Hogyan (nem) látjuk a (politikai) valóságot? – Az agykutató válaszol

Ugye, mindannyiunkkal történt már olyan, hogy politikai, ízlésbeli vagy életvezetési vitába keveredtünk valamelyik rokonunkkal, barátunkkal, szomszédunkkal? S annyira különbözött a véleményünk, a következtetésünk a másikétól, hogy az volt az érzésünk, mintha nem is ugyanazt látnánk, nem is ugyanarról a dologról beszélnénk? Bizonyára igen. S mindez néha olyan abszurd, szürreális, hogy az ember az objektív realitás létét is megkérdőjelezi.

Hogy létezik-e egyáltalán tőlünk független valóság? Beau Lotto agykutató könyve minderre az olvasók jelentős része számára meghökkentő választ ad. „A válasz az, hogy nem a valóságot látjuk. A világ persze létezik, csak éppen nem azt látjuk. Azért nem olyannak látjuk a világot, amilyen, mert az agyunk nem erre fejlődött ki.” (Beau Lotto: Láss csodát. A valóság más szemmel. Libri Kiadó. 2017. 11.o.)

De ha nem a valóságot észleljük, akkor ugyan mi az, amiben biztosak lehetünk? A kötet minderre tudományos eredményekkel próbál feleletet adni. Csakhogy ezek nem feltétlenül megnyugtatóak. S a szerzőre nézve nem is feltétlenül a biztonságos egzisztencia garanciái.

Ha Beau Lotto az MTA valamelyik kutatóintézetében, a CEU-n vagy az ELTE-n dolgozna, bizonyára rákerült volna a Figyelő valamelyik listájára, Palkovics László talán az egész munkahelyét feleslegesnek ítélné, s a filozófusügyhöz hasonlóan még az ügyészség is rászállna. Nyomozók vizsgálgatnák a pályázati támogatásait. Az illiberális rezsimek nemigen szeretik az olyanokat, mint ő. De a karizmán alapuló populista tömegdemokrácia hívei sem rajonganak érte. Könyve tele van merész, politikai tartalmú hipotézisekkel és bizonyításokkal.

Bár Orbán Viktor elviekben akár magáénak is érezhetné Lotto alábbi szavait. „Miközben politikusaink a változatlan útvonalak fontosságát hangsúlyozzák, kultúráinkban gyakran bálványozunk vérbeli elhajlókat, Rosa Parkstól kezdve Oscar Wilde-on át egészen William Blake-ig, mivel csodáljuk az általuk választott új csapásokat, és hálásak vagyunk azokért – bár többnyire csak utólag, és jóval ritkábban az életükben….” (22.o.) Orbán is unortodox lázadónak tartja magát. De ez a kötet mégsem neki van szánva. „De persze ez is csak egy újabb mód arra, hogy elmagyarázzam, miért írtam meg ezt a könyvet: azért, hogy ön is különc legyen.” – állítja Lotto. (27. o.)

Márpedig Orbán és a politikusok többsége sok mindennek tekinthető, csak különcnek nem. S nem is kíván azzá válni. Ha pedig mégis az, nem úgy cselekszik, s mindenáron igyekszik eltitkolni. Melyik politikus akarná bevallani, hogy tipikus választóitól nagyon eltérően gondolkodik? Mikor pont azért alkalmazza közvélemény-kutatók, választási reklámpszichológusok, és beszédírók seregét, hogy kitalálja: mit akarnak a tömegek hallani?

A tömegek oroszlánrésze valóban a bizonyosságot keresi. Egy kísérlet a szimbolikus bizonyítéka, hogy az emberek többsége inkább hívő, mint kétkedő. A kötet 121. oldalán alábbi mondat olvasható vessző nélkül, háromdimenziós betűtípussal: „Hiszem ha látom.” A hiszem és a látom sokkal nagyobb karaktermérettel, mint a köztük lévő ha. Látszólag teljesen értelemszerű a mondat jelentése. De mégis: a tesztalanyok különböző mondatokat olvastak ki belőle. „Az emberek 46%-a az olvasta, ‘ha hiszem, látom’, 30%-a azt, hogy ‘hiszem, ha látom,’ 24%-a pedig azt, hogy ‘látom, ha hiszem’.” (122.o.)

Vagyis csak 30% olvasta ki a racionális gondolkodásmód mottójának tekinthető jelentést. Mindez viszont azt is jelentheti, az emberek több mint kétharmada csak akkor látja a dolgokat, ha egyben hiszi is. Tehát kizárólag olyan dolgokat hajlandó elfogadni, melyek egybevágnak a meggyőződésével. Nemigen hajlandó maga ellen beszélni, mentalitásának határait átlépni. Ebből fakad a megerősítési torzítás jelensége.

„A megerősítési torzítás az a hajlam, hogy oly módon észleljünk, amely megerősíti már meglévő nézőpontunkat. Jelen van mindenhol, a vitázási módszereinktől kezdve egészen addig, ahogyan a kapcsolatainkban és a munkánkban viselkedünk. Még arra is kihat, mire emlékezünk, és az önmagunkról alkotott (gyakran téves) nézeteinknek megfelelően formálja az emlékeinket. A fogalom nem korlátozódik az egyénekre, társadalmi csoportokra ugyanúgy alkalmazható. A kognitív torzítás ugyanúgy rányomja a bélyegét a politikai pártokra, a sovinizmusra, a sportolói szurkolótáborokra és a vallások híveire is. Ilyen torzítások olykor egész népek történelmét formálják, de ugyanez érvényes a nemekre is.”- véli Lotto. (152.o.)

A mű rámutat, hogyan formálja a kultúra az egyént. „A nyugati kultúrák az egyedi elemekre vagy „szembeötlő objektumokra” összpontosítanak, amelyek alapján magabiztosan dolgozhatják fel az információkat, ahogyan az egy kifejezetten individualista kultúrához illik is. A keleti kultúrákban viszont nagyobb hangsúlyt helyeznek a csoportokra és a közös célokra, ami miatt a figyelmük egy arcon nem annyira konkrét vonásokra irányul, hanem inkább a „régiókra.” – összegzi az észlelés frontján meglévő civilizációs különbségeket. (163-164.o.)

Ennek apropóján nem árt belegondolni: tényleg ennyire individualista volna a nyugati kultúra? Kívülről nézve valószínűleg igen. De aki benne van, s tudatosan vallja individualistának önmagát, gyakran érezheti úgy, hogy mindez az emberek többségénél csupán felszínes, az elit által beléjük szocializált igazodás, s a mélyben egészen különböző szándékok vannak. Évtizedeken át hitték: az egyéni jogokon alapuló nyugati demokráciák tömegbázisa szilárd.

Napjainkban viszont pont a fenti értékek megkérdőjelezése zajlik, ami nemcsak Magyarországon sikeres. Nyugat-Európa és Észak-Amerika országai alapvetően elitista demokráciák voltak. Az olyan intézkedések, mint a halálbüntetés eltörlése, az abortusz legalizálása, a szegregáció megszüntetése, a diszkriminációval szembeni fellépés, a bűnösnek vagy deviánsnak gondolt személyek jogainak védelme, az eutanázia törvénybe iktatása, többnyire nem népszavazással, hanem gyakran bírósági ítéletek révén kerültek a jogrendszerbe. A többséggel, illetve a többségi akaratot képviselő jogalkotással szemben alkotmányos ellensúlyt alkotó bíróságok ítéletei szélesítették a demokráciát. Gyakorlattá téve ama paradoxont, hogy a szabadságot gyakran épp a többséggel szemben kell megvédeni.

A nyugati demokrácia valósága sem az, amit látunk. Lényegében egy bűvészmutatványról van szó. A szabadelvű elit egy oroszlánszelídítő vagy kígyóbűvölő tehetségével vette rá a tömegeket, hogy eltűrjenek, toleráljanak olyan dolgokat, amit nagyon szívesen tiltottak volna. Mi több, időnként a törvényhozókat is sikerült rávenni arra, hogy választóik akaratával szemben határozzanak. Persze örvendhetünk annak, hogy – mint azt a 2012-es amerikai elnökválasztással egy időben tartott népszavazásokon történt – a tömegek az általuk korábban deviánsnak gondolt rétegeknek, kisebbségeknek (melegek, marihuána-fogyasztók) is megadják a szabadságot. De nem igazán megnyugtató, hogy a kisebbség joga a többség mindenkori hangulatától, jó-, vagy rosszkedvétől függ. Stabilabbnak tűnik egy olyan világrend, mely az egyén szabadságát a közösségtől, a kisebbség jogait pedig a többségtől függetlenül, sőt akár azokkal szemben is biztosítja.

E vonatkozásban azonban Lotto könyve nem szolgál jó hírekkel. A politikai cselekvés alapja mindinkább a hit, amely nem tűri a különcködést, a különbözést, az egyediséget és a szkepticizmust.

„Röviden tehát a világ ökológiája (a fizikai és a szociális is, és ezek együttesen formálják a személyes ökológiát) egyre bizonytalanabb lesz, ahogy mások cselekedeteinek a hatása mind közvetlenebbül érződik. E hatás mérséklése érdekében fokozódik a vallásosság, a „másságtól” való félelem, és általánosabban az ellenőrzés elvesztésétől való félelem (aminek jó példája a Brexit-szavazás az Egyesült Királyságban, illetve pontosabban Angliában). (192. o.)

Önmaguk megkérdőjelezése, felülvizsgálata jóval kevésbé tűnik e szemléletmódban alapértéknek.„Az ember mára olyan intézmények köré építette fel társadalmait, amelyek bizonyosságot adnak: bíróságok, kormányok, rendőrségek, és – ami a legszomorúbb – az oktatási rendszereink (még egyetemi szinten is), továbbá az azokban ható folyamatok. A politikában a „hátraarc” vagy „180 fokos fordulat” fogalmát mindig negatívan ábrázolják.”- fűzi hozzá. (263-264.o.)

A kataklizmák, földindulások légkörében a dogmák kétségbe vonása nem annyira jellemző, a tömegméretű szabadgondolkodáshoz nyugalom kell. „A vallás is a bizonytalanságot csökkenti a számunkra, és ez az egyik fő oka annak, hogy agyak milliárdjai értékelik oly szenvedélyesen azon feltevéseket, amelyeket feltétlen engedelmességet elváró hitrendszereik hirdetnek. A BBC egy 2014-es cikke arról számolt be, hogy a kifejezetten stabilnak számító országokban nagy arányban van jelen az ateizmus, míg azon a helyeken, ahol gyakoribbak a katasztrófák és természetközelibbek az életkörülmények, általában ‘moralizáló’ istenek dominálnak. E biztonság másik oldala azonban az, hogy a vallás a sajátjaira cseréli az ember feltevéseit, és szó szerint hitkérdést csinál abból, hogy az ember ne kérdőjelezze meg azokat.” – jegyzi meg. (264. o.)

Valószínűnek tűnik a közelmúlt eseményei alapján, hogy mindez nemcsak a természeti, de a politikai katasztrófákra is igaz. A reménytelennek tűnő, kétségbeejtőnek látszó szituáció kevésbé engedi az árnyalt vitát, a tárgyilagos alternatívaképzést. Akik pedig a katasztrófapszichózisra építik politikai jövőjüket, nem engedhetik, hogy a veszélyes fenyegetés múltán az emberek gondolkodását kevésbé determinálja az „országot megvédő” politikusba vetett hit. Így aztán politikai önérdekké válik, hogy a veszélytudatot akkor is fenntartsák, a társadalmat akkor is ezzel sokkolják, ha már nincs reális alapja.

A bigott hívők egyik kedvenc mondása, hogy zuhanó repülőgépen nincsenek ateisták. Persze ezt az ateisták nyilván vitatják. De még ha igaznak tartanánk, akkor sem lenne valami hízelgő az istenhitre (általában a kétely nélküli hitre) nézve. Ugyanis azt jelenti: a hitnek a kétkedők soraiban való drasztikus előretörése nyugodt, konszolidált társadalomban, érvalapú meggyőzéssel nem, csupán a halálfélelem, az életveszély bénítóan sokkoló atmoszférájában lehetséges. Amikor a kétkedő tudatot, az értelmet blokkolják az ösztönök.

A vallás bizonyos szempontból evolúciós termék. (Ami ironikus, hisz pont a legharciasabb bigottak tagadják leginkább az evolúciót.) Fajunkban is működik a túlélés, a létfenntartás, mint alapvető prioritás. Mikor pedig önerőből már nem tudjuk az életveszélyt kivédeni, ösztöneink akkor sem tudnak leállni: ha csődöt mondtunk, akkor keresnek valami „felsőbb hatalmat”, amely megmenthet bennünket. Nem mindenkinél van ez így, de nyilván sokaknál előfordulhat. Lotto idézett szavaiból mindenesetre ez derül ki.

Ugyanakkor a politikai és egyházi vezetők nemigen szoktak megelégedni a reménnyel, hogy életveszélybe kerülve, haláluk előtt a legtöbben úgyis megtérnek az ő hitükre. Nem csoda: a halott már nem szavaz, nem jár templomba, nem fizet egyházi adót. Így a politikai hit, a politizáló fundamentalista vallás legjobb esélye az, ha az emberekkel elhiteti: a teljes életük arról szól, hogy egy zuhanó gépen ülnek, s csak akkor maradnak életben, ha kritikátlanul hisznek abban, hogy kizárólag a mindenható politikai és/vagy egyházi hatalom védheti meg őket.

Mindennél áthallásosabb a honi viszonyokra nézve az, amit Lotto az oktatásról és kutatásról ír.  „Nem mondhatom azt a PhD-diákomnak, vagy a nálam dolgozó fiatal kutatónak, hogy: „Ezt a felfedezést keddre kérem!” És a felfedezések értéke nem is számszerűsíthető dollárban kifejezve (legalábbis rövid távon nem), ezért teljesen téves megközelítés a hatékonyság növelésével próbálkozni a kreativitás maximalizálása céljából. Mégis, az oktatásban pontosan ez történik a kreativitással: kompetitív gazdasági modellbe erőltetik bele.” (287. o.)  Itt adjuk át a szót az illetékes miniszternek: „Palkovics László konkrétumok említése nélkül megjegyezte azt is, hogy az utóbbi években az ország nagyon sok pénzt költött innovációra és kutatásokra; „ez azonban az eredményekben nem mutatkozott meg eléggé” – idézi a miniszter szavait az MTI.”

Mintha egyenesen ővele szállna vitába Lotto: „Nem lehet vitás, hogy szükség van a világon olyan helyre, ahol az ember nyugodtan lehet veszteséges, egyszerűen azért, mert a kreativitás rövid távon veszteséges (hosszú távon viszont nem az.) Úgy tűnik azonban, hogy a veszteségesség a legkevésbé kreatív intézményeink (a kormányok) kiváltsága. Pedig ha a vállalati hatékonysági modell alapján működtetünk egy intézményt (akár a nagyvállalkozások pénzügyi infrastruktúrája nélkül is) az csökkenti az egyetemekből származó kreativitást. Ennek eredményként a munka egyre inkább az alkalmazott kutatások irányába fog eltolódni, és egyre kevesebb lesz az alapkutatás és az alapvető felfedezés, amely utóbbiak haszna csak hosszabb távon realizálódik.” – fejti ki. (287-288. o.)

 

Nyilvánvalóan torz helyzetet teremt, hogy egy kormány, amely politikai alapon veszteséges újságokat, tévéket, focicsapatokat, cégeket, intézményeket támogat százmilliárdokkal, pont a tudományon kéri számon az eredményes működést. Ugyanez a paradoxon fokozottan igaz a szociális felfedezések, társadalmi innovációk, művészeti látásmódok világára. Sorra vonják meg, illetve eleve meg sem adják a támogatást az olyan civil, kulturális, nonprofit projekteknek, (mi több: különadóval sújtják azokat) amelynek nem illenek a kormányzat politikai költség-haszon célparamétereibe. Pedig hosszú távon a rendszerszintű túlélést az segíti, ha nem csak eltűröm, de egyenesen ösztönzöm, bátorítom, hogy lehülyézzenek, megbíráljanak, darabokra szedjenek. Ha valódi konfliktusokban edződöm acélossá.

Na, de mi is segíti a túlélést Beau Lotto szerint? Ő úgy véli: az alkalmazkodás. „A biológiai ihletésű lényeg a következő: alkalmazkodj vagy pusztulj!” (298. o.) Az alkalmazkodás szó – pozitív kontextusban – jó párszor előkerül a Lotto-műben. Ami viszont felvet egy kérdést. (Amit persze a maga szemszögét fejtegetve Lotto is próbál megválaszolni.) Önmagában érték az alkalmazkodás? Vagy az sem mindegy, mikor, mihez, kihez, és hogyan alkalmazkodunk? Ugyanis, ha az alkalmazkodás önérték, akkor a hazai köztisztviselők,  közszolgálati újságírók,  intézményvezetők, közbeszerzésre pályázók jelentős része kiválóan teljesít. De ugyanez elmondható a lakosság komoly hányadáról is.

A kisemberek milliói alkalmazkodtak Ferenc Józsefhez, Károlyi Mihályhoz, Kun Bélához, Horthyhoz, Rákosihoz, Kádárhoz, Antallhoz, Hornhoz, Gyurcsányhoz és Orbánhoz. Gyakran ugyanazok az emberek életük során hat-hétféle kormányt, rendszert is szemrebbenés és zokszó nélkül kiszolgáltak. S pont ők nézték fejcsóválva a rendszerrel szembeszálló, s emiatt tönkretett, másként gondolkodó írók, sajtómunkások, rendezők, szakértelmiségiek, tudósok, feltalálók üldözését és tönkretételét.

Papp László Tamás