Bezárás
Könyvkritika

Amíg a halál el nem választ: az amerikai halálsor egy európai újságírónő szemével

Linda Polman holland újságírónő az amerikai halálraítélteket kísérte el a kivégzésig, a szeretteiket pedig utána a temetésre is. Texas állam legszigorúbb börtönében próbálta megtalálni választ azokra a kérdésekre, hogy megérdemli-e bárki a halálos injekciót, és miért szeret bele egy nő egy halálraítélt gyilkosba. Riportjait és interjúit idén magyarul is megjelent könyvében publikálta.

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi ezer forinttal!
Támogatom

Linda Polman holland oknyomozó újságíró, akinek ez a negyedik könyve, és a második, amit lefordítottak magyarra. Első kötete “Nem tettünk semmit” címmel jelent meg itthon 2006-ban, és az ENSZ háborús beavatkozásairól szól. 

Linda Polman: A halálsor angyalai
2019, Athenaeum Kiadó
302 oldal, 3499 Ft

A könyv egy esküvővel kezdődik. A résztvevők: a menyasszony, a pap, az újságíró, és egy kesztyű, ami a férjet szimbolizálja. Ő ugyanis a kivégzését várja Texas egyik legjobban őrzött börtönében, a Polunsky-ban. Itt vannak azok, akiket a bíróság halálra ítélt. Az ítélet végrehajtása azonban sosem gyors: vannak, akiket már több évtizede tartanak a cellákban, amelyekben csak egy keskeny ablakon keresztül láthatják az eget, nem dolgozhatnak, nem sportolhatnak. Viszont levelezhetnek, és havonta pár órára fogadhatnak látogatókat is, valamint házasodhatnak is.

Texas egyike annak a 32 amerikai államnak, ahol a halálbüntetés még létezik, és ez az a hely, ahol a legtöbb emberre róják ki ezt az  ítéletet. A fehér szavazók 80 százaléka helyesli ezt, és a kisebbségek 60 százaléka is. A holland újságírónőnek és a rabok európai levelezőtársainak viszont ez a büntetés idegen.

2014-ben, amikor Polman Amerikába utazott a riportok miatt, Texasban közel 280 elítélt ült a halálsoron. Abban az évben 10 új elítélt került oda, és összesen 11 főt végeztek ki. A halálsorra várók börtöne Huntsville-ben található, ahol éttermek, motelek és taxisok egy része abból él meg, hogy a rabok családtagjait, ismerőseit és levelezőtársait szolgálja ki.  

A könyv címe félreérthető: nem angyalokról, megmentőkről, boldog történetekről van szó. A halálsoron ülő férfiak levelezőtársai indíthatnak gyűjtéseket, szerezhetnek ügyvédet, vásárolhatnak nasit, vagy küldhetnek pénzt barátjuknak, szerelmüknek vagy levelezőtársuknak a halálsoron, de Polman könyvében egyetlen történet sem végződik happy end-del: a rabokat előbb vagy utóbb kivégzik. 

Az újságíró tényszerűen, részletesen számol be a halálbüntetésről: a gyilkosságokról, a tárgyalásokról, az állam által kiutalt jogászokról és ügyészekről, a lelkészekről, a nőkről és gyerekekről, akik megjelennek a látogatási időben, a levelezőtársakról és internetes fórumokról, továbbá arról a maréknyi aktivistáról, akik minden kivégzésen tüntetnek, és a méregről, amit az elítéltek vénájába juttatnak. 

Az Amerikai Egyesült Államokban már rég nem villamosszéket használnak a kivégzéseknél, hanem injekcióstűbe töltött vegyszert. Viszont mivel az amerikai gyógyszergyártó cégek egyike sem akar a vitatott halálbüntetésekkel kapcsolatba kerülni, és az európai beszállítók is megszüntették az együttműködést, az utóbbi években az elítéltek testébe kétes hatékonyságú anyagot juttatnak, ami ahelyett, hogy fájdalommentesen végezné ki őket, gyakran kínokat okoz nekik. A kivégzések közben, amikor egy üvegablakon keresztül a hozzátartozói, egy másikon keresztül pedig az áldozat(ok) hozzátartozói nézik, az elítélt lekötözve fekszik, és néha üvölt a fájdalomtól. Ha profi orvosok nélkül egyáltalán sikerül eltalálni a vénáját. 

A halálsoron várakozók nagy százaléka mentális betegségben szenved, ami lehetetlenné teszi, hogy kivégezzék.

„Szakértők szerint az Egyesült Államok halálsorain ülők mintegy 100%-át traumatizált ifjúkori bántalmazás és szexuális erőszak érte, legalább 20%-uk pedig skizofrén, pszichotikus vagy más súlyos mentális zavarban szenved.” – írja Polman. 

A legtöbben olyan szegények, hogy hozzátartozóiknak nem telik arra, hogy rendszeresen meglátogassák, arra pedig végképp nem, hogy negyeddolláros érmékkel ételeket vásároljanak nekik. A szerencséseknek van egy apró ventillátora és egy mini rádiója, a szerencsétlenebbek viszont orvosi ellátást sem kapnak – az államnak nem érdeke a halálraítéltek egészségét megőrizni.

A halálsoron sokan állítják, hogy ártatlanok, de néhányan valószínűleg tényleg azok: akinek nem telik arra, hogy ügyvédet fizessen, az állami védőt kap, aki a tárgyalóteremben elalszik, a határidőkről megfeledkezik, és egyáltalán nem törődik a felmentő bizonyítékokkal, amikre a családtagok hívják fel a figyelmét. 

Polman beszámol a motelről, ahol európai nők szállnak meg, akik férjüket, barátjukat látogatják – ők a „halálsor csinibabái”. A holland, brit és német nők civil szervezeteken, vagy az interneten keresztül kapják meg a rabok nevét és elérhetőségét, majd ők kezdeményezik a levelezést. 

Ezek a nők minden félretett pénzüket arra költik, hogy Texasba repüljenek és barátjukkal/férjükkel találkozzanak, akit csak leveleken keresztül ismernek, akit soha nem érintettek és valószínűleg soha nem is fognak. Azt állítják, hogy a halálsoros rabok boldogabbá teszik őket, mint bármilyen szabad férfi.

Az angol Hybristophilia kifejezést használják azokra nőkre, akik vonzalmat éreznek gyilkosok, bűnözők iránt. A könyvből viszont kiderül, hogy ennél árnyaltabb a kép. A nők, akik börtönbeli levelezőtársukba beleszeretnek, nem feltétlenül a szörnyű tettek iránt vonzódnak, de imponál nekik, hogy a férfi rájuk van utalva. Az egyikük Tamagotchi-hoz, apró kulcstartó-figurához hasonlítja a halálsoron ülő szeretőt: ápolod, foglalkozol vele, vigyázol rá, de nem kell minden idődet rászánni. Polman beszámol azokról a feleségekről és gyerekekről is, akik csak a kivégzésre tudnak odautazni, és akik évtizedek óta nem találkoztak a halálraítélttel. 

Az újságírónő a könyvben bemutatja Alief-et, Houston legszegényebb városrészét, ahol a gangek, a kábítószer és a bandaháborúk uralják az utcákat, és majdnem mindenkinek van börtönben lévő rokona. Ír a fórumokról, ahol a halálraítéltekkel levelezők osztják meg a tapasztalataikat, és azokról a szervezetekről, mozgalmakról, amiket létrehoznak, hogy megmentsék a magukat ártatlannak valló levelezőtársaikat. 

Beszámol a halálraítéltek utolsó vacsorájáról és végső szavairól. Ismerteti a halálbüntetés történelmét a nyilvános kivégzésektől a szigorú elnökökig, továbbá megemlíti a laza fegyvertartási- és a szigorú abortusztörvényeket. Ellátogat a halálbüntetési múzeumba, ír az első villamosszékről, a történelem leghíresebb elítéltjeiről, és legendás amerikai börtönlakókról. 

Történelmileg és szociológiailag hiteles, közben lebilincselően izgalmas és olvasmányos írás. 

Rutai Lili

Ha már egyszer itt vagy…
Az Átlátszó nonprofit szervezet: cikkeink ingyen is olvashatóak, nincsenek állami hirdetések, és nem politikusok fizetik a számláinkat. Ez teszi lehetővé, hogy szabadon írhassunk a valóságról. Ha fontosnak tartod a független, tényfeltáró újságírás fennmaradását, támogasd a szerkesztőség munkáját egyszeri adománnyal, vagy havi előfizetéssel. Kattints ide a támogatási lehetőségekért!

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom