Bezárás
maffia

Maffiás Ablak-Zsiráf, Asszony Feritől Zubovics Gyuláig – a szervezett bűnözés története

Fejében van a fél irodalmi lexikon. A-tól K-ig. Nem maradéktalanul jóindulatú egykori kollégáim jellemezték így sok-sok évvel ezelőtt a vonatkozó napilap kulturális szerkesztőjét. Leírásuk napok óta duruzsol a fejemben, pontosan amióta befejeztem Dezső András Maffiózók mackónadrágban – a magyar szervezett bűnözés regényes története a 70-es évektől napjainkig című könyvét (21. Század Kiadó).

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi ezer forinttal!
Támogatom

Ahogy mondani illik, enciklopédikus igényű az ígéret és a megvalósítás is. Nettó 400 oldal, ami egészen biztos, hogy alapmunka lesz a későbbi korok kutatói számára. Az alcím ígéri, és valóban a hetvenes években kezdődik a sztori, a Los Angelesben egymásra talált magyar csibészekkel, illetve a később nekik dolgozó pesti betörőbandával. És „tegnap” fejeződik be: Portik, Rohác, Vizoviczki bírósági tárgyalásával. Hogy zsilipeltek át a bandatagok hosszú évtizedeket, már aki életben maradt közülük, hogyan alkalmazkodtak a változó igényekhez és a könyvben háttérként úgyszintén bemutatott gazdasági/politikai viszonyokhoz.

Olvasmánynak alapvetően szórakoztató, én például azon kaptam magam, hogy hiányérzetem támadt a 400 oldal elfogyasztása után, mármint sajnáltam, hogy vége (egyéb típusú hiányérzeteimről később). Még inkább szórakoztató lehetett volna a mű, ha a kiadónak gondja lett volna némi kiegészítő illusztrációra. Szerintem ebben a félig dokumentumregény, félig lexikon műfajban simán elfért volna egy idővonal a főbb szereplőkkel és/vagy kapcsolati ábra. Fényképekről nem is beszélve – ez még az az időszak volt, a kilencvenes évekbeli „fénykor” mindenképpen, amikor a vezető napi- és heti sajtó népes és remek fotórovattal dokumentálta a történéseket, csak egy példa a könyvborító képét is jegyző, ekkoriban népszabadságos Velledits Éva. (Igen, tudok róla, hogy az archív profi fotó pénzbe kerül. Na és? A könyv sem ingyen van – kivéve, ha recenzens kapja, rendben.)

Kifejezetten zavarja sajnos az olvasást, még akkor is, ha az olvasónak van valamennyi alapismerete a témában a monogramozás, gúnynevezés, ami ráadásul nem is következetes. Bár a szerző előzetesen kifejti, mikor melyiket miért úgy használja, ahogy, de mégis: számos, a sajtóban már évekkel-évtizedekkel ezelőtt (teljes) néven megnevezett figura nem az „anyakönyvi” nevén bukkan fel. Csak sejteni vélem, hogy valaki beleszerethetett Portik Tamás becenevébe (Menyét), ezért lett ő mindvégig Menyét, de hogy Radnai László, Jakubinyi Róbert, Száváék stb miért nem írhatók ki/le, amikor ezzel szemben pl. Tanyiék igen, jogi lektor legyen a talpán, aki megválaszolja.

Egyebekben is volt egy olyan érzésem, hogy kevesebb vagy inkább bátrabb jogi cenzúra lett volna helyénvaló – ezt kiadó sarának érzem egyébként. De miért is mondom? Például ahogy az ügyvédi kar elegánsan kimarad a sztoriból, miközben szinte pároldalanként visszatérő motívum a szövegben, hogy ezt vagy azt a bandát profi ügyvédek segítették, nem ment volna nélkülük a bolt, az egyetlen jogász, aki névvel szerepel a szövegben (Bárándy György) már nem él.

Efféle delikát tartalomnál mindig kényes kérdés a hitelességé, nos én a maximálisan megbízom a szerző információiban és munkamódszerében. Akár disclaimer is lehetne, de éppen ellenkezőleg: magyarázza, hogy honnan ez a bizalom: hosszú éveken át voltunk HVG-s kollégák, ráadásul sokszor hasonló sztorikat dolgoztunk fel, eléggé tudom, mit beszélek. Dezső András nem véletlenül többszörösen díjazott, tapasztalt oknyomozó.

És mégis, maradt hiányérzetem. Rögtön Los Angelesnél például. A bűnbandával nagyjából egy időben Kaliforniában tevékenykedő – konkrétan pornó-fényképészként dolgozó – Fenyő János és a Los Angeles-i magyar maffia esetleges kapcsolata annyit érdemel a szövegben, hogy „nincs nyoma”, a másik ismert és a témában sokat emlegetett név pedig fel sem bukkan, még cáfolat szintjén sem, a „szaknévsoros” Bodnár Györgyé (róla itt írtunk bővebben az Átlátszón, egyébként Gyárfás Tamásról készült portrécikkünkben).

Maga a szerző teszi fel a (számomra) legfontosabb kérdést: „tényleg a korabeli állambiztonságnak tulajdoníthatóan alakulhatott ki a hazai szervezett bűnözés (…)?” A válasz azonban sajnos elkenős. Annyiban a könyv szerint is volt a befolyása a BM-nek az ősrobbanásra, hogy aki hálózati tag volt – például a nyolcvanas években, a Presztízs akcióval lefülelt betörők jelentős része – ismerte a konspirációs technikákat, ki is okosították társaikat, ami megnehezítette a bűnüldözést.

Ház izé, nem kell feketeöves laposföldhívőnek lenni ahhoz, hogy sejtsük, ennél azért a befolyás direktebb, a kapcsolatok mélyebbek lehettek. Dicséretes, hogy a szerző, ahogy írja, nem szeretne további legendákat szőni, van éppen elég a témában. De ő maga is elismeri, hogy „az éjszakai élet ismert figuráihoz köthető cégek némelyikében valóban felbukkantak olyan figurák, akik akkor vagy korábban a titkosszolgálatnál dolgoztak”, illetve „egy” példaképp azért leírja „J.”, azaz Jakubinyi Róbert tanulságos történetét (Egymásért Egy-Másért Alapítvány, ami annyira fedőcég, hogy már fedőcégnek sem lehet nevezni.)

Mégsem ez fáj a legjobban, így a 400 oldal végén. Hanem a végkövetkeztetés. Miszerint a jelen Magyarországán apad a korrupció, a maffiát pedig felszámolták. „Míg Magyarországon a rejtett gazdaság mértéke 2015-ben a GDP huszonkét-huszonhárom százalékát tette ki, 2017 elejére – a gazdaság fehéredésének köszönhetően – húsz-huszonegy százalékra csökkent”. A Korrupciókutató Központ Budapest adataira hivatkozott közlés szerint ráadásul még a közbeszerzések is kevésbé tűnnek lezsírozottnak 2011 óta. (Legalábbis azok, amikben nincs uniós pénz.) Hozzáfűzve, és ez már a szerző saját mondása: „a korrupciós kockázat persze nem jelent szükségszerűen korrupciót”.

Lehúzhatjuk a rolót, galambok ültek a verebekhez? Bár így lenne, de attól tartok, az ellenkezője van.

Valóban sittre került számos nagyfiú (de merre jár vajon Radnai/Fater?), valóban kevesebbet hallani a szlávajkú bandákról, és szerencsére tényleg megszűntek a bandaháborúk. Viszont a maffia, és ezt Magyar Bálint látja jól, köszöni, él és virul. Államnak hívják, kormánynak hívják, kormányfő családjának hívják. A Lőrinc kocsma (nem az a Lőrinc, hanem egy valahai becsületsüllyesztő a XVIII-ban) előbb a Radóc utcába, majd Felcsútra költözött, és nem tűri a versenyhelyzetet.

Rádi Antónia

Fotó: Portik Tamás és Jozef Rohác az Aranykéz utcai robbantás ügyében a bíróságon 2016-ban. MTI-Fotó/Kovács Tamás

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom