Bezárás
Kedves vezető

Putyin fogta rezsim, rezsim fogta Putyin – az orosz autokrácia története és jellemzői

Sz. Bíró Zoltán: Putyin Oroszországa

Sz. Bíró Zoltán kötetének címe – Putyin Oroszországa – telitalálat, ha e szókapcsolat általános jelentésén túlnézünk kicsit. Ugyanis Oroszország bizonyos értelemben valóban Putyiné. Nem pusztán azért, mivel az orosz elnök (nyilvánvalóan politikai hatalmának köszönhetően) az elmúlt évtized során a feltételezések, becslések szerint, strómanok által kezelt vagyona révén a világ leggazdagabb emberévé vált. Hanem azért is, mert a hol kormány-, hol államfőként több mint húsz éve hatalmon lévő Putyin az államot és annak intézményeit gyakorlatilag magántulajdonaként használja. Csakhogy a cím fordítva is találó volna, sőt. Úgy talán még inkább. Az “Oroszország Putyinja” cím kifejezné azt, amit Sz. Bíró a kötet bevezetőjében is összefoglal: Putyin ama demokráciahiányos politikai kultúra és hagyomány terméke, amely a mai napig uralja az ottani közéletet, s jelentős tömegbázissal bír. Vagyis a társadalom főárama legalább annyira megteremtője, mint amennyire elszenvedője Putyin rendszerének. Miért van ez így? Kiderül a rezsim természetét elemző műből.

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi ezer forinttal!
Támogatom

“A gazdasági és szociális nehézségek mellett súlyos problémát jelentett a társadalom demokratikus tapasztalatok nélküli politikai kultúrája. A cári és a szovjet örökség felszámolására irányuló kísérletek többnyire megfeneklettek, vagy féloldalasra sikeredtek. Az intézményhiányos fejlődés és a jogtudat szegényessége komoly akadálya lett a modern jogállami igazságszolgáltatás kialakításának. Felettébb ellentmondásos eredménnyel járt a jogállami elvárásoknak megfelelő ügyészi rendszer létrehozása. Ahogy az ügyészségek igazságszolgáltatáson belüli túlhatalmát nem sikerült megtörni, úgy a titkosszolgálatok demokratikus rendszerektől idegen széles körű befolyását sem. Ezen még a többszöri intézményi átszervezések sem tudtak érdemben változtatni.” – mutat rá a szerző a felemás jelcini demokrácia cári és szovjet korszakból örökölt gyermekbetegségeire. Mely így logikusan bukott el, torkollott autokráciába.

Valóban nehéz úgy jogállami demokráciát építeni, hogy – szemben a görög demokrácia, a római jog, a polgári forradalmak hagyományain alapuló nyugati civilizációval – Oroszországban ennek gyakorlatilag semmiféle életképes, tartós, szerves múltbéli előzménye nem volt. Nem Sz. Bíró Zoltán az első (s nem is az utolsó) tudós, kutató, gondolkodó, aki ezt megállapítja. Megtette ezt több mint másfél évszázaddal ezelőtt Alexander Ivanovics Herzen is, aki szerint: “Oroszország, akár a víz, körülveszi minden oldalról a népeket, azután befedi őket az önkényuralom egyenletes jegével, amely alatt a kalmükökből katonákat csinál, a dalai láma híveiből a pravoszláv vallás védelmezőit, a németekből pedig elvakult orosz hazafiakat.”

Sz. Bíró Zoltán: Putyin Oroszországa
Noran Libro Kiadó, 2019
174 oldal,  3400 Ft

A kötet bemutatja a Putyin-rezsim létrejöttét, fejlődési állomásait. Kitér a Putyin első két ciklusa utáni, 2008-2012 közötti Medvegyev-elnökségre, mely idején de facto ugyanúgy Putyin kezében volt az igazi hatalom. S pont az váltotta ki a tüntetésekhez vezető politikai válságot, hogy nyíltan lelepleződött: Medvegyev kicsit sem autonóm szereplő. Hisz amikor Putyin úgy döntött, hogy “visszaveszi” az elnöki pozíciót, Medvegyev engedelmesen félreállt – egyértelművé téve, hogy a végső döntéseket mindig Putyin hozta. A kettejük közti állam-, és kormányfői hatalommegosztás látszat volt csupán.

Mikor nyilvánvaló lett, hogy Putyin nem képes a hatalmon osztozni, sem pedig arról lemondani, s gyakorlatilag beláthatatlan ideig a csúcson akar maradni, 2011-2012 fordulóján a nagyvárosi középosztály, az értelmiség, vagyis az orosz társadalom fejlettebb rétegei nagyrészt egyre jobban szembefordultak a rendszerrel. S ekkor vált a rendszer mindinkább tekintélyelvűvé, és fordult az elmaradottabb, kiszolgáltatottabb csoportok irányába. Ezért is volt képes megnyerni a 2012-es választást a polgári, értelmiségi jellegű választókerületek elvesztése után is.

“Oroszország azonban nemcsak nagyvárosokból áll. A kisvárosokban és falvakban élők jelentősen kiszolgáltatottabbak a propagandának, mint a nagyvárosok lakói. Többségük nemcsak a jövedelmét kapja az államtól, de az információk nagy részét is. Ez olyan többszörös függést és kitettséget jelent, amivel könnyű visszaélni. Nem véletlen, hogy a putyini rendszer leghűségesebb híveit már egy ideje a vidéken élők adják.” – mutat rá Sz. Bíró a hazánkban is tapasztalható jelenségre, miszerint a főváros, valamint a nagyobb megyeszékhelyek ellenzéki vezetésűek, de legalábbis ezeken a helyeken létezik viszonylag erős, a hatalom esélyes kihívójaként működő ellenzék. A kistelepüléseken viszont a pártállami választásokat idéző arányú, csaknem 100 százalékos a kormánypárt támogatottsága. Vagyis a mennyiség legyőzi a minőséget, a hívő tömegek nagyobb súllyal esnek latba, mint a szkeptikus, gondolkodó polgárok, értelmiségiek.

“De lehet-e jövője egy olyan rendszernek, amelynek támaszát nem a társadalom leginkább kezdeményező és művelt csoportjaiban találja meg, hanem azokban, akik több szálon is függenek tőle?” 

A szakértő szerző kérdése sajnos már nemcsak Oroszországra, hanem jó pár más, a populista autokrácia csapdájába esett államra vonatkoztatva feltehető lenne. A kötet szót ejt a mind terjeszkedőbb, expanzívabb orosz külpolitikáról, az ukrán helyzeten, a Krím elfoglalásán át a szíriai beavatkozáson keresztül Moszkva és Peking viszonyáig.  Sz. Bíró Zoltán úgy látja: a demokratikus hagyományok gyengesége önmagában nem indokolja az orosz gazdaság egyre inkább látható bajait, hisz míg a pluralizmust, jogállamiságot nemigen ismerő Kína már a ’70-es évek második felétől két számjegyű növekedést csinált, addig Oroszország “…még a kedvező globális energiakonjunktúra szűk évtizedében is legfeljebb 7-8 százalék növekedést tudott produkálni. Következésképpen a megkésett intézményfejlődésen túl lennie kell valami más “akadálynak” is az orosz munkakultúrában és munkaszervezésben, ami az orosz gazdaságot – néhány speciális területet leszámítva – megakadályozza abban, hogy igazán versenyképes legyen.”  Talán ez az oka, hogy míg Kína a “világ műhelye” lett, addig globálisan piacképes, oroszországi gyártású mobiltelefon, laptop, számítógép, televízió, háztartási gép, autó nemigen van.

A kötet arra is utal: nemcsak Putyin ejtette foglyul az orosz államot, illetve a rendszert, de – csuka fogta róka, róka fogta csuka alapon – az is őt. Az elnök maga is rabja az általa jegyzett szisztémának. “…Putyin 2008-ban még kockázatmentesen kiléphetett volna a politikából, de ezt most már nem teheti meg. Egy ideje már nem lehet biztos benne, hogy hatalomból való távozása után – ha nem is azonnal, de egy idő elteltével – nem kezdeményeznek-e vele szemben valamilyen büntetőeljárást. Olyan utód ugyan még akadna, aki garantálná Putyin érinthetetlenségét, ám olyan, akiről Putyin el is hiszi, hogy ígéretét teljesíteni tudja, már nem.”

A demokratikus hatalomátadási folyamatnak Oroszországban nincsenek hagyományai.

A cárok háromszáz éves uralma forradalom, majd államcsíny és polgárháború, a Romanov-család kiirtása által ért véget, és a hetvenéves kommunista diktatúrát követő rendszerváltás útját is puccsok szegélyezték. Kérdés, Putyin távozása milyen lesz, s hogyan történik? Az utódlás előkészítésének jele lehet, hogy mentelmi jogot adnának a korábbi orosz elnököknek. Mivel az előző elnök, Borisz Jelcin 2007-ben elhunyt, ez már csak Putyint és Medvegyevet érintheti.

Az egyébként kiváló mű egyetlen ponton hagy maga után hiányérzetet. Nem ártott volna önálló fejezetben kielemezni, bemutatni azt, amire Sz. Bíró a könyv többi részében is nemegyszer utal: a rendszer titkosszolgálatainak mind ellenőrizhetetlenebb oroszországi és nemzetközi politikai befolyását, hatalmát, a vélhetően általuk kivitelezett merényleteket, hiszen Putyin maga is a KGB és utódszervezeteinek teremtménye. A cári, illetve a szovjet titkosrendőrség pedig állam volt az államban, amelyet még a teljhatalmú mindenkori uralkodó sem tudott maradéktalanul ellenőrzés alatt tartani.

Papp László Tamás

Adj 1 százalékot az Átlátszónak! Adószám: 18516641-1-42
Az Átlátszó nonprofit szervezet: cikkeink ingyen is olvashatóak, nincsenek állami hirdetések, és nem politikusok fizetik a számláinkat. Ez teszi lehetővé, hogy szabadon írhassunk a valóságról. Ha fontosnak tartod a független, tényfeltáró újságírás fennmaradását, támogasd a szerkesztőség munkáját egyszeri vagy rendszeres adománnyal, vagy az szja 1 százalékod felajánlásával!

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom