Bezárás
Kedves vezető

Gulágbéli víg napjaim – egy grúz tudós visszaemlékezései a rabság abszurd éveire

Levan Berdzenishvili grúz tudós és politikus, egykori Gulag-fogoly börtönéveiről írt memoárja finom humorral mutatja be a kommunista diktatúra abszurditását, és máig érvényes tanulságokkal szolgál.

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi ezer forinttal!
Támogatom

Faludy György Pokolbéli víg napjaim című műve juthat eszébe az olvasónak Levan Berdzenishvili  grúz akadémikus és politikus, a Tbiliszi Nemzeti Parlamenti Könyvtár korábbi igazgatója, volt grúziai parlamenti képviselő, az illegális Grúz Köztársasági Párt alapító tagja, egykori Gulag-fogoly börtönéveiről szóló 2010-es, de hazánkban csak idén kiadott memoárjáról.

A filozofikus humorral átitatott visszaemlékezés időnként Rejtő Jenő tollára illő helyzeteket és szereplőket idéz fel a diktatúra abszurditását, és a korlátlan hatalom által teremtett szürreális világot bemutatva. Egyben máig érvényes gondolatokkal, tanulságokkal, figyelemre méltó sorsábrázolással, korrajzzal szolgál.

Levan Berdzenishvili: Szent sötétség – a Gulag utolsó napjai
Európa Könyvkiadó, 2019
268 oldal, 3999 Ft

“Az a gondunk, hogy nincs biztosítása. Hisz ön is tudja, hogy bár nem vagyunk a Johns Hopkins, de olcsóbbak sem.” – fura ezeket a mondatokat olvasni egy, a szovjet Gulagról írt memoár első oldalainak egyikén. Nem kevésbé rendhagyó a könyv folytatása sem, de arra nagyon jó ez, hogy aggódni kezdjünk a szerzőért, s elnyerje a rokonszenvünket. A szovjet büntetőtábort túlélte, de vajon lesz-e ilyen szerencséje az amerikai egészségüggyel  is? Bár rögtön tudtára adták, hogy az utasbiztosítása ott nem sokat ér, de mázlija volt: pont sikerült kifognia azt az amerikai orvost, akinek az anyja a Gulagon raboskodott, s emiatt ő maga ott született. Ez pedig valószínűleg többet nyomott a latban a szerző ellátásánál, mint a grúz parlamenti képviselői igazolványa.

Ilyen erős kezdés után kíváncsian lapozunk tovább, és nem bánjuk meg.

Az 1984-87 között politikai fogolyként raboskodó szerző úgy ír a Gulag-éveiről, hogy a borzalmak ellenére is mosolyra húzódik a szánk. A rabtársak arcképcsarnoka és sok helyzet ugyanis Rejtő Jenő műveibe is tökéletesen passzolna.

Ott a falubolondja Arkagyij, aki a saját bátyjának képzelte magát, s azt állította: cellatársak voltak Brezsnyevvel, aki ellopta tőle a háborús kitüntetéseit. A II. világháború alatt Arkagyij belorusz lakhelyét megszállták a németek, s mikor tizenhét éves lett, a már visszavonulásra készülő nácik – last minute – policájt (így nevezték a megszállt területek kollaboráns rendőrségét) csináltak belőle. Szerencsétlen Arkagyij két napig volt rendőr, és mindössze annyit csinált, hogy az erdő szélén próbalövéseket adott le a géppisztolyból. A vádiratba azonban mindez úgy került be, hogy partizánokra lövöldözött, s 1972-ben (az események után csaknem harminc évvel) börtönbe zárták. Arkagyij 1987. május 13-án szabadult volna, de 12-én elhunyt.

Hazaáruló, aki mondja! – ez a mondat ugorhat be Vagyim Viktorovics Bakatyinról. Ő nem volt rab, bár lehetett volna. A KGB utolsó elnöke még mint az SZKP kirovi pártbizottságának első titkára tartott “fejtágítót” a politikai raboknak. Példaképként állítva eléjük a köztörvényes bűnözőket, mivel, ahogy a később a szovjet belügyminiszteri pozíciót is betöltő funkcionárius kifejtette:“…hozzánk képest ők rendes emberek, legalább hazafiak, a saját hazájuk ellen egyetlen szót sem ejtettek ki a szájukon.”

Aztán az orosz nacionalista fagyi visszanyalt: 1992-ben már a volt KGB-elnököt akarták bizonyos orosz politikusok hűtlenség vádjával lesittelni. Mindezt azért, mert a rendszerváltás alatt Bakatyin, gesztust téve az USA felé, átadta a moszkvai amerikai követségre telepített lehallgatókészülékek műszaki dokumentációját. Bakatyin hiába érvelt azzal, hogy az amerikaiak már rég azonosították, illetve megsemmisítették ezeket a poloskákat, amelyek ráadásul jócskán elavultak voltak, így nem is működtek.

Dzsoni, a grúz ellenzéki, a szerző honfi-, és fogolytársa követte el talán a legnagyobb bűnt a rabságban: beleszeretett a foglyok levelezését ellenőrző KGB-hivatalnok Ganyicsenko asszonyba. Akinek “…teste akár a nyárfa, arca fehér, ajka piros, szeme és haja fekete“, így “…mikor belépett a zónába, az érzelmi hőfok néhány fokkal megemelkedett.

A többség felháborodott, hogy Dzsoni beleszeretett a munkáját buzgón végző lágercenzorba, de Dr. Borisz Iszaakovics Manyilovics, a pszichiáter végzettségű, “freudista-jungisa-adlerista-frommista” rabtárs azonban különvéleményt jelentett be. Szerinte “…a gonosz cenzor valójában jó ember, aki, amikor a hozzátartozójának írt levelét visszaadja a fogolynak, akkor orgazmushoz közeli impulzusokat kap – azaz szereti a foglyot.”

Dzsoni hivatalos neve Georgij Pavlovics Homizuri volt, s a zóna egyik legszórakoztatóbb rabjának bizonyult. Számfetisiszta volt, aki éjnek évadján felrázta cellatársát, mondván, 44 másodperc múlva lesz 44 444 444 másodperc a szabadulásáig.

Még eredetibb figura Genrih Ovaneszovics Alunjan, a szovjet légierő örmény származású őrnagya. A szovjet hadseregben ő is olyan renitens ellenzéki volt, mint Pjotr Grigorenko tábornok.

Alunjan 1969-ben így fogadta a letartóztatására érkező KGB-tiszteket: “Volt itt nálam itthon pár felesleges papír, kis időbe telt elégetnem őket, és így megvárattam önöket. Őszintén sajnálom.” 

Alunjan a rendszerváltás után bekerült az ukrán parlamentbe, kiállt a krími tatárok jogaiért, a narancsos forradalom idején beszédet mondott a Majdanon. Őt is nemzetidegennek tartották – a változatosság kedvéért nem az orosz, hanem az ukrán nacionalisták. Ugyanis mikor a nemzeti himnuszról vitáztak, felmerült egy olyan verzió, amely sértette az Ukrajnában élő kisebbségeket. Ő tiltakozott, mire a fejéhez vágták: “Téged, örményt, mit izgat ez, a mi himnuszunk tartalma ugyan miért tartozna rád?”

Mihail Poljakov volt a szamizdat-másolás sztahanovistája. A Leningrádi Szaltikov-Scsedrin Könyvtár Műszaki Osztályának vezetőjeként napi félezer oldal illegális kiadvány volt az önmaga elé kitűzött előirányzat, amit letartóztatásáig rendre túlteljesített. Volt egy dolog azonban, amiben Misa határozottan nem volt sztahanovista: az összeesküvés-elméletek gyártásában. Soha nem hitt például a szovjet hírszerzés mindenhatóságában, hogy a KGB egy profi halálosztó gépezet lenne, amely tökéletesen működik.  Ahogy mondta:

“A kifinomult módszerek idegenek a KGB-től, az orosz ember fegyvere mindig is a fejsze volt és marad…” 

A végére maradt a slusszpoén: Alekszej Boriszovics Razlackijt azért küldték a Gulagra, mert Sztálin rendíthetetlen híveként kritizálta a túl puha brezsnyevi rendszert. “Minket javíthatatlan liberálisoknak és opportunistáknak nevezett, s mosolyogva mondogatta, hogy hatalomra jutva mindannyiunkat megöl.” Mi több: Razlackij azt is kijelentette, hogy a saját fiát is kivégezné, ha az bírálná Sztálint.

Egy biztos: unatkozni nemigen lehetett a barasevói Gulag-táborban, legalábbis a börtönkosztért valamennyit biztosan kárpótolt a társaság. A szerző ironikusan ezt írja róla a rabságról: “…ezek voltak életem legjobb évei”. Minden bizonnyal a könyvben megcsillantott humora segítette abban, hogy ép lélekkel vészelte át a Gulágot.

Papp László Tamás

Ha már egyszer itt vagy…
Az Átlátszó nonprofit szervezet: cikkeink ingyen is olvashatóak, nincsenek állami hirdetések, és nem politikusok fizetik a számláinkat. Ez teszi lehetővé, hogy szabadon írhassunk a valóságról. Ha fontosnak tartod a független, tényfeltáró újságírás fennmaradását, támogasd a szerkesztőség munkáját egyszeri adománnyal, vagy havi előfizetéssel. Kattints ide a támogatási lehetőségekért!

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom