Bezárás
életrajz

Bárkiből lehet hajléktalan, de visszakapaszkodni a normális életbe csak keveseknek sikerül

Kovács Vera: Utak az erdőben

Huszonhárom hajléktalan élettörténetét foglalta könyvbe Kovács Vera. A mű jelenleg Magyarországon egyedi és hiánypótló: egy olyan országban, ahol a hajléktalanságot büntetik, nyíltan kimondja, hogy nem mindig az emberen múlik az, hogy az utcára kerül-e.

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi ezer forinttal!
Támogatom

Az Utak az erdőbe című szociográfia budapesti hajléktalan emberek életútját írja le mélyinterjúk alapján. A történetek mesélői és főszereplői az utcán élnek, vagy ott éltek huzamosabb ideig. Ez közös bennük, de minden egyéb különböző: ahány ember, annyiféle sors.

Kovács Vera: Utak az erdőben
Noran Libro Kft., 2019
301 oldal, 3490 Ft

A címnek hármas jelentése van. Utak, amelyeken az erdőben élő emberek járnak: munkába mennek, vízért bandukolnak, fát keresnek a fűtéshez. Utak, amelyeken odakerültek: döntések és emberek, amik és akik az életutakat szegélyezték. És végül utak, amelyek kivezetnek az erdőből szociális munkásokkal és kemény munkával karöltve.

A kötetben gyakran van szó az Utcáról Lakásba! Egyesületről, aminek tagjai a fővárosi önkormányzatokkal és magánszemélyekkel együttműködve kiutakat keresnek az erdőkből: önkormányzati vagy üres lakásokat adnak pályázati alapon azoknak, akik valóban tisztán tartják a környezetüket, és akiknek másképp valószínűleg nem lenne esélyük arra, hogy a közeljövőbenfedél legyen a fejük felett.

A legmegrázóbb a könyv olvasása közben az a visszatérő elem, hogy ez akárkivel megtörténhet.

Vannak olyan megszólalók, akik soha nem éltek rendes, családi otthonban, és kvázi sorsszerűen kerültek az utcára. Vannak, akik szenvedélybetegség, alkohol, szipuzás miatt veszítették el mindenüket. És vannak, akik szinte teljesen önhibájukon kívül, egy rokon halála, egy elhúzódó betegség, egy baleset, családon belüli erőszak, vagy árulás, csalás miatt kerültek az erdőbe.

Van, aki a szülei halála után ment tönkre, van, akit a gyereke elvesztése viselt meg annyira, hogy nem tudok kilábalni a nyomorból. Van, akit a haverja vagy az élettársa rántott le magával. Van, akinek a családja egészen jól él, de ő szégyelli magát, és ezért nem kér segítséget. De van, aki nem is tudna segítséget kérni, mert nincs senkije, vagy ha van, ő is az utcán él.

A könyv szereplői között kevesen vannak, akik nem akarnak dolgozni, vagy akik meg vannak elégedve a helyzetükkel. Nem olyan könnyű változtatni azonban: sok helyre fel sem veszik őket, ha nincs bejelentett lakhelyük, ha le vannak százalékolva – a rémes életmód miatt sokan szívbetegek, több stroke-on vannak túl, vagy más testi problémájuk van.

A következő probléma az, hogy hogyan járjanak az erdőből dolgozni, füstösen, koszosan. De ha nem dolgoznak, hogyan lenne jobb helyen szállásuk? Ördögi kör.

Vannak persze pozitív példák is. “Soha nem vették észre a munkahelyemen, hogy így élünk, mert olyan ápoltan jártunk, szépen felöltözve… Ha most valaki az erdőben lakik, nem kell, hogy mindig füstszaga legyen, vagy kormos legyen.” – mondta egy Bóni Márta nevű nő, aki nyolc évig élt az erdőben élettársával.

Érdekes az, ahogy a beszélők elszeparálják magukat a “csövesektől” – akik igénytelenül élnek, például a híd alatt, és cuccoznak vagy isznak, kéregetnek. Van, aki bevallja, hogy ő is ilyen helyzetben volt, mielőtt relatíve összeszedte magát.

Mert egészen jól vannak azok, akik az erdőben, kis házakban laknak. Van, akinek csak falai és fedele van, de helyenként tűzhellyel, aksival, kályhával valódi otthont varázsolnak. Ezeket a viskókat maguknak építik a lakók, vagy pár tízezerért veszik. Néha leégnek a kunyhók, néha a rendőrség elküldi a lakókat, néha a vállakozók, akik megveszik a területet, simán ledózerolják az építményt.

Az erdőben élni nem tündérmese: gyakoriak a rablások az előbb említett csövesek által, télen fagyhalál fenyeget, a fűtés miatt viszont tűzveszélyes az egész.

De a könyvből úgy tűnik, hogy az itt lakók viszonylag támaszkodnak egymásra, közösséget építenek ki. Ha van kivel, és van hova, akkor jobb itt lakni, mint a fapados szállókon.

Mert abban mindenki egyetértett, hogy nem jó az ingyenes hajléktalanszállókon lakni: lopnak, erőszakoskodnak, nem lehet rendesen aludni, és napközben el kell hagyni minden szobát. Vannak drogosok, alkoholisták, kosz van, rengetegen vannak egy légtérben. Sokan inkább visszamennek az utcára, minthogy szállón dekkoljanak.

Vannak olyan szállók is, ahol fizetni kell, és nagyjából az ártól függően kapnak szobát az emberek: egyedül, párban, vagy négyen. Viszont sok alany van azon a véleményen, hogy amíg az egészsége miatt megteheti, inkább lakik kint az erdőben, és gyűjt egy rendes lakásra, minthogy napi pár ezerért bent lakjon.

A könyv összesen huszonhárom ember történetéből áll, amelyek az utóbbi másfél évben készült mélyinterjúkon alapulnak. Összesen tíz kérdező készítette az interjúkat, majd azokat folyamatos szövegekké formálták, és biztonsági okoból megváltoztatták benne a családtagok nevét, kérésre pedig az interjúalany és a szociális gondozó nevét is.

Volt, aki arra kérte a kérdezőt, hogy tegye felismerhetetlenné, mert nem bírná ki, ha a családtagjai így tudnák meg, hogy milyen helyzetben van. Mások direkt említették becenevüket is, hogy a haverok megismerjék.

A könyvben van három páros interjú, amiben az élettársak együtt szólalnak meg. Az jellemző, hogy a legtöbben párban vannak, vagy párban voltak az évek során, amíg az utcán éltek. Mert közösen könnyebb, és a nőknek biztonságosabb is. Néhány páros támogatja egymást, mások újra és újra lerántják egymást.. Van olyan interjúalany, aki azt mondta, hogy nem is szereti a párját, de együtt van vele, hiszen praktikus így. Viszont vannak olyanok is, akik már nagyon hosszú ideje kitartanak egymás mellett.

Van egy interjúpár, amiben egy hosszú kapcsolat két oldalát ismerjük meg: először Varja Józsefné Edit mesélt az életéről, és utána Bebők Sándor, az élettársa. Nagyon szép interjú: mindkettőjüknél érződik az aggódás, a szeretet a másik felé. A nő kerekesszékben van, és a férfinak is voltak már különböző egészségügyi problémái. Évek óta lakásban laknak, a tulaj jogtalanul, folyamatosan drágítja a bérleti díjat, ám mivel nincs is építési engedélye, nem tudják magukat bejelenteni. Sándor így alig tud dolgozni, Erzsi rokkantnyugdíja nem elég kettőjüknek. Éppen új lakásra várnak. Mindketten vallásosak.

Ők mesélték arról, hogy mennyit segít nekik az, hogy együtt vannak: lelkileg azért, mert támogatást és szeretetet adnak egymásnak, fizikailag pedig azért, mert orvoshoz viszik a másikat, vigyáznak egymásra.

Nem csak párja, gyereke is majdnem mindenkinek van. Jellemzően több is, több kapcsolatból, házasságból: az alkoholizmus, családon belüli erőszak, vagy a halál sok kapcsolatot ellehetetlenített. Sok említett gyerek van állami gondozásban jelen pillanatban is, de vannak, akik már felnőttek, és közülük van, akinek már gyereke is van. Néhányan normális életet élnek, sikerült felülemelkeniük a szüleik életszínvonalán, de persze ez nem minden esetben történik így, sokszor generációkon átível a hajéktalanság.

A könyvben gyakori a halál, a pszihés betegségek, az alkohol, a lebénulás, a leszázalékolás, a tehetetlenség és a betegségek említése. Nem egy vidám olvasmány. Ennek ellenére érdemes nekiállni, mert segít abban, hogy emberszámba vegyük azokat is, akik az utcán, az erdőben és a szállókon élnek, akik próbálkoznak, akik nem tudnak, vagy már nem is akarnak felállni, akikkel nap mint nap találkozunk, akik a magyar rendszerben oda-vissza csapódnak.

Nem minden történet végződik happy enddel: a huszonhárom interjúalany közül kettő már nem él. Sokan gyógyíthatatlan betegségben szenvednek. Van, aki mindmáig az utcán, az erdőben, vagy hajléktalanszállókon húzza meg magát. De van, aki végre lakásba került, és “újrakezdheti” az életét.

Rutai Lili

Ha már egyszer itt vagy…
Az Átlátszó nonprofit szervezet: cikkeink ingyen is olvashatóak, nincsenek állami hirdetések, és nem politikusok fizetik a számláinkat. Ez teszi lehetővé, hogy szabadon írhassunk a valóságról. Ha fontosnak tartod a független, tényfeltáró újságírás fennmaradását, támogasd a szerkesztőség munkáját egyszeri adománnyal, vagy havi előfizetéssel. Kattints ide a támogatási lehetőségekért!

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom