Bezárás
önéletrajz

Népi-nemzeti diktatúra, bigott kommunizmus – ki volt Király István, miről szól a naplója?

Király Istvánnak a jegyzetekkel, mellékletekkel több mint ezeroldalas naplója a legszűkebb szakmai közvéleményen túl nemigen keltett jelentős visszhangot. A lakosság elsöprő többsége valószínűleg azt se tudja, ki volt ő. Pedig a napló fotómellékletét lapozgatva bizony az derül ki: Király a rendszerváltás előtti és utáni szellemi, politikai elittel egyaránt közeli viszonyt ápolt. Egy képen szerepelt Illyés Gyulával, amikor egy delegáció tagjaiként 1965-ben Moszkvába látogattak. Király felesége Aczél György és a szovjet kulturális miniszter társaságában látható egy 1969-es képen. Egy másik – 1976-os – fotón Kádár János, s annak életrajzírója, Gyurkó László mellett áll Király a Parlament folyosóján. Máshol erdélyi írók, 1974-ben Sütő András, illetve 1980-ban Balogh Edgár vannak a fotókon, ahogy Királlyal beszélgetnek.

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi ezer forinttal!
Támogatom

Vannak olyan fotók is, amelynek politikus szereplői aztán már valószínűleg kínosnak találták a dolgot. Egy 1981-es képen az akkor KB-tag, miniszter Pozsgay Imre feszít Király társaságában. 1886-ban a később MDF-alapító, aztán a Magyarok Világszövetsége elnöki posztját betöltő Csoóri Sándor társalog a karját kedélyesen lapogató Királlyal. Máshol Lendvai Ildikó – aztán MSZP-frakcióvezető, pártelnök – nézi 1988-ban mosolyogva, borospohárral a kezében Berecz Jánost, akire Király István emeli a poharát. Fenti személyek közül jó páran megtagadták későbbi pályafutásuk során a pártállami rendszert, a rendszerváltásban szerzett érdemeiket hangsúlyozva. Király azonban haláláig meggyőződéses, hithű kommunista maradt. 1989 október 19-én halt meg. Negyed évvel Nagy Imre újratemetése, valamint Kádár János halála, s alig néhány nappal az MSZMP MSZP-vé alakulása után. De ki volt ő?

Király István: Napló 1956-1989, Magvető Kiadó, 2017, 9990 forint, 1080 oldal

“Jogunk van-e elveszteni a hatalmat? Belső válaszomat a történeti érv határozza meg: a párt nemcsak politikai, egyben történelmi párt. Történelmi ügy van rábízva. A hatalomról nem szabad könnyen lemondania.” – írja Király 1989 január 10-én, a többpártrendszer bevezetéséről szóló parlamenti vita kapcsán. (833. o.) Király a vitában az egypártrendszer mellett kitartó Puja Frigyes volt külügyminiszterrel, országgyűlési képviselővel, a Thürmer-féle “eszmei jogutód” MSZMP későbbi alapítójával értett egyet. Számára a rendszerváltás folyamata a káosszal volt azonos. Az alaptörvényhez hasonlóan ő is zűrzavarosnak tartotta az átmenetet. “Sokasodnak, a lappangó, feltörni vágyó anarchia jelei: robbanás a metrón, tűz a Vörösmarty-szobornál. Ha egy osztályban egyszer a tanár elveszti tekintélyét: nincs, ami ott a fegyelmet vissza tudja ismét állítani.” – jegyezte fel 1989 február 26-án. (859. o.) Persze Királynál – szemben a diktatúra más híveivel, kiszolgálóival – nemigen lett volna ráció abban, hogy közéleti jövője érdekében színlelve, a polgári demokrácia támogatójának adja ki magát. Ekkor már aligha lehettek hosszú távú tervei: 1988 októberében, 67 évesen tüdőrákot diagnosztizáltak nála. Így hát felesleges is lett volna azt bizonygatnia, hogy ő mindig a rendszerváltásért dolgozott.

Diákévek a hitleri Németországban

Pedig Király nem született kommunistának, de még baloldalinak sem. Református lelkész fia volt, aki diákéveit a ’40-es évek elején a náci Németországban töltötte, a berlini illetve a bécsi Collegium Hungaricum ösztöndíjasaként. Egyik példaképe a náci párt tagjaként Hitlert támogató, antiszemita filozófus, Heiddegger. Király azt állította, nem volt a nácizmus híve. Lehetséges, de valószínű, hogy az ellenfele se. A II. világháborúban Hitler egyik szövetségeseként harcoló, zsidótörvényeket és munkaszolgálatot életbe léptető Magyarországon aligha kaphatott (illetve fogadott volna el) németországi ösztöndíjat az, aki deklaráltan szemben állt a nácizmussal vagy nyilvánosan idegenkedett attól. Az 1945-ben mindössze 24 éves Királyt pártállami karrierje során többször megvádolták azzal, hogy szélsőjobboldali, nácibarát volt. Erre közvetlen, perdöntő bizonyíték nincs. Az viszont biztos, hogy diákéveiben nemigen volt harcos antifasiszta ellenálló sem. Nem lehetetlen, hogy fiatalon érzett valami szimpátiát a nemzetiszocializmus iránt. Azt tudjuk, hogy a liberális demokráciát soha nem fogadta el. Népies volt és nacionalista, aki 1945 elején magáévá tette a szocializmust. “A történelem mozgásirányát azonban pontosan érzékelte, készült a jövőre, a pincében a Szabó Ervin-féle kétkötetes Marx-Engelst és Buharin Történelmi materializmusát olvasta.”- mutat rá a napló utószava. (907.o.) Már ebből is látszik: Királynak nemigen lehettek kapcsolatai az illegális kommunista mozgalom Szovjetunióhoz hű részével, s ideológiailag sem volt túlképzett, ha pont a Sztálin által 1938-ban szovjetellenes összeesküvőként kivégzett Buharin művét olvasgatta.

Az illegális múlttal rendelkező és/vagy 1945 előtt zsidó származásuk miatt üldözött pártértelmiségiek jelentős része Királyban karrieristát látott. “A legelső felszólaló Király István, a fasisztából lett kommunista, az egzisztencialistából lett marxista, a kommunista irodalompolitika legalázatosabb talpnyalója (egyébként az egyetem irodalomtörténeti katedrájának előadója) volt. […] Királyt osztatlanul és szünet nélkül utálta mindenki…” – írja Méray Tibor és Aczél Tamás – sztálinistából Nagy Imre híveivé, majd az ’56-os forradalom támogatóivá vált írók – a Tisztító vihar című memoárban. Kétségtelen, hogy akkor vált kommunistává, amikor a szovjet csapatok bejöttek az országba. 1945 után, mint az Országos Köznevelési Tanács titkára, az ELTE docense, a Szabad Nép munkatársa, a pártvonal hű végrehajtója. De hogy mégsem volt pusztán konjunkúra-lovag, az többszörösen kiderült. Ő a XX. kongresszus után, illetve a forradalom napjaiban sem ábrándult ki, nem csatlakozott a Petőfi Körhöz, Nagy Imre híveihez. Ahogy a rendszerváltás alatt sem lett reformkommunista. Az ’50-es évek elején a Révai József által fémjelzett sztálinista kultúrpolitika egyik képviselője volt. Aki akkor sem tagadta meg Révait, elviekben akkor is neki adott igazat, amikor az Aczél György irányította pártvonal már annak hibáit domborította ki. “…Révai kitűnő teoretikus volt, de rossz politikus. Aczél viszont nagyon jó politikus, de közepes teoretikus.” – írja 1977. március 12-i naplójegyzetében. (477.o.)

Kádár túl puha, Hruscsov anarchista

Király a puha diktatúrában is fontos kultúrpozíciókat töltött be. Mint lapszerkesztő, a Kortárs, a Világirodalmi Lexikon, a Szovjet Irodalom főszerkesztője, a Németh László Társaság elnöke, országgyűlési képviselő, az ELTE BTK Irodalomtörténeti Tanszékének a vezetője. De a legfontosabb szerepvállalása informális volt. Pándi Pál és Szabolcsi Miklós mellett ő volt Aczél legfőbb értelmiségi tanácsadója, beszédírója, a PB-tag kultúrpolitikus által jegyzett dokumentumok háttérbeli kidolgozója. Ugyanakkor Király számára az Aczél (és persze Kádár) által meghatározott rendszer túl puha, túl engedékeny volt. Naplóbejegyzései rendre erről tanúskodnak. “Elkésve olvasom Kádár augusztus 20-i beszédét. A hang rokonszenves, mégis hiányérzés. Nem vállalja elég bátran a szocialista múltat, az 1949-1956 közötti esztendőket. Holott a lelkekben eluralkodott perspektívavesztést leküzdeni nem lehet másképp.” – írja 1959. szeptember 1-én. (60. o.) Pedig nem sokkal vagyunk a forradalom sortüzekkel való leverése után, ekkor még tucatjával akasztottak politikai foglyokat. De Királynak még ez a beszéd sem volt elég kemény. Nemigen szíveli a puha reformszövegeket. 1961. január 18-án egy Hruscsov-beszéd kapcsán említi meg hogy az “anarchizmus-veszélyt”  szimatol mögötte. (69.o.) A korszak frontembere is tudta róla, hogy balról kritizálja a rendszert. Kádárral folytatott 1973. november 8-i beszélgetéséről történt visszaemlékezéseiből is ez derül ki, mikor a párt főtitkára így próbálta meggyőzni őt az engedékenység fontosságáról: “…a normák mindig nagyon különbözőek. S nemegyszer rosszak is. S ilyen hamis normák voltak ’56 előtt is. A vas mikor elhajlik, akkor helyre kell kalapálni, s ilyenkor a másik oldalról kell verni, hogy egyenesbe jöjjön. Valahogy így tettünk mi is. Szándékos kiengedés kellett. Meg kellett engedni az embereknek, hogy fellélegezzenek […] Mondják sokszor nekünk, hogy alacsonyra szabtuk a normákat. Lehet, mondjuk mi, de ez szükségszerű. Ez nálunk elkerülhetetlen volt. Ötvenhat tanulságaiból ez következett.” – érvelt Kádár. (290-291.o.)

De nem sokra ment vele. Király mindvégig fundamentalista balos maradt. Rokonszenvvel nyilatkozott a magyarnál jóval keményebb “testvéri” diktatúrákról, mi több, azokat tekintette példaképnek. 1974. augusztus 17-én így beszélt romániai látogatásáról: “Általános benyomásom, hogy Romániában nagyon sok minden épült. Hatalmas és gyönyörű épületek vannak: a Nemzeti Színház, a miniszterelnökség, a pártház, a kiállítási csarnok, az új szállodák, a Continental, amely Bukarest legmagasabb épülete. Nemzeti büszkeségemnek alább kell hagynia. Azt kell éreznem, ők sokkal többet építettek.” (317.o.) De még több mint egy évtizeddel később, 1985 szeptemberében is inkább támogató, megértő, mint elítélő a hangvétele. Pedig ekkor a Ceausescu-rezsim már a szocialista táboron belül is kezdett elszigetelődni. “Bukarestben multilaterális kongresszus. Ceausescu-kultusz; ’50-es évek hangulat. Új ember, lelkesedés, frázisok – a mélyben: sorban állás, képmutatás. De nem szükségszerű-e ez egy nagy történeti erőfeszítés árnyékában? Egy modern, iparosított, fejlett Romániát akarnak elérni. – Kinek van igaza: aki az életszínvonalat tekinti kulcskérdésnek, vagy aki a jövőt? – A videokazetták jelentőségére itt figyelek fel. Kuba [képviselője] mond ijesztő példát, hogy hatja át ez ma nem ellenőrizetten az ifjúság egész nevelését.” (697.o.) Látható, hogy ő egy, a “legvidámabb barakknál” jóval szigorúbb, korlátozóbb diktatúrát akart. Számára a kádárizmus puhasága csupán a rendszer túlélése érdekében vállalt taktikai engedmény, kényszerű megalkuvás volt. Miként Aczéllal történő együttműködését szintén e kompromisszum részének tekintette.

Naplójában Aczél szemére veti, hogy a diktatúra igazi híveivel szemben a tűrt, sőt tiltott kategóriába sorolt ellenfeleket próbálja gesztusokkal lekenyerezni. Még olyan áron is, hogy feláldozza a rendszerhű értelmiségieket. 1980. augusztus 10-én azt írta: az akkor  öngyilkosságot elkövető, manapság Királyhoz hasonlóan elfeledett Hajdú Ráfis Gábor, a Népszabadság munkatársa, a Kritika főszerkesztő-helyettese “…a morális terror áldozata. Épp egy héttel ezelőtt olvastam, amit Haraszti írt róla könyve, a Darabbér utószavában: “a Népszabadság verőembere’. Ez a morális terror ölte meg. Nem mertünk neki József Attila-díjat adni, nem mertük neki a Munka Érdemrend arany fokozatát adni. És nem mertük megjelentetni a cikkeit. Hajdu Ráfis halála a támogatás, a segítés hiányának a bírálata. Őt nem hívták meg Aczélhoz, amikor Szilágyi Ákos ott járt, és így tovább, és így tovább. Ráfis halála a támogató politika csődje. A vadak etetése nem történhet úgy, hogy közben megfeledkezünk azokról, nem támogatjuk azokat, akik a mi oldalunkon állnak.” (638-639.o.) Úgy érezte, (s utólag nézve: jól látta) hogy a pragmatikusok, az ingadozók, a szemben állók, “a vadak” kedvéért, az ő megbékítésükre tett engedmények rövid távon segítik ugyan a túlélést, de hosszú távon felőrlik a rendszert. Pontosan látta, hogy a technokrata reformok logikusan magukkal hozzák a politikai változásokat.

Népi-nemzeti diktatúra

Ugyanakkor pontosan tudta (Kádárral beszélgetve is szembesülhetett vele), hogy a rezsim annyira fél ’56 megismétlődésétől, hogy nem meri olyan keményen gyakorolni a diktatúrát, ahogy őszerinte kívánatos volna. Tisztában volt azzal, hogy ez csak akkor volna lehetséges, ha a szisztémát román mintára, de a magyar kuruc hagyományt felelevenítve nacionalista alapokra helyezik. Sok tekintetben prototípusa, valamint előfutára azoknak, akik a nacionalizmust és a szocializmust próbálták közös – Nyugat-ellenes – platformra terelni. “Nem látjuk, hogy Révainak igaza volt: az a legfontosabb, hogy a népi szárny és a kommunisták legyenek egységben egymással.” – jegyzi meg 1979. szeptember 19-én. (614. o.) Próbálta is megnyerni ennek a népi írókat, de egyre kevesebb sikerrel. “…Fekete Gyula ijesztően ostoba ember. Azok legrosszabb típusából. Ostoba a világ egészéhez való viszonya, provinciális, azon belül azonban parasztravaszsággal védi már a maga nézeteit. […] S ami a legnagyobb hiba benne: képtelen végiggondolni önmagát. Nyugatellenes, de ennek politikai következményeit nem tudja levonni. Szegényt sajnálom. Nagyobb feladatok letéteményesének hiszi magát, mint amire képes.” – írja 1986. október 28-án az Írószövetség akkori alelnökével folytatott beszélgetéséről. (737.o.)

Király dühödt ellensége volt a liberalizmusnak, az individualizmusnak, a nyugati értékeknek. Ez nyomta rá a bélyegét irodalmi, művészeti felfogására is. “A polgári társadalom fejlődése bebizonyította, hogy az individualizmus téveszme. Gorkijnak volt igaza. Gyűlölte az individualizmust, mert látta, hogy ennek a gondolatvilágnak a brutális egoizmusa, önzése romba fogja dönteni az emberiséget. A szocializmus megváltásként érkezett a világba, és az individualizmus helyébe a kollektivizmus új gondolatát hozta.” – veti papírra 1974. szeptember 28-án.  (366. o.) Az individualizmust szinte vallásos, “démonűző” hevülettel üldözte. “Individualista gyűlölet, a világ gazdagságával és szépségével szemben. A sátánizmus titka. Az úgynevezett sátánizmus nem egyéb, mint a kisebbrendűség érzése. Az érzés, hogy ez mind nem lehet az enyém, tehát el akarom pusztítani. Ha lehetetlen, hogy ez mind az enyém legyen, nem szabad, hogy másé legyen.” – ez az 1974. augusztus 29-i szöveg már-már a vallási fundamentalistákat idézi. (337. o.) Bigott kommunistaként ő maga is hívő ember volt, aki könnyebben megértett egy másik hívőt, mint a “hitetlen” liberalizmust. A haldokló Király 1989. március 13-i naplójegyzete megértő semlegességgel ír a marxizmus-leninizmus romjain diadalmaskodó militáns iszlámról. “Afganisztán a tévében. Egy új válsághelyzet keletkezett: megjelent mint világhatalom: az iszlám. A világ szegényeinek lesz az élharcosa. A nyugati világ, Európa kénytelen [rá], hogy szembesüljön vele.” (863. o.)

Nem érhette meg, hogy a szocializmus gazdasági életképtelensége miatt az általa preferált anti-individualista, tömegistenítő kollektivizmust más rezsim fogja tovább vinni. A jövő útja e téren a populista, autokrata, haveri államkapitalizmus, mely egyrészt korlátozza a szabadpiacot, másfelől egyfajta “védelmi pénz” (különadók, TAO, “korrupciós felár”) kivetésével élősködik is rajta. Ám ennek a rezsimnek nincs meg az, ami Király eszményképe, a szocializmus időleges túlélését elősegítette: a vasfüggöny. Így aztán nem tudja megakadályozni, hogy a rendszerkritikus, nonkonformista (tehát individualista) egyének “a lábukkal szavazva” távozzanak. Eme rezsim nyugat felé zárni, kelet felé nyitni próbál. Ugyanakkor paradox módon épp fordítva van. Nyugat felé a határ nyitva, ezért az ország ürül kifelé. De mivel a rendszer (minden keletimádata dacára) épp a keleti bevándorlótömegek elleni gyűlöletre építi legitimitását, így (tömegméretekben legalábbis) nem tudja pótolni a kieső munkaerőt. Ami hosszútávon a bukást vagy politikája felülvizsgálatát fogja kikényszeríteni. A Király-naplóból is visszaköszön ez a Nyugattal szembeni komplexus. Hogy az általa szolgált rendszer támadja a nyugati életformát, de mégis rászorul a nyugati hitelekre (ahogy napjaink Nyugat-ellenesei az uniós pénzekre) “Küzdenünk kell ez ellen a kelet-európai kisebbrendűségi komplexus ellen. Nem kell mentegetőzve beszélnünk arról, hogy szegények vagyunk. Ezért nem mentegetőznünk kell, hanem vádolnunk. Szégyelljék magukat ők, hogy mi olyan szegények vagyunk.” – mondja naplójában 1974. augusztus 17-én. (316. o.)

“…a szovjet követség bizalmasa vagyok…”

Király persze hiába esküdött fel egy, mindent fekete-fehér, barát-ellenség kontrasztokban látó ideológiára. Az ő személye is maga volt az árnyalatokkal teli önellentmondás. Egy olyan világrendben gondolkodott, ahol az individuum nem fontos, ahol –  az Ember tragédiájával szólva – “Enyésszen az egyén, ha él a köz/Mely egyesekből nagy egészt csinál.” Ugyanakkor egy, saját fontosságának tudatától eltelt személyiséget ismerhetünk meg benne, aki az utókor számára írta még a naplóját is. S aki nagy dolgok tudójaként látta magát. “Mostantól fel kell jegyeznem minden eseményt, ami velem kapcsolatban történik, mert egyszer mindez fontos lehet.” – jegyzi fel 1974. november 18-án, egy Aczél Györggyel folytatott beszélgetése után. (373. o.) S aki önmagára a tömegtől, a közegétől elidegenedett személyként néz. “82 szavazat közül mindössze 54-et kapok: a különállás, a különbözés, az idegenlét mindvégig a sorsom.” – számol be 1970. október 10-én arról, hogy az egyetemi pártértekezleten csak szűk többséget kapott. (193. o.) De valószínű hogy ezt a különállást, s a vele kapcsolatos gyanúkat tudat alatt nagyon is élvezte.

“…vannak egyesek, akik olyan légkört teremtenek körülöttem, amelynek lényege, hogy én a szovjet követség bizalmasa vagyok.” – említ egy róla szóló beszélgetést 1975. június 18-án. (387. o.) “Azt beszélik – gondolom, főként Aczél -, hogy én a balos törekvések eszköze vagyok. Van ennek egy nemzetközi háttere, és vannak belső erők, és én vagyok ezeknek a törekvésnek az úttörője. A koncepció tökéletes.” – közli vele 1976. október 22-én Szekér Gyula miniszterelnök-helyettes. (465. o.) Tetszhetett neki a fontosság tudata, hogy ő a pletykák szerint mind a reformereknek, mind a keményvonalasoknak titkos bizalmasa. Egy sajátos kettős tudat jellemezte. Szolgált egy pragmatikus reálpolitikát, amiben nem hitt, sőt: öngyilkosan veszélyesnek tartott. Mint annyi elitellenes populista, ő is istenítette a népet, ám a hétköznapi létben maga is kiélvezte az elitnek járó privilégiumokat. “Ma volt egy nagyon megszégyenítő kalandom a könyvkötőmnél. Odamentem, hogy elhozzam a régi könyveket, amelyeket leadtam kötésre. Visszaadnak nekem egy füzetet, amelybe egykor a kiadásaimat jegyeztem. Eszembe jutott, mit érezhettek, amikor ezeket a tételeket olvasták. Látniuk kellett, hogy a keresetem – egy évről van szó – körülbelül kétszázezer forint.” – jegyzi fel 1974. szeptember 17-én (353. o.)

Folyton lelkifurdalás gyötörte amiatt, hogy az idealizált néppel próbált eggyé válni, de igazából soha nem tartozott közéjük. Előjogokkal rendelkező, hatalomszolgáló elitértelmiségi volt.  “Valahogy egészen más itt a levegő, mint a párnás szakaszokban. A bundád nem mered levenni: félsz tőle, hogy tüntetésnek hat a bundás kabát. Pedig ez még gyorsvonat. Milyen lehet a személy fapados.” – 1957. december 27-én így írja le “kalandját”, mikor a vonaton átment a harmadosztályra. (48. o.) Igyekezett vegyülni a “széles néptömegekkel”, de lelke mélyén azt érezhette: idegen köztük. “Felvonulás. A tribünmeghívó ellenére a felvonulókkal megyek. Így érzem jól magam: együtt kell lenni az emberekkel, a kivételezettséget nem lehet elviselni. Lakásom, életformám ezért örökös kínzó tehertétel.” – emlékezik vissza 1959. május 1-ére. (56. o.) De persze a luxusról nem mondott le. “Fő bajom: bizonyos nagyhangúság, az élvezete a hatalomnak. Meg kell mentenem önmagamban, illetve meg kell teremtenem az egyszerű embert.” – kesereg 1962. február 17-én. (86. o.) A szegényeket, az alul lévőket – ahogy ő hívta: az alvéget – tartotta élete céljának, de igazából helyettük az értelmiséget, a művelt embereket gondolta vezetésre hivatottnak. “Ugyanaz a helyzet, mint amikor nálunk felkerült az alvég. Az országvezetéshez nincs meg a kultúra.” – állapítja meg 1986-os kubai útján. (719. o.)

Részegek, cigányok, individualisták

Az egyénnel szemben a tömeget választotta, de legbelül inkább úgy vélhette, a politika túl bonyolult ahhoz, hogy rájuk bízzuk. Kiviláglik ez 1957. január 20-i naplóbejegyzéséből. Ekkor kezdődtek a letartóztatások, írókat is őrizetbe vettek. “Nem tudom mit kezdjek ezzel. Azt hiszem nem volt helyes lépés. Morálisan lehetett volna agyonütni mindegyiket. Szellemi embert a morális kivégzés semmisít meg igazán.” – véli. (31.o.) Vagyis ő maga tesz különbséget a fizikai és szellemi emberek között. 1956. december 8-án Salgótarjánban fizikai munkásokat, az “alvég” tagjait gyilkolták sortűzzel, Király azonban az egyetlen decemberi naplójegyzetében  minderről említést sem tesz. De amint értelmiségieket sújt a megtorlás, azonnal helytelenít. 1977. április 1-én azt mondja, a Charta ’77 értelmiségiek általi aláírását “…nagyon helyesen semmilyen szankció nem követte senki ellen.” (484. o.) Persze úgy vélte, az alvég bizonyos tagjai majd értelmessé nevelhetőek.  De naplója szerint, ha valaki értelmet kap, s szabadon vitázhat, többnyire rögtön eltávolodik az őt nevelő rendszertől. “Szeminárium. A vitákat akarod szabadon engedni, gondolkozó, vitázó embereket akarsz. Az akarod, hogy helytálló, művelt emberek legyenek, akik felvértezettek a polgári kultúrával való harcra, ismerik azt, látókörük van. Eredmény: individualista intellektueleket és sznobokat nevelsz.” – összegzi 1961. március 11-én. (75. o.)

A művelt ember gyanús, mert individualista renegát lehet belőle. Az alvégi proli viszont igénytelen, buta és alkoholista. “…az alvég: a világ alvége – ez a történelem fő iránya […] életed iránytűje: a hűség az alvéghez.” – lelkendezik 1966. december 31-én Király. (139-140. o.) De mikor személyesen találkozik az alvéggel (s ez nem a gondosan megkoreografált, agyonbiztosított május 1-i felvonuláson történik) akkor már nem ilyen lelkes. “A Nyugati [pályaudvar] szomorú, leverő látvány. Ez az ország. Rosszul öltözött, lompos emberek. Tömöttek az éjszakai személyvonatok. Rengeteg részeg és rengeteg cigány.” – számol be 1970. február 12-én egy vonatútjáról. (163. o.)  Nyilván mindezen látványból adódik a kérdés: miként lehet az, hogy több mint két évtizede szocializmus van, de az emberek mégis ilyenek? Király (illetve az általa szolgált rezsim) persze minderre a maga módján választ adott. Nem lehet bízni sem a kényeskedő, individualista értelmiségiekben, sem az ostoba, mosdatlan tömegekben. Egy szűk elit, az élcsapat krémje irányíthatja csak a társadalmat.

S ahogy vannak irányításra hivatott elitrétegek, úgy a szocialista táboron belül is léteznek vezetésre hivatott elitállamok. A fejlődő világ népei minderre ugyanúgy alkalmatlanok, mint a hazai “alvégiek” vagy az elpuhult, elnyugatiasodott értelmiségiek. “…régen sem az alvég volt a fő forradalmi erő: a világ munkásosztálya: az iparosodott szocialista államnak – nekünk – kell az alvég élén mennünk. Egyébként tragédiába fúl az alvég lázadása.” – szögezi le már idézett 1966-os szilveszteri naplójegyzetében.  Mulder ügynökhöz hasonlóan Király is hinni akart. Csak ő nem a földönkívüliekben, hanem a szocializmusban.  A renegátokkal szembeni irtózásában saját kételyeinek elfojtása is benne van. “Szomorú volt látnom ezt az öregembert, aki úgy érzi: életének egyetlen értelme, hogy lerombolja a hitet, amelynek felépítésére egész életét rászánta.” – írja a Vas Zoltánnal, a Rákosi-korszak PB-tagjából Nagy Imre hívévé lett, majd a Kádár-korszakban perifériára szorult volt politikussal történt beszélgetés után, 1980. július 29-én.  (632. o.) Lányával, Király Júliával vitatkozva 1987. augusztus 9-én inkább már önmagát győzködve próbálja fenntartani a hitét.  “Megpróbálom meggyőzni, lehetetlen, hogy az egész XX. század egyetlen nagy tévedés legyen. A XIX. századi individualizmus megbukott, szükségszerű volt tehát, hogy szocializmusnak kellett felváltania. Marxtól Lukácsig mindig voltak emberek, akik a kollektivizmus, és nem az individualizmus elvein alapuló társadalmat akartak.” (789. o.)

Örömlányoktól a lottólázig: Király magánéleti drogjai

Király drogja a szocializmus volt. Addiktív személyiség: csak épp 1945 előtt más “cuccokra” volt rákattanva. “A lóversenytől kezdve, a hazárdjátékokon kezdve, a prostituált szeretőkön át a legmélyebb bugyorig.” – sorolja fel egy 1989-es életútinterjúban korábbi függőségeit, szenvedélyeit. (21. o.) “Király kommunista pártba való belépésének egy haszna mindenképpen volt: szakított a tizenhat és huszonnégy éves kora között folytatott éjszakázó, mulatozó, önpusztító életvitelével.” – véli az utószót jegyző Babus Antal. Tudjuk: gyakran a “megtért” drog-, alkohol-, játék-, és szexfüggőkből lesz a legbigottabb hívő. De valóban olyan tökéletesen “megtisztította” volna Királyt a szocializmus a többi függőségtől? Hát a napló nem ezt bizonyítja, s furcsa, hogy ezt pont az utószó szerzője nem látja. Amennyiben Király életéről filmet rendeznének, lehetne ez a címe: Kommunizmus és más drogok. 1988. október 21-én maga a ráktól beszédképtelen Király írja le: “Túl soká éltem “önpusztító” életet. Valahol fizetni kell érte. Az italért, a száz cigarettáért.” (813. o.) Beismerve, hogy szereti az italt. A naplóban többször is megemlíti: részegen olyat mond, amit józanul nem akart volna. (193, 279. o.) Játékfüggősége sem hagyott alább a “megtérésével”: “Az államosított szerencsejáték-őrületet ezen a héten éreztem.” – jegyzi fel 1957 nyarán (38. o.) “…lottószisztémákon töröm a fejem. Mi az oka ennek a már beteges lottólázamnak?” – kérdezi magától 1957 utolsó napjaiban. (48. o.) Lehet, hogy a kommunista hit mégsem volt neki olyan tökéletes drog?

Papp László Tamás

Címlapfotó: Népszava

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom