A Halálhegy titka – 60 éves a Gyatlov-rejtély

A Gyatlov-csoport hat évtizeddel ezelőtti tragédiája után a szovjet hatóságok alig néhány hetet szántak a vizsgálódásra. Az 1959. február 1-ről 2-ra virradó éjszakán az uráli Halat Szjal-hegy keleti lejtőjén rejtélyes módon elhunyt kilenc túrázó fiatal ügyében a területileg illetékes ügyészség már 1959. május 28-án, az összes szakértői vélemény befutása előtt lezárta a nyomozást. Holott az ügyben – finoman szólva – bőven maradtak nyitott kérdések. Ennek dacára az orosz hatóságok csak idén, nyilván az évforduló miatti fokozott médiafigyelemre tekintettel nyitották újra az aktát.

A kutatók, újságírók és laikusok sokaságát egyaránt foglalkoztató ügy ma is bír jó néhány tanulsággal. Például, hogy az összeesküvés-elméletek terjedése, a legendákhoz való ragaszkodás, az álhírek kritikátlan befogadása mindig nagyobb hatást gyakorol a társadalomra, mint az objektív, szkeptikus és mértéktartó igazságkeresés. A Gyatlov-ügy korai állatorvosi lova, iskolapéldája annak, miért olyan sikeresek a világ két legbefolyásosabb csúcsvezetője, Trump és Putyin hívei által üzemeltetett fake news-gyárak, trollfarmok, kamutermelő blogok.

Megnéztem Renny Harlin 2013-as, a hatvanéves apropóból a Film Mánia csatorna által Magyarországon is leadott, de a világhálón szintén hozzáférhető The Dyatlov Pass Incident című filmjét. Amely gyakorlatilag konteók és mítoszok tárháza. Célja nem a tények feltárása – ami persze egy szórakoztató játékfilmtől nem is várható el. De mivel a film alapja valós esemény, nem pedig kitalált történet, a mű hozzájárul az esettel kapcsolatos hamis közhelyek, tévedések, bizonyíték nélküli rémtörténetek és fantáziálások bevésődéséhez.

Ehhez képest Donnie Eichar: Halálhegy – A Gyatlov-csoport tragédiájának igaz története című, a Park Könyvkiadó gondozásában 2016-ban hazánkban is megjelent kötetére méltatlanul kevés figyelem jutott. Pedig Eichar a helyszínre utazva, oknyomozó terepmunkával próbálta a rejtélyt megfejteni. Nem engedve a legnépszerűbb teóriák csábításának, ragaszkodva a valósághoz. Alábbiakban, a múltba visszatekintve, a fenti kontrasztos alkotások nyomán próbáljuk rekonstruálni, mi is történt hatvan éve az uráli hegyen.

Donnie Eichar: Halálhegy – A Gyatlov-csoport tragédiájának igaz története

Park Könyvkiadó Kft., 2016, 256 oldal, 3990 Ft.

A film már eleve egy jókora hazugsággal indul. A történet szerint dokumentumfilmes csoport indul Oroszországba, a tragédia helyszínére. Előtte pedig a hegyhez közeli Ivgyel településen meg akarják interjúvolni Pjotr Karuvot, aki a Gyatlov-csoport tizedik tagja volt, de megbetegedett, így félúton visszafordult. Aztán idegösszeomlást kapott, s máig a helyi elmegyógyintézetben őrzik. A filmesek beszélni akarnak az öregemberrel, de az intézmény személyzete nem engedi be őket. A csoport egyetlen túlélőjét, aki az épület ablakából valamit tudatni akar velük, az ápolók durván elráncigálják onnan. Ezzel azt sugallva: tud valami rettenetes dolgot, amit nem szabad kimondani, abba őrült bele.

Mindez körülbelül annyira igaz, mint a jereváni rádió hírei. A Gyatlov-csoportnak valóban volt egy tizedik tagja. De az ő neve Jurij Jugyin, és nem került elmegyógyintézetbe. Megélte a rendszerváltást, a Szovjetunió széthullását, s halála előtt, 2012-ben Donnie Eicharnak is részletesen nyilatkozott. Jugyin valódi betegsége (ami miatt a túra megszakítására kényszerült) egyebek közt az idült reumatikus térd-, és hátfájás volt. Szerepének filmbeli kiforgatása már csak azért is blődség, mert őt akkor sem lett volna értelme elmebetegek közé zárni, ha tényleg létezne valamilyen, a csoport többi tagjának halálához vezető összeesküvés. Jugyin ugyanis jóval a hegyhez érkezés előtt otthagyta csoportot. Tehát arról, hogy mi történt ott, semmit nem tudhatott.

A forgatókönyvírónak azonban csak ezután jött lendületbe a képzelete. Pontosabban nem a fantáziának jut itt a legnagyobb tér. A film egyszerűen összegyűjti, aztán a nézőre zúdítja a legképtelenebb elméleteket. A hegyen letáborozó, a csoport nyomait követő dokumentumfilmes stáb mágneses anomáliát, utána radioaktivitást észlel. Majd egy, a hegy oldalába vágott ajtóra bukkannak. Ami egy titkos katonai létesítménybe vezet.

Újabb képtelenség: ha lett volna ilyen bunker a hegy gyomrában (s annak felfedezése miatt vesztették életüket a csoport tagjai) a hadseregnek évtizedei lettek volna, hogy annak nyomait eltüntesse. A glasznyoszty, valamint a Szovjetunió megszűnése után a kíváncsi helybeliek és turisták, na meg újságírók már sokkal könnyebben odajuthattak. Tehát simán megtalálhatták volna rég. Egy politikai krimi vagy sci-fi thriller esetén (pláne, ha az alapja valóságos) azért fontos lenne, hogy a sztori legalább félig-meddig hiteles és hihető legyen. Itt viszont nem bíbelődnek a részletekkel.

A stábra titokzatos fegyveresek lőnek rá, s emellett robbantással előidézett lavinával próbálják őket hóba fullasztani. A túlélők bemenekülnek a bunkerbe, amelynek ajtaja nemcsak hogy kívülről nyílik, de még nyitva is van. Odabent titkos iratok hevernek szanaszét egy laborban, mellette kínzókamra. Hirtelen mutáns lények támadnak rájuk, de akkorra a papírokból összerakják a dolgot. A bunkerben olyan eszköz működik, amely időutazásra, s teleportálásra alkalmas féreglyukat hoz létre.

Szó esik a Philadelphia-kísérletről, a Nyugat-Virginiában, illetve Chicagóban is látni vélt, számos teóriában említett Molyemberről. Melyeknek nagyjából ugyanannyi valóságalapja lehet, mint a fenti konteóknak. Végül a filmstáb két túlélője visszamenekül az időben, de valami balul sül el, mert zombivá alakulnak, 1959-ben a Vörös Hadsereg bunkerben lévő katonái viszik őket a kínzókamrába.

A logikai bakugrások szórakoztatóak: a filmeseknek korábban egy tanú arról beszél, a helyszínen nem kilenc, hanem tizenegy testet látott. A végén kiderül, hogy a két „létszámon felüli” hulla a két zombivá változott időutazó. A kísérlet titkosságára ügyelők megölnek, elmegyógyintézetbe záratnak mindenkit, akik leleplezheti őket, de a zombikat felfedező civilt csak úgy szabadon engedik, futni hagyják. Egy, az üggyel foglalkozó weboldal hosszan sorolja még a további lehetőségeket. Melyekre ugyanúgy nincs bizonyíték, mint a filmben szereplőkre. De hát akkor mi történhetett a hegyoldalban azon az éjszakán?

Nézzük a tényeket: a csoport tagjai szinte mind a Urál fővárosának tekinthető Szverdlovszkban (ma: Jekatyerinburg) lévő Uráli Műszaki Főiskola akkori vagy korábbi hallgatói voltak. A (Jugyint leszámítva) hét férfiból és két nőből álló csoport legtekintélyesebb, hangadó vezéregyénisége Igor Gyatlov rádiómérnök-hallgató. A halálos túra legtitokzatosabb részvevője azonban nem ő. Hanem a huszonéves főiskolásoknál jóval idősebb, 38 esztendős Szemjon (Alexander) A. Zolotarjov. Aki mint hivatásos túravezető csatlakozott hozzájuk.

A testén tetoválásokat viselő, a II. világháborúban a hadseregben szolgáló, kora ellenére még akkor is nőtlen férfi állítólag sűrűn váltogatta munkahelyeit. Vannak, akik azt feltételezik, Zolotarjovot felülről ültették a csoport nyakába. Egyesek arra gyanakodnak: Szása (ahogy túratársai hívták) a KGB informátora volt. Tény, hogy a túrázó szovjet fiatalok a hatóságok látókörében voltak. Mivel külföldre utazni nemigen lehetett, az emberek az ilyen, távoli vidékeket megcélzó kirándulásokon próbáltak szabadabban mozogni, kiszakadni a szovjet valóságból. A csoport hírmondója, Jugyin szerint jazzt hallgattak, rendszerellenes dalokat énekeltek, az akkor még indexen lévő költő, Jeszenyin verseit szavalták.

A csapat több tagja is magára vonhatta a „szervek” figyelmét. Nyikolaj V. Thibeaux-Brignolle már csak neve és családi háttere okán is. Nyikolaj francia származású apját a ’30-as években bebörtönözték, aztán belehalt a fogságban szerzett megbetegedésbe. A fiú rendszerkritikus irodalmat olvasott, s többször bírálta a szovjet politikát. A polgárpukkasztó, öntörvényű személyiségként jellemzett Georgij (Jurij) A. Krivonyisenko pedig az Eichar-kötet szerint a túra elején, Szerov városának pályaudvarán lett rendőri intézkedés szenvedő alanya. Előállították és figyelmeztetésben részesítették, mert a vasútállomáson énekelt. A korszellemet ismerve nagyon is lehetséges, hogy a fiatalok szűkebb környezetében, vagy akár magában a csoportban volt KGB-ügynök, aki rendszeresen jelentett róluk.

De szinte biztosra vehető, hogy a szovjet titkosszolgálatnak semmi köze nem volt a halálukhoz. A KGB ugyan pont 1959-ben hajtott végre egy orgyilkosságot, de annak célpontja egy szovjetellenes ukrán emigráns, Sztyepan Bandera volt. Az uráli hegycsúcsnál életüket vesztő fiatalok közül azonban egyik sem volt olyan, akiért „megérte volna” gyilkolni. Ha a Gyatlov-csoport tagjainak bármelyike komolyan szembe kerül a rendszerrel, valószínűleg kirúgják a munkahelyéről vagy az egyetemről, pártfegyelmit indítanak vele szemben, megfigyelés alá helyezik, akár még le is tartóztatják. De nevetséges feltételezés, hogy a KGB a hruscsovi enyhülés időszakában szovjet fiatalokat gyilkolt volna az uráli hegyvidéken.

Mindezek dacára Eichar sem tudta magát teljesen függetleníteni az esetet övező paranoiától. „Még a magukat szkeptikusnak valló szerzőket is beszippantja az örvény: hiába tesznek kísérletet arra, hogy a fondorlatos találgatások közt rendet vágva tudományos igényű magyarázatot adjanak, végül ők is beleragadnak az összeesküvés-elméletek és a dezinformáció hálójába.” – írja. (20. o.)

Mindazonáltal próbál szkeptikusan tekinteni az obligát elméletgyártás termékeire. „Egyelőre nem zártam ki semmit, de mire mindenkit végighallgattam, meggyőződésemmé vált, hogy olyan emberekhez kell eljutnom, akik tényekkel tudnak szolgálni, nem pedig X-aktákba való fantazmagóriákkal.” – állítja. (51. o.) Ugyanakkor orosz földre lépve rá is hatott a posztszovjet valóság. Találkozott a tragédia emlékezetét gondozó Gyatlov Alapítvány vezetőjével, Jurij Kunceviccsel, aki úgy vélte: a hatóságok ma is el akarják tussolni az igazságot.

„…furcsa, paranoiás érzés kerített hatalmába. Kuncevics ugyanis a nap folyamán közölte velem, hogy a bérelt autóba, amely behozott a reptérről, szándékosan belementek, miután kitett minket. Kuncevics teóriája szerint a KGB utóda, az FSZB így próbált figyelmeztetni engem, hogy ne bolygassam az ügyet.” (78. o.) Ismerve, hány újságíró és politikus halt erőszakos halált Politkovszkajától Nyemcovig, talán érthető, hogy a Putyin rezsimjének felségterületén ténykedő kutató akkor is gyanakszik, ha nincs rá oka.

A csoport egyetlen életben maradt tagja, Jurij Jugyin – Kuncevicshez hasonlóan – szintén úgy gondolja, valamilyen korabeli fegyveres csoport tagjai számolhattak le Gyatlovékkal. „Jugyin tehát, hiába érintette személyesen is a tragédia, nem látta másként az ügyet, mint az a sok ember, aki arra gyanakodott, hogy a hatóságok el akartak tussolni valamit.” – olvasható a kötetben. (95. o.)

Eichar viszont inkább a kétkedők szavára hallgat. Ilyen például Vlagyimir Borzenkov, aki, mint repülőmérnök a szovjet Everest-expedíció tagjai, majd űrhajósok számára tervezett felszereléseket „…hamar világossá vált, hogy ő nem összeesküvés-elméletekben utazik, hanem türelmesen várja a történetekre adott tudományos igényű magyarázatot.” – jellemzi őt a szerző. (114.o.) Érdemes viszont hozzátenni: a konteók jelentős részét a rendszer döntései idézték elő. Ugyanis, mikor felfedezték a holttesteket, a helyi pártfunkcionáriusok (nyilván felső utasításra) arra próbálták rávenni a gyásztól sokkos állapotban lévő családtagokat, hogy a fiatalokat ne Szverdloszkban temessék el, hanem földeljék el testüket ott a hegyen. Ami persze rögtön olyan gyanút ébresztett, hogy a diktatúra emberei titkolnak valamit.

„Miféle összeesküvés ez?” – fakadt ki az egyik áldozat, Alexandr Kolevatov nővére – „Miért gördítenek ilyen akadályokat az utunkba, amikor csak a hozzátartozóinkat szeretnénk eltemetni a szülővárosunkban, Szverdlovszkban? Miért viszonyulnak ilyen szívtelenül azok kívánságához, akiket ilyen szörnyű tragédia ért?” – tette föl a kérdéseket, amelyekre persze nem kapott választ. (165. o.) Végül a hatalom kényszeredetten beleegyezett, hogy a fiatalokat Szverdloszkban temessék el.

A pletykák terjedését az is segítette, hogy a KGB fokozott ellenőrzés alá vonta a szertartást, ügynökei ott voltak a gyászoló tömegben. „Biztos vagyok benne, hogy KGB-sek voltak, akiket azért küldtek, hogy figyeljék az eseményeket.” – emlékezik a „szerv” ügynökeire Kuncevics. (174. o.) S a holttestek is felkeltették a rokonok gyanakvását. „Ott voltam az összes túrázó temetésén. Vajon miért volt olyan barna a kezükön és arcukon a bőr?” – kérdezte Rimma Kolevatova (176. o.)

Pedig a hatalom nem azért próbálta kerülni a feltűnést, mert tudott valamit, amit a családtagok nem. A mindenhatónak tartott pártállamot és titkosrendőrségét pont az ejtette rémületbe, hogy ugyanúgy fogalma sem volt, mi történt a Halat Szjal hegyen, ahogy a rokonoknak sem. Minden diktatúra arra épül, hogy az állam, illetve annak vezetői mindentudók és csalhatatlanok. Itt viszont a rendszernek sem volt tényszerű elképzelése arról, mi történhetett. S eleinte a nyomozás vezetője szintén idegenkezűségre gyanakodott. Tehát szó nem volt arról, hogy a helyi illetékesek kezdettől elutasították volna mindezt.

Lev Ivanov, a Szverdlovszki Területi Ügyészségnek az eset felderítésével megbízott vezető nyomozója „…a nyomozás első napjaiban azt hajtogatta, hogy a diákok nem természetes halállal haltak meg, hanem gyilkosság történt.” – idézi fel a könyv szerzője. (183. o.) Ivanov – Jugyinhoz és Kuncevicshez hasonlóan – a fegyveres támadás verzióját preferálta, de aztán berendelték Moszkvába, illetve a területi pártbizottságra. (184. o.) Tehát felülről leállították, de utólag nézve valószínűnek tűnik, hogy nem az eltussolás céljából.

A hatóságok, a szovjet kormány emberei ugyanúgy sötétben tapogatóztak, mint a lakosság, vagy az áldozatok rokonai. A vizsgálatot lezáró jelentésben az Ivanov vezette nyomozóhatóság végső soron beismerte: nem tudják, mi okozta a tragédiát „….ismeretlen kényszerítő erő….” – ezt nevezték meg a halál okaként. (19. o.)

De hogy ez pontosan mi lehet, azt évtizedeken át homály fedte. A fentebb már említett konteóverziókon – hírszerzési vagy katonai művelet, földönkívüliek, paranormális jelenségek – túl az Urál finnugor származású őslakói, a manysik is előkerültek lehetséges tettesként. A zsidókkal szembeni vérvád közismert. Az már kevésbé, hogy Oroszország finnugor népeit is gyanúsították rituális gyilkosságra való összeesküvéssel. 1892-ben a vjatkai kormányzósághoz tartozó, udmurtok, más néven votjákok lakta Sztarij Multan környékén találtak egy lefejezett holttestet. Az orosz többség hangadói rögtön a votjákok pogány áldozati rítusának vélték a dolgot. A manysik pedig a Gyatlov-ügyben kerültek elő gyanúsítottként.

Eichar azonban őket is kizárta. „…ez a harmonikus lelkivilágú nép aligha követhetett el olyasmit, ami a túrázók életét követelte volna.” (133. o.) A manysik Oroszország indiánjai gyanánt léteznek a köztudatban, így aztán velük szemben etnikai gyűlölet vezette negatív sztereotípiák éppúgy vannak, mint a politikai korrektség diktálta pozitív előítéletek. Természetesen manysi származású ember éppúgy követhet el bűncselekményt, mint egyéb csoportokhoz tartozók. Nem a lelkiviláguk zárja ki mindezt, hanem a józan ész. Ugyanis a rendelkezésre álló tények alapján „…a Gyatlov-csoportot biztosan nem fegyverek, fegyveresek vagy valamiféle összeesküvés ugrasztotta ki a sátorból.” (147. o.)

A nyomozás kezdetekor viszont a bűncselekmény jeleként kezelték a helyszínelők, miszerint a csoport sátrát valamilyen éles tárggyal szétvágták. Csakhogy a szakértői vélemény alapján a sátorponyvát nem kívülről, hanem belülről hasították fel. (160. o.) Kezdett egyértelművé válni, hogy a csoport tagjai azért menekültek ki hiányos öltözetben a fagyos hegyi éjszakába, s fagytak meg, illetve zúzták magukat össze a sötétben, mert valami halálra rémítette őket. De mi lehetett az? A vizsgálók rakétaszondára (139, 175. o.) illetve rejtélyes, (más, a környéken járó túrázók által is látni vélt) tűzgömbökre (196-197. o.) is gyanakodtak. Hogy valami rejtélyes kísérletnek, tesztnek lett a csoport szenvedő alanya. Ami megmagyarázná a szovjet illetékesek zavart hallgatását is.

Talán valamilyen hadgyakorlat, fegyverkísérlet ütött ki balul?  A „…a sátor falán áthatoló fény, hang vagy gáz” riaszthatta meg a fiatalokat, illetve okozhatott náluk tudatmódosult, kábult, hallucinációs állapotot – találgattak a kortársak. (199. o.) Tovább fokozta a gyanút, hogy a testeken mért radioaktív szennyeződés az egészségügyi határérték duplája volt. (200-201. o.) Azonban az évtizedekkel későbbi rekonstrukciós kísérlet során a szakértők azt állították: a radioaktív szennyeződés mértéke egyáltalán nem volt rendkívüli, mindez a Szovjetunióban a hidegháború éveiben folyó nukleáris fegyvertesztelések során is a légkörbe kerülhetett. A szabadban heverő áldozatok bőrének elszíneződését pedig inkább okozhatta az UV-sugárzás, mint a radioaktivitás.

Eichar úgy véli: az eltussolt hadművelet teóriája ellen szól, hogy a radioaktív nyomokat is dokumentáló iratok megmaradtak, noha a vádhatóságnál csak 1984-ig voltak kötelesek őrizni a nyomozati iratokat. „A szovjet hatóságoknak tehát lehetőségük nyílt rá, hogy jogszerűen megsemmisítsék a Gyatlov-ügy dokumentumait, mégsem tették: a szverdlovszki ügyészség irattárában épségben megmaradt az anyag, annak ellenére, hogy letelt a törvényben előírt huszonöt év, és nem történt fellebbezés.” (209. o.)

Eichar végül, számos kutatóval együttműködve felállított, illetve bizonyítani próbált egy munkahipotézist.  Szerinte a titokzatosan csengő Kármán-örvényekben van a rejtély nyitja. A jelenség lényege, hogy a hegyen akkor keletkező széltölcsérek infrahangot generáltak. Ezen – az emberi fül számára észlelhetetlen hanghullámok – kutatása épp a hidegháborús évtizedekben pörgött fel. Vladimir Gavreau francia tudós – mint arról A marseille-i halálharsona című 1967-es cikk hírt adott – képes volt mesterségesen infrahangot gerjeszteni. Amely fájdalmakat, rosszullétet idézett elő.  A természetben is előforduló hang okozta hányinger, szédülés miatti pánikroham, halálfélelem észszerű  magyarázatul szolgálhatna.

…ha a Gyatlov-csoport valóban a Kármán-féle örvénysor által generált infrahang miatt hagyta el a sátrát, és menekült a biztos halálba, akkor az „ismeretlen kényszerítő erő” kifejezés tulajdonképpen megállja a helyét: ennél sokkal közelebb nem járhatott volna az igazsághoz sem Lev Ivanov, sem bárki más.” – szögezi le Eichar. (228. o.) Aki az utolsó fejezetben megpróbálta leírni, milyen lehetett a széltölcsérek keltette zaj. „A kilenc túrázó számára nem szokatlan a hegyvidéki viharok kísérteties vonítása, de ez a rémületes robaj inkább olyan, mintha tehervonat robogna le a hegyről – vagy tehervonatok egész sora.” (232. o.) Persze a halálukhoz vezető (ugyancsak az örvények által keltett) infrahang-hullámokat Igor Gyatlov és társai nem észlelhették.

Tulajdonképpen rendkívül ironikus, hogy ezek a hangok akár bele is passzolhatnának az összeesküvés-elméletek logikájába. A konteók szinte mindig azt állítják: attól, hogy valamit nem tudunk észlelni, még létezhet. Ugyanígy infrahangok is évmilliók óta jelen vannak a környezetünkben, csak épp sokáig nem tudtuk azokat kimutatni. De az sem véletlen, hogy az ilyen teóriák a legtöbbször félrevisznek. Mert a gyártóik nem veszik a fáradságot és türelmet a tudományos vizsgálódásra. Az általuk bűnösként megnevezett emberi, sátáni vagy földönkívüli háttérhatalmakat ugyanis nem kell mikroszkóppal meglátni, mikrofonnal meghallani. Bőven elég, ha hiszünk benne. Tökéletesen elég mindez rendszerek fennmaradásához, diktatúrák létrehozásához, választások megnyeréséhez – „csupán” ahhoz nem elég, hogy kiderítsük az igazságot.

Papp László Tamás   

Címlapfotó: innen.