tud életképes lenni egy demokrácia, máig ható tanulságokkal bír. A ma már nehezen hozzáférhető hozzászólás újraközlésével tisztelgünk Szűcs Jenő emléke előtt.

“Ha referátumot tartottam volna – írtam –, (derültség) Bibónak abból a nyilatkozatából indultam volna ki, hogy nem hisz a történelemben feltétlen szükségszerűségekben, hanem – mint írta – „hiszek bizonyos nagy vonalakon belül több-kevesebb lehetőségben, melyet lehet elpuskázni és lehet szerencsés vágányokra irányítani”.

A demokráciáról van szó, ugyebár: ennek lehetősége vagy elpuskázása a tét; erről kellene beszélni.

Erről azonban én, ha őszinte vagyok, sajnos, a következőket tudom mondani – természetesen vázlatszerű vezérszavakban es tézisszerű fogalmazásban:

1. A demokrácia több-kevesebb lehetősége ebben a pillanatban adva van két tényezőben is: Az egyik, hogy a válság nemcsak értelmes és elemzésre képes embereket késztet arra a következtetésre, hogy a – komplex – válság meghaladására az egyetlen igazi alternatíva a gazdaság reformjával összhangban a demokrácia, nem pedig „demokratizmus” kiépítése lenne, hanem immár a hatalmi szférát is a demokrata retorikába kényszeríti. A másik, hogy a nagyobb szabású válság végre egy intelligens és energikus politikust is arra kényszerített, hogy kimondjon valamit abból: a szocializmus Kelet-Európában átsúlyozódott elveinek egybekovácsolása valamivel tarthatatlan. Ez a valami többé-kevésbé jól leírható a több évszázados orosz autokrácia – Marx szerint ugyan ázsiai despotizmus – jegyeiben, ideértve alapvető szerkezeti jegyeit, a „birodalom” és a gazdaság, a „gazdasági világ” fúziója egyfajta messianizmus jegyében és a társadalom államosítása talaján. És egyebeket, amikről Gorbacsov egyelőre csak mértékkel ismert be valamit, jóllehet természetesen már az is világtörténeti jelentőségű, hogy a zsarnokságot zsarnokságnak nevezi; másfelől szocialista jogállamról, erről a párttörténet szótárában hiába is keresett fogalomról beszél. Mellékes, hogy magára a részleges felismerésre, a kényszerpályán visszatérő történeti modellek tényére ugyancsak egy hagyományos „szerkezeti” elem kényszeríti, hiszen a Nyugattal való hatalmi egyensúly tarthatatlan a politikai status quo mellett.

2. Ami tehát a „lehetőséget” illeti, a dolog e pillanatban két irányból sem fest rosszul. A legkisebb baj az, hogy válság kényszeríti ki a reformszellemet; hiszen a történelem megannyi példát kínál arra, hogy éppen válságokból születtek új struktúrák.

Csakhogy nagy valószínűséggel el fog puskázódni, s ami a legsajnálatosabb, nem is két, hanem három okból.

3. Az egyik ok, hogy egy pillanatig sem hiszem, hogy a hatalom pólusán (ahol elég eredményesen gyökeresedett meg az imént jelzett fúzió kicsinyített mása) egy-két (két-három?) felelős emberen kívül bárki is komolyan gondolna demokráciára. A demokrácia ugyanis, azaz, megint Bibót híva segítségül, a „szabadság objektív technikája”, nagyon hamar nemcsak megkérdőjelezné, hanem alighanem rosszabbat is csinálna azzal a hatalmi monopóliummal, aminél fontosabb a benne részesülők számára nincs. Más kérdés, és önmagában is a válság egész komoly szimptómája (de aligha egyébé), hogy pártfunkcionáriusok kezdenek hovatovább úton-útfélen többpártrendszerről beszélni. Nota bene; akkor, amikor én, jóllehet, hajlamaim szerint aztán igazán szívesen élnék egy klasszikus parlamenti demokráciában, legfeljebb huszadik helyen pengetném ennek elvi lehetőségét. Természetesen, amit Bihari Mihály barátom elmond, az valami más; én pontosan a szó szerinti többpártrendszerre gondolok. (nevetés) De akár például a párt és állam következetes és valóságos elválasztása az alsó szinttől a legfelsőkig – sokkal elemibb követelmény egyelőre.

4. Az elpuskázódás másik és világtörténetileg természetesen súlyosabb tényezője, hogy kívánságommal ellentétben, de sejtésem szerint – Gorbacsov reformkísérlete vagy az orosz autokrácia történetében ciklikusan fel-felmerülő, majd elvetélődő próbálkozások sorsára fog jutni, vagy a mi szempontunkból nem sokkal jobb, „szocialista” kiadása lesz Nagy Péter reformjainak. Mondani sem kell, hogy az utóbbi sem segítené elő a demokrácia kivirágzását Magyarországon.

5. Ezeknél is leverőbb azonban, hogy mód felett szkeptikus vagyok a másik, a „társadalmi” pólust illetően is. Ez a társadalom képes kivételes helyzetekben – lásd 1956 – heroizmusra. Normális állapotban olyasmikre, amit összevontan ügyeskedésnek neveznék. Ám ami a fő; kevés fogalma van arról, hogy mi az a civil társadalom. Nem csoda. Na persze, meg kellene tanítani rá. De nem keverendő össze a Sollen és a Sein. Egyelőre az a billenő pont, hogy a válság csak a társadalom elemi erejű kényszerítő erejével együtt lenne képes a demokráciát kierőszakolni, éspedig egy olyan „civil társadalmi” jellegű, józan és fegyelmezett alapállásból kiindulva, amelyben nem a hatalom megosztása (vagy éppenséggel, ami még rosszabb; a hatalomból való „részesedés”) a legfőbb áhított cél, hanem a hatalom minden oldalú, módszeres reformmunkálatokkal kidolgozott, intézményes ellenőrzése.

Ha nem keverem össze a kívánságot a valósággal, negyedéves impresszióim nem szólnak amellett, hogy az egyébként lelkesen üdvözölt egyletesdi és kvázi pártalakulások mögött formálódna valami a civil társadalomnak abból az ellenállhatatlan erejéből, ami egyebek közt egyelőre – legalább egy „belső” közmegegyezés alapján – megteremtené a feltételt, mely nélkül jottányit sem lehet mozdulni, vagy éppen csak egy jottányit.

6. Hadd járjam a kört azzal, hogy ha referátumot tartottam volna, kézenfekvő módon valamiképpen valóban a történeti dimenzióból kellett volna kiindulnom, mint ahogy e körül már forgolódtam, amolyan „Ember küzdj, és bízva bízzál” alapon. Más dolog azonban elemezni, és más világosan és pontosan kimondani a jelenre vonatkozó facitot. Az európai régiókról szóló írásom végkicsengése, sajnos, az a lapidáris és megfoghatatlan általánosság, hogy valamilyen gyökérzete megvan a magyar történelemben és általában ebben a szerencsétlen régióban a demokráciának, következésképpen a Kelet-Európába való (de facto bekövetkezett) elcsúszás visszafordításának a reménye. Milyen? Mennyi? Nehezen vizsgálható, és nem is az én eszközeimmel. Mindenesetre a visszafordítás eddigi kísérletei, 1956, 1968, 1980 a maguk más-más stílusával manifeszt módon bizonyították egyrészt, hogy a Közép-Kelet-Európa vagy Kelet-Közép-Európa (ahogy vesszük) valóban virtuális valóság, másrészt, hogy a valóságban nem sok helye van.

Most azonban e kétnapi töprengésem lényege – két napig töprengtem – ebben a vonatkozásban az lenne, ha módszeresen és lelkesen bizonygatnám: a magyar társadalom történetileg determinálva van a demokráciára, az mintegy történetileg „megilleti”. Sajnos azonban, a kiindulópontként vett kategóriákban kifejezve, bárhová nézek, úgy látom, hogy a „szükségszerűségek” nagy súlya és a „lehetőségek” törékenysége mellett ilyen konklúziót homo historicus minőségemben nem tudok kimondani. Más kérdés, hogy homo politicus minőségemben mit szeretnék.

Bárcsak egyik pontban se lenne igazam.

Már most talán mondanom sem kell, hogy mindezt nem azért írtam le, hogy bárkit is bevonjak szkepticizmusomba. Mindebből ugyanis korántsem következik, hogy egy reformmozgalomra – szép álomként: új „reformkorszakra” – ne kellene minden erővel törekedni; hogy ne kellene ama bizonyos „technikák” kialakítására minél több javaslatot termi, és így tovább. Ellenkezőleg! Csakhogy ez nem az én asztalom, legalábbis egy ilyen vitaülésen nem. Amit én el tudnék mondani, azt mind elmondták, leírták már részben az itt jelenlevők is, sőt most tettek technikákra javaslatokat, amelyek igen érdekesek. Nem szeretek nem saját ötleteimmel kiállni.

Befejezésül még néhány mondat. Ha már bekövetkezett ez a malőr, kényszerítve vagyok arra is, hogy az Új Márciusi Fronttal való viszonyomat tisztázzam. Két, talán közérdekű, érdeklődésre tartó pontot mondanék el, leszögezvén, hogy az Új Márciusi Front proklamációját azért írtam alá, résztvevőjévé azért váltam, mert a kezdeményezést rokonszenvesen felelősnek vélem, a résztvevők zömét szakértelmük, illetékességük és morális magatartásuk alapján nagyra becsülöm, a végső szöveggel egyetértek (legalábbis nincs benne olyan, amivel ne értenék egyet). Minthogy pedig szeretnék bízni, még ha a vázolt heroikus pesszimizmus jegyében is, valamiféle civil társadalom kiformálódásában, ennek normáihoz igazodva elfojtottam egy kisebbséggel szemben táplált fenntartásaimat. A dolgok ne „személyi” szempontokon múljanak, ha maga a dolog jó. Nagyjából ezt mondtam magamban, üdvözölvén, hogy az Új Márciusi Front nem kíván párttá lenni, minthogy ez esetben fel sem merült volna, hogy valamit mondjak magamban.

A dolog azonban nem lett olyan jó, ahogy kellett vagy lehetett volna. Nemcsak formai szépséghiba az, hogy szeptemberi lett a Márciusi Front. Hogy a magam mániái köréből hozzak példát: Bolognában már 1200 körül tételesen kimondták, hogy bármely communitas létezhet sine auctoritate principis, a fejedelem autoritása nélkül, a kommunális „szabadság” detto, minthogy senkinek eszébe sem jutott 1200 körül ott, hogy a kettőt szét lehet választani. Ezzel szemben például Oroszországban 1917-ig a „szabadságot” (értsd bármely szorosan limitált álautonómiát) elvileg mint állami „adományt” fogták föl. És 1917 után? … Ez szónoki kérdés. Mármost szimbolikus jelentősége van annak, sajnos, hogy az Új Márciusi Front a Politikai Bizottság autoritásából kelt életre. (A juristák másik része persze, hogy igazságos legyek, Bolognában 1200 körül szintén azt vallotta, hogy az autonóm közösségi lét csak ab auctoritate principis, azaz csak a privilégium erejénél fogva létezik.) Itt tehát van egy kényes billenőpont, melynek elvi jelentősége van, sőt további kiágazásai is vannak, még akkor is, ha a kézenfekvő magyarázatot ismerem. A másik pont az volt, amiben itt már elhangzott helyreigazítás: a konszolidáció fogalma ennek a vitaülésnek a címszavában. Ez az 1987. december 23-i megállapodással szemben, amely gyökeres átalakulást tűzött ki célul, mást mond. De itt erről már magyarázatot kaptam. Én nem voltam jelen, amikor ez a cím megszületett, remélem, nem freudi elvétés alapján. Ezzel levelemnek azt a részét, ami közérdekű, felolvastam.”

Elhangzott az Új Márciusi Front 1988. november 5-i vitanapján, írásban megjelent Lázár (szerk): Új Márciusi Front 1988. Múzsák Közművelődési Kiadó, Budapest, 1989. Címlapkép forrása: nol.hu

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi ezer forinttal!
Támogatom

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom