Bezárás
Mély torok

Woodward könyve a Trump elnökségről, és az “adminisztratív államcsíny” kulisszatitkai

Mondják, Bob Woodward a leghíresebb újságíró Amerikában, ami már csak azért is igaz, mert  igazi hollywoodi legenda, Robert Redford szokta alakítani a nagyvásznon. Igaz, e filmet 42 éve mutatták be, de a mai napig tényfeltáró és oknyomozó újságírók párás szemmel gondolnak rájuk példaképként. Carl Bersteinnnel ők buktatták meg Washington Postos újságíróként Richard Milhous Nixon amerikai elnököt, Woodward volt az adatgyűjtő, a riporter, Bernstein pedig a stílusember, az író. Kérdés, Nixon 1974. augusztus 9-i lemondásának van-e bárminemű áthallása a mára.

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi ezer forinttal!
Támogatom

Ha van a szókapcsolatnak értelme, hogy „ellopni a showt”, akkor Bob Woodward előző hete ellopta a showt Bob Woodward következő hetétől: könyvét szétcincálta a világmédia, és a hazai is, a valódi megjelenés előtt, a sajtóanyagokon alapuló ismertetésekkel. Mikor kijöttek a hírek a könyvről, Donald Trump is felhívta telefonon Woodwardot, sajnálkozott, hogy saját verzióját nem mondhatta el, pedig Woodward őt is kereste, Kellyanne Conway-t, az elnök közeli munkatársát még ebédelni is elvitte.

Aztán Trump tweetelt a könyvről, „egy újabb rossz könyv”, mindenesetre a könyv jól fogy, egy hét alatt 1 100 000 példányt adtak el belőle. Woodward szinte minden elnökségről, adminisztrációról írt könyvet, de a Trump-elnökség nem szokványos elnökség, érthető, hogy sokkal többen kíváncsiak az elemzésre és az eredményre, amire Woodward a maga tapasztalatával és szakmai tekintélyével jutott.

Ezenközben a The New York Times megjelentetett egy op-ed (vélemény) cikket, melynek, a szerkesztőségi gyakorlattól eltérően, eltitkolták a szerzőjét, noha a szerkesztőség nyilatkozata szerint számukra ismert a szerző. Annyit tudni, hogy fehér házi benfentes írta, Trump belső köréből valaki. A cikk hasonlókat állít, mint Woodword: az elnököt hisztis kiskorúként kezelik beosztottai, olyik döntését felülbírálják, Gary Cohn története sokatmondó, ő a dél-koreai kereskedelmi együttműködés felmondásáról szóló nyilatkozatot ellopta az elnök íróasztaláról, hogy ne tudja aláírni.

Mindennek nemzetbiztonsági oka volt: Dél-Korea egy esetleges észak-koreai nukleáris töltetű interkontinentális ballisztikus rakétáról 7 másodperccel az észak-amerikai célpont elleni indítás után tud hírt adni szövetségesének, míg ha csak saját megfigyelőrendszerükre támaszkodnak Alaszkában, az a kilövés után csak 15 perccel ad információt. A dél-koreai kapcsolat ezért nagyon érzékeny, és az ottani kormánynak már amúgy sem tetszett, hogy Trump lemondta, az északiaknak kedveskedve, az évi rendes nagy déli-amerikai hadgyakorlatot.

2017 nyara óta mondogatják, a Fehér Ház négy tábornok miatt működik, működhet még. Mattis (hadügyminiszter), Kelly (stábfőnök), McMaster (nemzetbiztonsági főtanácsadó), Dunford (vezérkari főnök) úgy működnek, mint nevelőszülők a csintalan és kezelhetetlen gyerek óvodábaszoktatása idején: elválasztják az ocsut a tiszta búzától, jót a rossztól.

Woodward könyve és a véleménycikk elhatárolódás-cunamit indított: Mike Pence alelnök, John Kelly fehér házi stábfőnök és mások is úgy nyilatkoztak, hogy ők nem konzultáltak Woodwarddal, és nem írtak a New York Times-ba. Woodward könyve a House of Cards vagy a West Wing c. televíziós sorozatokra hajaz: belülről mutatja a szuperhatalmi központ belső történéseit, a macchiavelliánus igyekezetet, mohóság és hatalomvágy által tüzelt szenvedélyt.

Trump Fehér Háza forgószinpad, nagy szereplőgárdával és gyorsan változó arcokkal. Reince Priebus, az első fehér házi stábfőnök például 189 napot volt posztján, ezzel ő a legrövidebb ideig szolgált fehér házi stábfőnök a történelemben. Anthony Scaramucci (The Mootch) fehér házi sajtófőnökként mintegy 10 napig bírta.

Még az elnökválasztási kampány érdekes, számomra új története, hogy a 2016-os Access Hollywood eset után úgy tűnt egy nagyon rövid ideig, hogy az alelnök-jelölt indianai ókonzervatív Mike Pence venné át az elnökjelöltséget, és Condoleeza Rice, George W. Bush külügyminisztere, egy fekete republikánus asszony lenne az új alelnökjelölt. A botrányos Access Hollywood videó nagy felzúdulás volt, miután Donald Trumpot már a GOP (Republikánus Párt) elnökjelöltjévé választotta a Konvenció 2016 nyarán. Trump itt nőellenes megjegyzést tett, grab them by the pussy („a puncinál kell megragadni őket”), sokaknál kiverte a biztosítékot és Trump csak nehéztüzérséggel tudott hárítani.

Magam két éve elég sokat foglalkozom az akkori elnökválasztásba történt orosz beavatkozással. Elsősorban ebből a szempontból olvastam a könyvet, és sok újat nem tudtam meg. Sokat olvashatunk John Dowd elnöki vezető jogász és Bob Mueller különleges ügyész kapcsolatáról. Korábban Dowd volt az, aki most Rudy Giuliani, volt New York-i polgármester, republikánus elnökjelölt 2008-ban, mai önmeghatározása szerint „Amerika ügyvédje”. Giuliani idén március óta Trump vezető jogásza.

Mueller különleges ügyész, az „orosz befolyásolási vizsgálat” vezetője,  valójában ma a második legnagyobb hatalmú ember Amerikában, hiszen ő az, aki elnököt tudhat buktatni. Mueller korábban FBI igazgató volt George W. Bush és Barack Obama elnöksége alatt is. John Mattis négycsillagos tábornokot mai hadügyminisztert,  például 2003-ban, az afganisztáni Kandaharban ismerte meg, és Mattis Woodwardnak elmondott szavai szerint Mueller már ott is aggódott az oroszok miatt, hogy azon a nehéz terepen hogyan tehetnek keresztbe nekik, és ez a tizenöt év előtti esemény is mutatja, hogy az oroszügyi nyomozás bizony nem a szlavjanofilek játszótere.

Az nagyon érdekes, hogy 2017. májusában, mikor Trump kirúgta az FBI igazgatóját, hogy Robert Mueller, mint előd, szóbajött Comey utódjaként az FBI élére. Trump elutasította jelölését. Mueller még ugyanebben a hónapban az oroszbeavatkozási ügy különleges ügyésze lett.

Azóta John Dowd, Guiliani, és mindenki, aki Trumpot védi jogászilag, attól retteg, hogy Mueller behúzza az elnököt egy „hamistanuzási-csapdába”, és akkor kész, vége, obstruction of justice (az igazságszolgáltatás megsértése); amire Donald Trump ingatlanvállalkozó és valóságshow-sztár egy üzletemberi életművet épített fel, hitelből élésből és dolgozásból, agresszív tárgyalási technikából, bizalmas beszélgetések titkos rögzítéséből, nagyhangú nyilatkozatokból.

Ez az építési vállalkozások és szépségkirálynő választások színes, érdekes világában lehet célravezető és hasznot hozó, de államférfiként messze esik a széles tömegek által asszociált elnöki szereptől. Trump a Republikánus Párt számára sem volt könnyen elfogadható, üzletemberként sokkal többet adakozott a demokratáknak.

Bob Woodwardot lehet isteníteni és utálni, előbbiről volt szó, de utóbbira is tudok példát, mégpedig Joan Didion tollából, mint arról a Hvg-ben Nagy Gábor megemlékezik szeptember 13-án. Didion, a „New Journalism” nagyasszonya 1996-ban a The New York Review of Books-ban szedte ízekre Woodward addigi könyveit, szinte „magnórealistának” (Kenedi János Csalog Zsolt munkásságára használt szava) minősítette, szinte gépírói meló, száraz stíl, leírja, de nem ütkozteti az ellentétes véleményeket, nem elaborál rajtuk, mintha nem lenne véleménye, „emberi történeteket”, halálos ágyon bevallott titkot, gombolyaggal játszó kiscicát is vet szemére, mindezt „politikai pornográfiának” cimkézve.

Így, vagy úgy, Woodward könyvét sokan veszik majd, Woodward könyve lesz sokaknak a Trump elnökség sorvezetője.

Vágvölgyi B. András

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom