Bezárás
Könyvajánló

A vadnyugat alkonya – indiánokat gyilkoló olajbűnözők, és az FBI születése

Ha máshonnan nem, gyerekkori film-vagy olvasmányélményeiből szinte mindenki ismeri az irokéz, cseroki, apacs, sziú vagy delavár indiánokat. Valószínűleg sokkal kevesebben hallottak viszont az oszázs indiánokról, akikről David Grann amerikai újságíró új könyve szól. Grann az oknyomozás egy, hazánkban méltatlanul alulreprezentált műfajának képviselője: “döglött aktákkal”, vagyis elfeledett, illetve megoldatlan bűnesetekkel foglalkozik. Magyarul nemrég megjelent kötetének témája az 1920-as évek elejének egyik leghírhedtebb amerikai bűncselekmény-sorozata: az Oklahomában élő oszázs indiánokat tizedelő rejtélyes gyilkosságok ügye.

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi ezer forinttal!
Támogatom

David Grann (1967) amerikai újságíró, aki nemzetközi kapcsolatokból és kreatív írásból is diplomázott a ’90-es években. Dolgozott néhány kisebb, és több híres (The New York Times Magazine, The Atlantic, The Washington Post, The Wall Street Journal, The Weekly Standard) lapnak is, és a “döglött akták”, az elfeledett ügyek szakértője. Eddig összesen öt könyve jelent meg, melyekből három megtörtént eseményeket feldolgozó kötet. Az angolul 2017-ben, magyarul pedig 2019-ben megjelent, az oszázs indiánokkal foglalkozó mű is tényirodalom, de mégsem száraz, és cseppet sem unalmas az író stílusának köszönhetően.

David Grann: Megfojtott virágok – Az amerikai bűnüldözés legsötétebb fejezete és az FBI születése
Bookline Könyvek, 2019
353 oldal, 3699 Ft

Hasonlóan a magyar  szervezett bűnözés ’90-es évekbeli hőskorához, az oszázs indiánok gyilkolásánál szintén az olaj volt a háttérben. Csak Amerikában nem szőkítették az olajat, hanem a kitermelési jogokért zajló harc torkollott emberölésekbe. De mi köze az oszázs indiánoknak – akik iparral korábban nemigen foglalkoztak – az USA akkori legnagyobb olajmezőjéhez? Egyáltalán, hogy kerültek az eredetileg Louisiana területén élő indiánok Oklahomába? Minderre, illetve sok egyébre is válasszal szolgál Grann műve, ami olyan izgalmas, akár egy krimi.

A XIX. század elején az oszázs indiánok még a francia gyarmat Louisiana területén éltek, mint a legnagyobb ottani törzs. 1803-ban a néhány évvel korábban megalakult Egyesült Államok kormánya megvásárolta a régiót a napóleoni Franciaországtól. Thomas Jefferson akkori elnök arra utasította kormányát, hogy “…jó viszonyt kell ápolni velük, miután földjeiken szánalmasan gyengék vagyunk.” Ehhez illően Jefferson 1804-ben fogadta az oszázs törzsfők küldöttségét a Fehér Házban, és a hangnem ekkor nemcsak udvarias, de szinte rajongó volt. Jefferson arról beszélt, hogy az osszázsok “…a legpompásabb  emberek, akiket valaha látott.” , és azt mondta, gyermekeinek tekinti az indiánokat. “Immár mind egyetlen család vagyunk. […] nemzetünk soraiban csakis barátokra és jótevőkre találnak.”

De hamarosan az osszázsok is megtapasztalhatták, hogy egy dolog a politikusi ígéret, s egészen más a valóság. Az oszázsokat körülajnározó Jefferson négy évvel később ugyanis ultimátumot intézett a törzshöz: mondjanak le az Arkansas és Missouri folyók határolta 410 ezer négyzetkilométeres, vagyis több mint négy Magyarországnyi területükről “…vagy az Egyesült Államok ellenségévé nyilvánítják őket.”  A hatalmas törzsi szállásterületért cserében pedig mindössze egy 16 ezer négyzetkilométeres földdarabot kaptak Kansas délkeleti részén.

Ám a fehér telepesek 1870-ben Kansasból is elűzték őket, s még a sírjaikat is kifosztották. Aki nem menekült el időben, azt legyilkolták, a holttesteket pedig megcsonkították és megskalpolták.  “…felvetődött a kérdés, hogy voltaképpen kik is a vademberek.” – jegyezte meg a fehérek kegyetlenkedéseiről egy indiánügyi hivatalnok. 

Az oszázsokat, akik vadászterületeitől megfosztva a kormányzati jegyrendszer fejadagjaira szorultak, végül Oklahomában telepítették le. Theodore Roosevelt elnök is beszédet intézett hozzájuk, de annak hangvétele egész más volt, mint száz évvel korábban Jeffersoné. “Miként a fehérek, akik nem akarnak dolgozni, ők is pusztuljanak e föld színéről, amelynek csak a terhet jelentik.”- fogalmazott Roosevelt.

Pedig szó nincs arról, hogy a földjeiktől megfosztott, kényszerlakhelyre száműzött indiánok ne akartak volna beilleszkedni. Csak mindez elég nehéz egy olyan területen, amelyet az Indiánügyi Hivatal “…egyenetlennek, sziklásnak, meddőnek és művelésre teljességgel alkalmatlannak” talált.

Ekkorra az oszázsok sok tekintetben polgárosodtak.  A törzsfőnökük, James Bigheart hét nyelven – például sziúul, franciául, angolul és latinul –  beszélt, és törzsi ruha helyett öltönyt viselt. A fiatal oszázs indiánok a XX. század elején a hagyományos életmód helyett modern szokásokat vettek fel. Sokan úgy gondolták, hogy az asszimiláció – a rezervátum gettójellegével szemben – több előnyt kínál. Iskolába jártak, művelődtek.  “Sok diák már-már szégyellte a szüleit, amiért nem értettek angolul és a hagyományok láncra verték őket.”

Ámde a kormánynak pechje, az oszázsoknak pedig mázlija lett – vagy fordítva. Ugyanis az oklahomai vidék, ahová letelepítették őket, olajmezőt rejtett.

“Kevesen hitték volna, hogy a törzs egy egész vagyonon csücsül, pedig több kis kút is üzemben állt már, mire a felosztással kapcsolatos tárgyalások megkezdődtek. Az avatatlan szem előtt rejtve maradt igazi királyságukat az oszázs indiánok ravaszul megtartották maguknak.”

A fehér többségnek rá kellett döbbennie: ezek már nem olyan, üveggyöngyökkel és tüzes vízzel kilóra megvehető egzotikus vademberek, akiknek a sztereotip gondolkodás évszázadokon át elkönyvelte az indiánokat.  A törzsnek volt ügyvédje: John Palmer, egy sziú-fehér vegyes házasságból származó, oszázs családban nevelkedett jogász szövegezte a megállapodást. Ekkoriban az indiánok is kezdtek bekapcsolódni a szövetségi  politikába. Ennek úttörője volt a részben kansza, részben oszázs eredetű Charles Curtis kansasi szenátor, mint a “…legmagasabb rangú választott közhivatalnok, aki elismerte indián származását.”

A helyzetet bonyolította, hogy az 1887-es Dawes-törvény csak az asszimilálódott, fehérek között élő indiánoknak adott USA-állampolgárságot. A rezervátumokban élő törzseket a kormány “…önálló nemzeteknek tekintette“, s a bűncselekmények kezdetekor az ott élők még ki voltak zárva a szavazásból. Csupán 1924. június 2-án kapott állampolgárságot valamennyi indián.

Az oszázsok viszont az olajkincsnek köszönhetően sokkal jobb helyzetben voltak a modern életet lassabban tanuló, rezervátumokban élő más törzseknél. Persze ez gyorsan új előítéleteket szült. Sok fehér úgy vélekedett: “… az átlagos oszázs semmirekellő, aki csupán annak köszönheti a jólétét, hogy a “kormány szerencsétlen módon éppen egy olajmezőre telepítette át, amelyet mi, fehérek aknázunk ki helyette”.

John Joseph Matthews osszázs származású író irányította rá a figyelmet a korabeli tömegmédia negatív szerepére: a sajtó valóságos hecckampányba kezdett a hirtelen meggazdagodó, – s a tudósítások szerint irritálóan pazarló, költekező –  indiánok ellen.

Az újságírók “…a tanulatlan emberek szokott önelégültségével és bölcsességével kiélvezték, hogy milyen bizarr hatással bír a vagyon a vademberekre.” Hiába a pénz, az oszázsok továbbra sem lehettek egyenrangúak. “A tehetős amerikaiakkal ellentétben sok oszázs nem költhette tetszése szerint a pénzét, mert a szövetségi állam vagyonkezelőket rendelt ki melléjük.” – derül ki Grann kötetéből, holott mindezt igazából semmi nem indokolta.

“Egy meghallgatáson az amúgy vagyonkezeléssel foglalkozó bíró is elismerte, hogy a gazdag indiánok költekezési szokásai nem különböznek a fehérekétől.” – olvashatjuk. “Nagy adag emberség van ezekben az oszázsokban” – védte meg a bíró az indiánokat.

A könyvben bemutatott első rejtélyes haláleset 1921. május 21-én történt. Eltűnt Anna Brown, a Grey Horse nevű oszázs település lakója, majd a holttestét egy olajkút lábánál találták meg, fején két golyó ütötte bemeneti nyílással.

A test már elszíneződött a bomlástól.  “Fekete volt, akár egy nigger.” – jellemezte a temetkezési vállalkozó Anna maradványait a kor rasszista nyelvén.  Az ilyen, a feketéket lenéző kifejezések akkoriban megszokottak voltak, és nemcsak a fehérek, de az indiánok között is, akik szintén tartottak fekete és mexikói szolgálókat.

A cseroki indián törzsnek például a rabszolgaság 1865-ös eltörléséig több ezer fekete rabszolgája volt, akiket a felszabadításuk után sem fogadtak be a törzsbe. Mi több, évtizedekkel később is páriaként kezelték őket.  “A cseroki indiánok nem nagyon akarnak közösködni a cseroki identitáson a „felszabadított cserokikkal”, egy 2007-es felmérés szerint háromnegyedük gondolja úgy, hogy csak az a cseroki, aki indián felmenővel rendelkezik.”tudósít egy cikk arról, hogy a “fekete indiánok” csak a washingtoni szövetségi bíróság 2017-es ítélete után válhattak teljes jogú törzstagokká.

A kölcsönös előítéletek tehát a korszellem részei voltak. S hamarosan újabb erőszakos halálok történtek az oszázs közösségben, a gyilkosságok pedig éveken át folytatódtak. Ilyen légkörben vette át a nyomozást 1925-ben a texasi születésű Tom White, a nem sokkal korábban megalakult FBI különleges ügynöke.

White képes volt az objektív rendőrmunkához elengedhetetlenül szükséges, bőrszíntől függetlenítő mentalitásra, és ebben családi hátterének is komoly szerepe volt. Ugyanis az apja, Emmett White – rácáfolva a “texasi seriffet” övező sztereotípiákra – meglehetősen liberálisan gondolkodott. “…csodálatra méltó belátással bánt a gondjaira bízott elítéltekkel, és kitartott amellett, hogy békés eszközökkel, fegyver nélkül tartóztassa le az elkövetőket. Emmet nem sokat filozofált törvényről és rendről, de azt még Tom is észrevette, hogy nem tett kivételt fekete, fehér vagy mexikói fegyenc között.”

Ha lincselésre készülő tömegről értesült, apja a helyszínre sietett, és megakadályozta az önbíráskodást.  “Emmett a fiatal, nem erőszakos bűnelkövetőket sosem zárta össze az idősebb, veszélyesebb elítéltekkel, s miután nem talált más helyet, jobb híján a saját házában őrizte őket, ahol a gyerekei is laktak. Az egyik lány hetekig velük élt.”  Tehát már akkor is voltak olyanok, akik mertek szembemenni a kor előítéleteivel, mert úgy gondolták, hogy a jogszerű, korrekt bánásmód származástól függetlenül mindenkinek jár.

S hogy mire jutott a nyomozás során Tom White? Nem áruljuk el a krimiket felülmúlóan izgalmas mű fordulatait.  De szerepelnek bennük fedett nyomozók, beépített ügynökök, s a lehallgatás hőskorszakának eszközei is. “Akkoriban még nem léteztek az elektronikus megfigyelést szabályozó törvények…” ezért a korabeli nyomozó “…előszeretettel használta a diktogfráfot – a primitív lehallgató eszközt, amit az állóórától a csillárig bármiben el lehetett rejteni.”

Aki ezt a könyvet végigolvassa, egy pillanatig sem fog unatkozni, viszont sokkal árnyaltabb képhez jut a vadnyugat alkonya és a szesztilalom vége közötti időszak Amerikájának egy különösen sötét fejezetéről. A műből film is készül Martin Scorsese rendezésében, Leonardo DiCaprio főszereplésével.

Papp László Tamás

Ha már egyszer itt vagy…
Az Átlátszó nonprofit szervezet: cikkeink ingyen is olvashatóak, nincsenek állami hirdetések, és nem politikusok fizetik a számláinkat. Ez teszi lehetővé, hogy szabadon írhassunk a valóságról. Ha fontosnak tartod a független, tényfeltáró újságírás fennmaradását, támogasd a szerkesztőség munkáját egyszeri adománnyal, vagy havi előfizetéssel. Kattints ide a támogatási lehetőségekért!

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom