“A szeretetet hagyta ránk örökül” – így emlékeznek Sztehlo Gáborra a megmentettjei

Sztehlo Gábor evangélikus lelkész 1944-ben 32 gyermekotthont hozott létre, melyekkel 1600 zsidó gyermek és 400 felnőtt életét mentette meg. A háború után az árván maradtak mellé befogadta a kommunisták által üldözött családok gyerekeit is, és pártfogoltjaival alapított egy gyermekköztársaságot, amely 5 évig működött, mielőtt államosították. Egy nemrég megjelent portrékötetben 27 egykori megmentettje mesél arról, hogy minden nehézség ellenére milyen idilli volt Sztehlo-gyereknek lenni: szeretet, békesség, jóság volt akkor is, amikor étel alig.

Sztehlo Gábor (1909-1974) evangélikus lelkész 1944-ben, a magyarországi zsidók gettósításának megkezdésekor püspökétől azt a megbízást kapta, hogy a református egyházzal közösen működtetett Jó Pásztor Egyesületen keresztül igyekezzen menedéket teremteni a keresztény vallású, zsidó származású gyerekek részére.

Sztehlo néhány hét alatt 32 gyerekotthont hozott létre elhagyott vagy tulajdonosaik által felajánlott villákban és lakásokban, anyagi támogatást pedig a Nemzetközi és a Svájci Vöröskereszttől szerzett. A gyerekekre az evangélikus egyház által küldött diakonisszák (segítő szolgálatra fogadalmat tett nők) és bujkáló zsidó felnőttek vigyáztak, akik nem csak ellátást, hanem tanítást és hasznos elfoglaltságot is biztosítottak számukra. Az otthonokban mintegy 2000 zsidó származású embert – köztük 1600 gyermeket – mentett meg az életét kockáztatva, a gyerekeket erdélyi árváknak hazudva a hatóságok és katonák előtt.

“Nálunk egyedül az volt a kérdés: rászorul-e a segítségre valaki, vagy sem? Üldözött? Elhagyott? Ha igen – befogadtuk.” (Sztehlo Gábor)

Sztehlo nem nézte pártfogoltjai származását, vallását, szülei társadalmi státuszát vagy politikai múltját, csupán rászorultságukat. 1944-ben sem csak zsidó vagy csak protestáns gyerekekről gondoskodott, a háború után pedig az árván maradtak mellé jöttek a kommunisták üldözöttjeinek, arisztokraták, nyilasok és dzsentrik utódai. Ekkor a Weiss Manfréd családja által felajánlott területen létrehozta Sztehlo a Pax Gyermekotthont, amit az ott élő 800 gyerek Gaudiopolisnak (Örömváros) hívott: egy demokratikus gyerekköztársaság volt saját törvényekkel, alkotmánnyal, parlamenttel.

Ezt az intézményt 1951-ben államosították, Sztehlo pedig ezután segédlelkészként dolgozott – s közben kitelepített családokat támogatott – , majd az evangélikus egyház keretein belül szeretetotthonokat szervezett fogyatékkal élőknek. Végül Svájcban végzett lelkészi szolgálatot, és ott is hunyt el 1974-ben. Egy évvel korábban zsidómentő tevékenységéért megkapta a Világ Igaza kitüntetést az izraeli Jad Vasem intézettől.

Sztehlo Gábor emlékét ma a nevét viselő alapítvány őrzi, amely rendszeresen találkozót szervez az általa megmentett egykori – ma már 80-90 éves – gyerekeknek. Az alapítvány megbízásából nemrégiben készült egy portékötet, amelyben néhányan közülük visszaemlékeznek arra, hogy milyen volt az evangélikus lelkész által létrehozott otthonokban élni.

Sztehlo-gyerekek voltunk
Szerkesztette: Andrási Andor, Laborczi Dóra
Luther Kiadó, 2018
320 oldal, 4990 Ft

Az előszó szerint a kötet először interjúgyűjteménynek indult, ám a felvett beszélgetések különbözősége miatt a portrékötet mellett döntöttek a szerkesztők. Ezzel pedig nagyon jól jártak az olvasók, ugyanis a bemutatott életutak formailag egységesek, időrendi és logikai sorrendet követnek, és minden portré végén van egy rövid névjegy az adott személy életének legfontosabb adataival. A portrék hozzávetőleges időrendben vannak: előre kerültek azok, akik a háború és a nyilasuralom alatt éltek valamelyik Sztehlo-otthonban, s őket követik Gaudiopolis egykori lakói.

A kötet elkészítése 3,5 évig tartott, ebben az egykori mentettekkel folytatott beszélgetések mellett azok lejegyzése, szerkesztése, valamint a történelmi kutatómunka, továbbá korabeli fotók keresése és aktuális fényképek készítése is benne volt. A végeredmény egy gazdagon illusztrált, nagyon alapos, mégis könnyen áttekinthető könyv lett, ami rengeteg információt tartalmaz a magyar történelem egy fontos időszakáról.

A 26 portré közé került Kende Tamás írása az édeasapjáról, Kende Jánosról, a kötet második részében pedig az interjúk elkészítésekor már nem élő, 6 hajdani Sztehlo-gyerek korábbi visszaemlékezései vannak szerkesztett formában. A kötet elkészültének fontosságát mi sem mutatja jobban, mint az, hogy az interjút adó 26 emberből 4-en már nem élték meg a kiadást. Az ő emlékeiket még időben sikerült lejegyezni, de egyre kevesebben vannak az egykori Sztehlo-gyerekek, akiknek az evangélikus lelkész rendkívüli tetteiről személyes tapasztalataik vannak.

„Egészen különleges ember volt. Soha nem láttam ingerültnek, mindig mosolygós volt, pedig millió gondja volt.”

A kötetben bemutatott szereplők családi és társadalmi háttere, vallása, és gyermekotthonos megmenekülését követő életútja is különböző, ami jól példázza, hogy Sztehlo Gábor csak a gyerekek rászorultságát nézte, semmilyen különbséget nem tett köztük. A megszólalók között van a Kolozsvári Színház egykori igazgatójának lánya (Komlósné Kádár Anna), Gaudiopolis első miniszterelnöke, akinek apja a nyilaskeresztes párt tagja volt (Keveházi László) az egyik Sztehlo-otthon gondozónője (a 2017-ben, 102 évesen elhunyt Dr. Gerle Györgyné Preisich Irén), a Szomszédok című sorozat néhány hete elhunyt rendezője és forgatókönyvírója (Horváth Ádám), József Attila költő unokaöccse (Makai Ádám), Molnár Ferenc drámaíró unokája (Sárközi Mátyás), és ifj. Sztehlo Gábor is. Van, akiből kohómérnök, másokból mikrobiológus, szobrász, pedagógus, lelkész, geofizikus, orvos lett a gyerekotthonos idők után.

Egy dolog közös az összes történetben: mindannyian szeretettel és hálával emlékeznek vissza Sztehlo Gáborra, aki megmentette az életüket, és nem csak fizikai ellátást, hanem lelki táplálékot is adott nekik. Bár a gyermekotthonokban nagyon sanyarú körülmények voltak, legtöbbször kevés és gyenge minőségű volt az élelem, időnként menekülni kellett egyik házból a másikba, s közben odakint tombolt a gonoszság és politikai őrület, a visszaemlékezésekben nem ezek a részletek domborodnak ki.

„A nénik elmentek ennivalót szerezni, és mindig hoztak valamit. Kiástak marharépát, valahol találtak egy zsák, disznónak való takarmánykukoricát. Huszonnégy órát kellett főzni, hogy egyáltalán rágható legyen.”

Az egykori lakók kivétel nélkül mindannyian azt emelik ki, hogy a Sztehlo-otthonokban szeretet, békesség, jóság, elfogadás és összetartás volt. Elmondásuk szerint mindez akkora hatással volt rájuk, hogy felnőttként is mindig igyekeztek ezt a szellemiséget követni, Sztehlo tehát nem csak az életüket mentette meg, hanem a lelkükre is nagy hatással volt.

Felmerülhet az olvasóban, hogy csak az 1944-1950 óta eltelt évtizedek, vagy az idős visszaemlékezők esetleg pontatlan memóriája, a nosztalgikus emlékezés szépíti meg ennyire a történteket és az egykori mentett gyerekekben a lelkészről élő képet, de ez a kétely a történetek olvasása közben tovaszáll. Ennyit nem tévedhetnek az emlékek, és ennyi különböző ember biztosan nem véletlenül mondja ugyanazt.

Sztehlo Gábor tényleg rendkívüli ember volt, akit semmilyen önkényuralmi rendszer nem rettentett vissza a rászorulók segítésétől. Embermentő tevékenysége során néha összezördült saját egyházával is, de a legnehezebb időkben sem hagyta el Istenbe vetett hite, és egész élete valódi szolgálat volt.