Bezárás
Demokrácia

Nem a középosztály a legdemokratikusabb, a módosabbak nagyobb arányban támogatnának autokráciákat

Az értelmiséghez és a nagyvárosi középosztályhoz képest a munkások által vezetett mozgalmak sikeresebben harcolnak ki demokratikus reformokat – olvasható egy nemrég megjelent, közel 100 év eseményeit vizsgáló tanulmányban. Egy tavaly, Magyarországon készült felmérés szintén azt mutatja, hogy a felső- és középosztály nagyobb arányban támogatna egy diktatúrát, mint a munkások.

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi ezer forinttal!
Támogatom

A közkeletű vélekedés szerint a demokráciát a jól képzett középosztály és értelmiség teremti meg, és tartja fenn, míg a kevésbé iskolázott tömegeket (városi munkásságot és vidéki gazdálkodókat) kevésbé érdeklik olyan értékek, mint a szólásszabadság vagy a tiszta választások. Így, gondolhatnánk, ezek a rétegek kevésbé hajlandók fellázadni a tekintélyelvű rezsimek ellen, hajlamosabbak arra, hogy szélsőbaloldali vagy szélsőjobboldali mozgalmakat támogassanak. Egy a közelmúltban publikált tanulmány azonban nagyrészt cáfolja ezeket a sztereotípiákat.

Az oslói Nemzetközi Békekutató Intézet (PRIO) és az Oslói Egyetem kutatói által készített, „Ki lázad?” címmel megjelent kutatás számos tömegmozgalmat értékelt és számszerűsített, azt vizsgálva, hogy milyen rétegek vettek bennük részt, és mennyire segítették a demokratikus átalakulást az adott országban. A kutatók arra jutottak, hogy a munkásság számos esetben komoly szerepet vállalt a demokráciához vezető megmozdulásokban, fontosabbat, mint a középosztály és az értelmiség, akik mozgalmai sokszor kudarcot vallottak, vagy újabb tekintélyelvű rendszert segítettek hatalomra.

Who Revolts? Empirically Revisiting the Social Origins of Democracy

Sirianne Dahlum, Carl Henrik Knutsen, Tore Wig

The Journal of Politics 2019 81:4, 1494-1499

A tanulmányt jegyző kutatók, Sirianne Dahlum, Carl Henrik Knutsen és Tore Wig 150 ország elmúlt 100 éves történelmét vizsgálták meg. Az elemzés fókuszában a különböző rezsimellenes megmozdulások álltak, a békés tüntetésektől a fegyveres felkelésekig, a 20. század elejétől kezdve egészen napjainkig. Az egyes megmozdulások értékeléséhez a kutatók úgynevezett társadalmi profilt készítettek, ami azt jelzi, kik kezdeményezték azt, kik vettek részt benne, és kik dominálták, illetve, hogy mennyire segítették a korábbinál demokratikusabb rendszer kiépülését.

A tanulmány szerzői az alábbi csoportok részvételét vizsgálták az elmúlt évszázad nagy megmozdulásaiban:

  1. Parasztság – valójában nemcsak a gazdálkodók és mezőgazdasági dolgozók, hanem a vidéki kétkezi munkások általában.
  2. Városi ipari munkások.
  3. Közalkalmazottak, vagyis különböző, szellemi munkát végző állami tisztviselők, a tanároktól a közhivatali dolgozókig.
  4. Nagyvárosi középosztály és elit: magasan képzett, jómódú rétegek összességében. Ide sorolják a tehetősebb vállalkozókat, a jól kereső szakembereket (ügyvédek, orvosok stb.), az egyetemi tanárokat és diákjaikat is.
  5. Vallási vagy népcsoport tagjai – az utolsó kategóriába azon megmozdulások résztvevői tartoznak, amelyek társadalmi osztálytól függetlenül, vallási vagy etnikai alapon szerveződtek, például a közel-keleti iszlamista mozgalmak.

Amikor a prolik diktálnak

A kutatás talán legmeglepőbb eredménye, hogy úgy tűnik, a demokrácia legerősebb támasza az ipari munkásság volt. A megmozdulások eredményét és az azokban résztvevő csoportokat vizsgálva a kutatók arra jutottak, hogy a demokratikus átalakulás a leginkább a munkásság nagy arányú részvételével korreál.

Az eredmény cáfol számos korábbi, a demokráciával és a társadalmi osztályok szerepével kapcsolatos elméletet. Az úgynevezett modernizációs elmélet szerint a demokratikus átalakulás a középosztály megerősödésének eredménye, akik anyagi javak és tudás birtokában elsajátítják a liberális-demokratikus értékrendet. Hasonló törvényszerűséget feltételez a klasszikus marxista elmélet, amely szerint a liberális demokrácia valójában a burzsoázia hatalomátvételét jelenti, amely ellen a munkásosztály lázad majd fel az osztályharc következő szakaszában.

Valójában az elmúlt 100 évben ritkán fordult elő, hogy az ipari munkások által dominált felkelés után proletárdiktatúra jöjjön létre. Jellemzőbb forgatókönyv, hogy a munkásság (gyakran más rétegekkel, például a középosztállyal közösen) megdönt valamilyen diktatórikus rendszert, és egy demokratikusabbat tesz a helyébe.

Diákok, munkások, polgárok

Ilyen volt például az 1952-es bolíviai forradalom (a konkrét példák értékelése a tanulmány mellékletében szerepel). A dél-amerikai országot ekkor egy katonai junta irányította, amely ellen az ipari munkásokat és értelmiségieket tömörítő Movimiento Nacionalista Revolucionario (Nemzeti Forradalmi Mozgalom, MNR) indított felkelést a La Paz városi rendőrség és katonatisztek segítségével. A mozgalmat viszont a város munkásai és a bányászok vitték sikerre, akik tömegesen csatlakoztak a felkelőkhöz, kiürítették a város fegyvertárait és megállították a felkelés leverésére küldött 8 ezres hadsereget. A junta bukása után hatalomra jutó kormány (amelyben a munkások és bányászok képviselői is pozíciókat kaptak) amellett, hogy erősen baloldali gazdaságpolitikát hirdetett, az ország történetében először bevezette az általános és titkos választójogot.

A középosztály és az értelmiség részvétele a rezsimváltó mozgalomban szintén gyakran összefügg az demokratikus átalakulással, bár nem olyan mértékben, mint a munkásosztályé. Gyakori dinamika, hogy a megmozdulást értelmiségiek – különösen diákok – indítják el, majd a munkások csatlakoznak és sikerre viszik azt. Jó példa erre a dél-koreai elnök, Li Szin Man diktatúráját megdöntő 1960-as áprilisi forradalom. A rezsimváltást itt mintegy 30-100 ezer egyetemi diák és tanár indította el, akik az elcsalt választások ellen tiltakozó tüntetést szerveztek. Az egyre erősödő tüntetésekhez később elsősorban kékgalléros városi munkavállalók (technikusok, gyári munkások, taxisofőrök) csatlakoztak, míg a vidéki lakosság nagy része passzív maradt, ugyanakkor végig a diákok maradtak a hangadók.

A koreai forradalom után új, parlamentáris rendszert vezettek be és szabad választásokat írtak ki, azonban az új köztársaság rövid életűnek bizonyult: 1961-ben a hadsereg (amely szintén nem vett részt az egy évvel korábbi eseményekben) átvette a hatalmat, és hosszú ideig tartó katonai kormányzás vette kezdetét.

Volt rá példa azonban, hogy a középosztály hangadó része vagy távol maradt az eseményektől, vagy aktívan támogatta az uralkodó elitet támogatta a demokráciát követelő, munkásbázisú mozgalommal szemben. Uruguay-t, Dél-Amerika talán leginkább polgárosodott és urbanizált országát például 12 éven keresztül irányította egy katonai diktatúra, aminek 1984-ben egy általános sztrájk vetett véget, ami elérte az alkotmány visszaállítását és a szabad választások kiírását. Találunk példát arra, hogy a középosztályi-értelmiségi vezetésű mozgalmak csak részsikereket érnek el, vagy részleges engedményekért kiegyeznek az autoriter rezsimmel. Az 1979-ben kezdődő tajvani tüntetéseken például az erősödő középosztály elérte a sajtó- és gyülekezési szabadság fokozatos kiterjesztését, de az események nem vezettek az egyeduralmat gyakorló Kuomintang-rezsim bukásához, vagy a többpártrendszer bevezetéséhez, az országban a ’90-es években tartottak először szabad választásokat.

Figyelemre méltó az is, hogy a munkásság nagyon gyakran fontos szerepet játszott a kommunista diktatúrákkal szembeni ellenállásban. Példaként hivatkozik a tanulmány az 1953-as keletnémet munkásfelkelésre, az 1956-os lengyelországi és magyarországi felkelésekre, vagy a Szolidaritás szakszervezet tevékenységére.

Több önszerveződési lehetőség

Nem meglepő módon a katonák által elindított és/vagy dominált mozgalmak a legritkább esetben indítanak el demokratikus átalakulást (más kérdés, hogy az autoriter rezsimek aligha buknak meg, ha a rendteremtésre kirendelt karhatalom nem áll át a felkelők oldalára). Az már valamivel furcsább, hogy szemben a városi emberekkel, a tanulmány szerint a földművelők, gazdák és egyéb vidéki fizikai munkások ritkábban vállalnak fontos szerepet a demokratikus mozgalmakban, illetve kevésbé voltak sikeresek azok a kampányok, amelyekben ez a réteg dominált (habár találunk ellenpéldákat, ilyen volt például az 1970-es thaiföldi parasztfelkelés).

A tanulmány szerzői szerint többféle magyarázat is adható a megfigyelt tendenciákra. Az egyik lehetséges modell szerint a nagy létszámú, de anyagilag előnytelen helyzetben levő csoportoknak (ez kontextustól függően lehet a középosztály vagy a munkásság is) érdekében állhat a demokrácia támogatása, hiszen a saját befolyásukat csak így tudják növelni. Ezzel szemben a kis létszámú, vagyonos elit csoportok (nagybirtokosok, katonatisztek) érdekeivel ütközik a demokrácia. Ennek a magyarázatnak ellentmond, hogy a paraszti mozgalmak a múltban kis szerepet játszottak a demokratizálásban, annak ellenére, hogy a parasztság is nagyon nagy létszámú csoport, akiknek elvileg előnye származna a demokratikus reformokból.

A szerzők szerint az ellentmondást megmagyarázhatja, hogy a városi középosztály és munkásság jóval hatékonyabban képes önszerveződésre, mint a vidékiek. A nagyobb népsűrűség miatt a másként gondolkodók könnyebben és nagyobb számban tudnak találkozni, emellett ezeknek a rétegeknek a rendelkezésére állnak olyan intézmények is (például szakszervezetek), amelyekkel hatékonyan lehet megszervezni az állami elnyomással szembeni ellenállást. Az is fontos szempont lehet, hogy a nagyvárosokban a különböző csoportok hamarabb értesülnek egymás megmozdulásairól, így gyorsabban tudják azokat támogatni (jellemző forgatókönyv, hogy egy helyi sztrájk vagy tüntetés eszkalálódik, ahogy újabb és újabb csoportok csatlakoznak, ami végül a rezsim bukásához vezet). A vidéki rétegek jellemző ellenállási módja a gerillahadjárat, azonban az elszigetelt ellenálló csoportok ritkábban kényszerítik meghátrálásra az autoriter rezsimeket, mint a látványos, nagyvárosi tömegjelenetek.

Hazai adatok

Az amerikai tanulmány eredményei különösen érdekesek, ha összevetjük őket egy magyar kutatással, a tavasszal megjelent „A magyar társadalom és a politika, 2019” című felméréssel. A kutatás többek között azt vizsgálta, anyagi helyzettől függően hogyan viszonyulnak a magyarok a demokráciához vagy a diktatúrához.

Eszerint a felső- és középosztályban az átlagnál valamivel többen gondolják úgy (68 és 65 százalék), hogy a demokrácia mindenképpen jobb egy diktatúránál, viszont egyben az ő körükben a legmagasabb (23 és 15 százalék) az autokráciát támogatók aránya. A legkevesebben, 8 százaléknyian a munkásosztályban fogadnának el egy diktatúrát, ugyanebben a körben 65 százalék a demokrácia támogatottsága.

Zubor Zalán

Címlapkép: Az egyes társadalmi osztályokba tartozók vélekedése a politikai rendszerekről. Forrás: Gerő Márton, Szabó Andrea

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom