Medencés buliktól a bombázásig: a lakosság mindennapjai a szíriai háborúban

A menekülés előtti utolsó napokig operába és partikra járt a damaszkuszi elit, ami igyekezett nem tudomást venni a város határához közeledő harcokról. Egy szent hegyi város lakossága is sokáig azt hitte, hogy őket nem éri el a háború, de hiába imádkoztak, közülük is sokan meghaltak.

Janine di Giovanni tapasztalt háborús riporter, az elmúlt 30 évben rengeteg konfliktuszónából és humanitárius krízisről tudósított különböző nagynevű lapoknak. Dolgozott többek között a délszláv háborúban, Irakban, Afganisztánban, Elefántcsontparton, Ruandában, Sierra Leoné-ben, Szomáliában, Libériában és Csecsenföldön is. Munkásságát számos díjjal jutalmazták, és több könyvet is írt.

Legújabb kötetében a szíriai háború során szerzett tapasztalatait összegezte, és 2016-ban a Nemzetközi Női Média Alapítványtól elnyerte érte az Újságírói Bátorság Díjat.

Janine di Giovanni: A reggel, amikor eljöttek értünk – Egy újságírónő feljegyzései Szíriából
HVG Könyvek, 2017
215 oldal, 3.500 Ft

Nem egy száraz, dokumentumjellegű háborús könyv, hanem egy teljesen más műfaj: az újságírónő személyes élményeinek gyűjteménye az általa bejárt helyekről, és a közben megismert emberekről.

A nyolc fejezet időrendben mutatja be a szerző hét településen (Damaszkusz, Latakia, Malula, Homsz, Darajja, Zabadáni, Aleppó) tett 2012-es látogatásának körülményeit, valamint a lakók és a külföldi újságírók akkori életét. Közben azonban előjönnek egyéb szíriai emlékei, és későbbi események is, a településekre tagolás tehát csak nagyjából keretezi a beszámolókat.

A könyv klasszikus riportstílusban íródott: nemcsak az eseményeket, hanem a helyszíneket és az embereket is nagyon részletesen írja le, ezáltal hozza közel a történteket. Az olvasó látja maga előtt a lerombolt utcákat, a mindent belepő port, a félillegálisan működő pékséget, az utcákon lövések között lopakodó embereket, hallja a gyereksírást, érzi a rezsón főzött olcsó kávé, és az égő autók illatát is.

Di Giovannit folyamatosan megfigyelte, lehallgatta, és többször kísérgette az államhatalom, ami gyanakvóan tekintett a külföldi újságírókra, mert a rezsim szerint „negatív színben tüntetik fel a tudósításokban”.

„Volt egy férfi, akinek nem volt körme. A munkája az volt, hogy hétvégére blokkolja a műholdas telefonomat, hogy ne tudjam használni, amíg a minisztérium nem dolgozik.”

Az újságírónőnek azonban sok barátja is volt Szíriában, ezért nagyon sok helyre sikerült eljutnia. Beszélt több olyan civillel, akiket az Aszad-rezsim hónapokra börtönbe zárt és kínzott a vélt vagy valós ellenzéki tevékenségéért; járt olyan kórházban, ahol egyszerű gyógyszerek és eszközök hiánya miatt haltak meg gyerekek; interjút készített a félhivatalos katonai szervezetek által megerőszakolt nőkkel, az őket kezelő orvosokkal, és a romhalmazban a mindennapi túlélésért küzdő lakosokkal is.

Leírja, hogy eleinte a damaszkuszi elit még akkor is operába és medencés bulikba járt, amikor már a város szélén voltak a harcok, mert nem akarták elhinni, hogy őket is eléri a háború. Lassan és nehezen vették tudomásul, hogy vége a régi gondtalan életüknek, de idővel elmenekültek az országból.

Malula, egy hegyre épített ősi keresztény város lakói szintén sokáig azt hitték, hogy ők megmenekülnek. Még akkor is ebben reménykedtek, amikor már nem volt áram. De sem az imák, sem a hegy nem védte meg őket: a szíriai hadsereg és a lázadók közötti összecsapásokban sokan meghaltak közülük.

„Mise volt. Aztán egyik pillanatról a másikra, huss, a templom eltűnt.”

A legdurvább történet a szunnita lakosság ellen elkövetett mészárlás Darrajja-ban, amelynek során 2012-ben többszáz lakost – köztük nőket és gyerekeket – gyilkoltak meg, és ezért sokan szándékos etnikai tisztogatásnak tartják. A szerző néhány nappal a vérengzés után járt a városban, ahol akkor még mindenfelé holttestek hevertek, a túlélők pedig módszeresen végrehajtott, házról-házra haladó kivégzésről beszéltek. A kormány álláspontja szerint viszont Darrajja az ellenzéki Szabad Szíriai Hadsereg fontos bázisa volt, és a lázadók tehetnek a tömeggyilkosságról.

A könyvben többször előkerül, hogy a meglehetősen vegyes összetételű szíriai lakosság nagyon sokáig nem hitte el, hogy polgárháború van az országban. Egyszerűen nem akarták elhinni, hogy egymást ölik azok az emberek és népcsoportok, akik nagyon sokáig békében éltek egymás mellett.

Sokan az elnyomó Aszad-rezsim ellen lázadókat okolták az erőszakért, és amíg nem tapasztalták meg, nem tudták elképzelni, hogy a saját kormányuk is kínozza, öli, bombázza a lakosságot. A rengeteg halál és pusztítás mellett ez volt a szíriai háború hatalmas tragédiája: az emberek már azelőtt csalódtak a demokráciában, hogy az bekövetkezhetett volna az országban.